Rebeka titkai – Avagy Arany János Roxfortban

„Lucifer nem ellenségünk, hanem edző- és küzdőpartnerünk. És mint jó edző, velünk örül, ha végre sikerül kicseleznünk.” – Juhász Kristóf esszéje Arany János Vörös Rébék című balladájáról.

A borzongást, szürkületet, sápadt holdfényt, korhadt fejfákat és fátyolos zokogást kereső versrajongók általában elkezdik Edgar Allen Poe A holló című versénél, és ott meg is állnak. A kíváncsibbja esetleg elmegy Baudelaire-ig. Pedig – elnézést a honfibüszkeségért – mifelénk is tudnak ám olyat!

Legszívesebben úgy írnám: cikkemnek két apropója van, az Arany János-emlékév és a magyar Oscar-díj. Mert például Tim Burton olyan tripla Oscar-díjas horror-fantasyt tudna forgatni bármelyik Arany-balladából, hogy az Álmosvölgy legendája ahhoz képest pipafüst. De addig is, míg a világ összes rendezője elfogadja a kihívást, lássuk a híres balladákat, amiket a magyartanárok vagy nem szeretnek, vagy nem értenek, mindenesetre a közoktatás szinte tudomást sem vesz róluk – talán majd most!

Aki buzgón vásárolja gyermekének a Harry Potter összest (legalább olvas a kölök!), az nyugodtan kezébe nyomhatja a Vörös Rébéket is: nézd csak, egy boszorkány, aki több tantárgyat is taníthatna egyszerre kedvenc hősöd varázslóiskolájában (Roxfortban)!

Szegény Rébékről egészen dermesztő elemzéseket olvashatunk: „A műben több utalást is találhatunk arra, hogy Rebeka boszorkány.” Arany nem utal, hanem első strófájában nyílt sisakkal ábrázol egy alakváltó mágust: „(...) általment a / Keskeny pallón s elrepült / Tollászkodni már, mint varju / egy jegenyefára űlt.” De a csakugyan vérért kiáltó hiba: sokan, sokszor, és konzekvensen Rebekát (a napjainkban ritka becézés héber eredetije, az utónévkönyvek szerint megigéző, megkötöző, megbabonázó) öreg boszorkánynak mondják. Persze magára Aranyra hivatkozva, aki kétszer Rebi néninek nevezi hősét. Igen ám, de egyrészt abban az időben egy frissen házasodott, tinédzser leánynak (a megrontott Terának) sokszor az asszony is néni volt (a „nénizés” nincs Tera szájába adva, de szorosan a dialógba ágyazott). A másik nénizés pedig a falu népétől hangzik el, ami bizalmas viszonyt feltételez, vagyis Rebeka nem volt gyűlölt, üldözött boszorkány – tisztességes, polgári foglalkozása is akadt, vagy szolgálatokat tett a falunak, és csak a hátuk mögött űzött ördögi praktikákat. De az is lehet, hogy szolgálataiért elnézték neki, hogy néha sírba visz legényeket-leányokat. Másrészt abban az időben – főleg faluhelyt, és helyszínünk isten háta mögötti falu – nem volt szokásban, hogy öregasszonyok fessék a hajukat. Vörös hajú asszonyt pedig költő – főleg egy olyan érzékeny ember, mint Arany – nem ír ok nélkül. A vörös haj a hatalom, csábítás, szexuális potenciál emberiséggel egyidős toposza. Rebeka 30-as, 40-es, ereje és tudása teljében lévő, érett, vonzó asszony, aki többféle mágiát űz mesterszinten.

Alakváltó képességét említettük. A bocskorfőzés – „Ő volt az, ki addig főzte / Pörge Dani bocskorát” – ősi ceremoniális mágia, szerelmi bájolás. Azonosságelvű varázslás, vagyis a megbabonázni kívánt személy körmét, hajszálát, vérét, könnyét (a néprajzi gyűjtésekből ismert különböző változatok az összes testnedven végigmennek, a bájolás hatékonysága egyenesen arányos adott nedv megszerezhetőségének nehézségével), netán ruhadarabját (amit nyilván átitat a veríték, vagyis ez egy könnyített testnedvszerzés, új ruha ugyanis semmilyen bájolásban nem szerepel) kezelik mágikus rítussal és szöveggel, ami a célszemélyre hat.Attól, hogy Rebeka nem Pörge Dani vérét használja, hanem könnyebb megoldáshoz folyamodik, még nem gyöngébb a ceremoniális rítusokban, mint alakváltásban. Sőt. Mivel Terától nem szerez semmit, őt nyilván verbálisan idézi meg a rítus során. És a boszorkánymesterségről szóló irodalmi beszámolók rendre kimondják: minél erősebb a mágus, annál kevesebb kelléket használ. Rebekánál van egy kis kellékhasználat, meg egy kis verbális bájolás (a következő szint, ha csak gondolatban bájol), ő tehát jó közepes erejű boszorkány. Így sem ellenfél neki egyik szereplő sem, az írót is beleértve, akit szintén megbabonázott, különben nem lenne főszereplő.

Igen, a főszereplő Rebeka. Nem Tera és Pörge Dani, a két áldozat. A középiskolai tananyagban buzgón hajtogatják a balladai homály eszközét, csak azt nem közlik, hogy Arany mire használja. Arra, hogy elrejtse kíváncsi szemünk elől a valódi Rebekát, a bölcs, mindentudó asszonyt, és károgó, gonosz vénségnek álcázza.

Kapaszkodjunk meg: Rebeka nem gonosz. Dr. Rudolf Steiner kutatásai nyomán Török Sándor többször elmondja: a kísértő soha nem tör vesztünkre. Lucifer nem ellenségünk, hanem edző- és küzdőpartnerünk. És mint jó edző, velünk örül, ha végre sikerül kicseleznünk.

A balladában Terából csapodár nő lesz, Pörge Daniból rabló és gyilkos. De miért tör Rebeka vesztükre, ha egyszer a bocskorfőzéssel ő segíti a fiatalokat a házasság szentségébe? A fentiekből válik világossá: nem vesztükre tör. Megkísérti őket. Próba elé állítja őket, és azon mindkettő elbukik. Tera előtt elég meglebegtetni egy piros kendőt, és már meg is csalja Danit a kasznárral (uradalmi intéző, jószágigazgató, mai szóval agronómus, mezőgazdasági szakember), vagyis elemi erővel tör föl belőle a nőiség sötét oldala: a cédaság. Pörge Danin az események hatására a maszkulinitás sötét oldala diadalmaskodik: az erőszak. Elzavarja az asszonyt a házasságtörésből született gyermekkel, megöli kísértőjét, megöli a férfit, aki nejét elcsábította, gyilkosként bujdosni kényszerül, majd természetesen akasztófán végzi.

A kísértőt nem fogja a golyó. A vörös hajú Rebeka halhatatlan és elpusztíthatatlan. Ott volt már a teremtés kezdetén (a hagyomány Lilith néven emlegeti), és most is itt van velünk. Arany János úgy mondja: ha varjú képében ránk károg, nagy baj ér minket. Ám egy igazi magyar költő nem valami istentelen, kortárs önkifejező, aki belenyomja az olvasó fejét az éjjeliedénybe, aztán rá is ül, hadd dögöljön meg. Arany ismerteti a védelmi mágia szövegét az utolsó sorban: „Hess, madár!” Vagyis: távozz tőlem, ne kísérts! Mert az igazi költő hívja az ördögöt, mer parolázni vele, és elűzni is képes.

Juhász Kristóf