A verset öltött nemlét
A költői életpályák hasonlatosak a gyümölcsfákhoz. Erre a gondolatra idén nyáron jutottam, amikor a már nyolc éve tetszhalott szilvafáink új életre keltek, és bőkezűen ontották a nagy szemű, édes gyümölcsöt, alig győztem befőzni és osztogatni. Van aztán az öreg körtefánk, amely minden évben megbízhatóan hozza a maga nem túl bőséges, de annál ízletesebb termését. A cseresznye úgy két-három évente örvendeztet meg minket, a köztes években csak mutatóba terem rajta egy-két szem, a fügék viszont a megváltozott klíma miatt évről évre többet teremnek. A fák belső természete és a környezet együttállása adja ki a végeredményt. Így van ez a költőknél is. Vannak a sokat írók és publikálók, az évente-kétévente új kötettel jelentkezők, és vannak, akiket a belső és külső kataklizmák indítanak versírásra, és ünnepszámba megy, ha ezekből egy kötetnyi összegyűlik.
Luzsicza István ebbe a második csoportba tartozik. Ritkán ír verset, és kivárja, amíg ezekből összeáll egy kötet. Nem az összes versét szeretné közreadni, hanem az adott gondolatkörhöz tartozó esszenciát, új minőséget teremtve a folyóiratokban szétszórt megjelenésekhez képest. Úgy lett ötvenéves korára kétkötetes költő, hogy a 2006-ban megjelent Az artista estére hazamegy című bemutatkozó kötet után 18 évvel, 2024-ben engedte útjára az Ágain megtart című második verseskötetét. Közben az elsőben megverselt ötéves kisfia felnőtt, ahogy a később született másik fia is, ő pedig fiatalemberből középkorúvá vált, megélve családi örömöket és azokat az első nagy veszteségeket, amelyekkel a legtöbben éppen ebben a két évtizedben szembesülünk.
Nem szokványos költői pályaív, de nem szokványos a hozzá tartozó civil életút sem. Hiszen az írók, költők többnyire bölcsész pályán mozognak, tanítanak, szerkesztenek, fordítanak. A szerkesztésből Luzsicza Istvánnak is kijutott, de emellett volt, és néhány év kihagyással jelenleg is van egy olyan civil foglalkozása, amely az irodalomtól távol áll, ám rendkívül szerteágazó élettapasztalattal szolgál: bírósági tisztviselőként dolgozik. A tárgyalótermek világa, az ott megismert élettörténetek, ha nagyon áttételesen is, de beszűrődnek a versekbe. A két világ között mozogni azonban nem mindig könnyű, és nemcsak földrajzilag, amikor egy elhúzódó tárgyalásról kell odaérni egy irodalmi felolvasásra a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Néhány év adatott, amíg nem kellett áthidalni e távolságot, ekkor a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei igazgatóságának irodalmi szerkesztőjeként dolgozhatott.
Meghatározó momentum az életében az is, hogy „egyhelyes” költő, vidéken, de Budapest vonzásában, Fóton él, az ottani kulturális és sportélet tanúja és résztvevője. A sportot azért is fontos megemlíteni, mert annak szeretete már gyermekkorától fontos része volt az életének, amikor még a gombfocimeccsekről írt fiktív tudósításokat, és a sport hol konkrétan, hol metaforikusan gyakran megjelenik a verseiben is, ahogy erre a második kötet Nagypályás idő című cikluscíme is utal.
De mielőtt még a kötetekre rátérnénk, szóljunk a nem könnyű indulást segítő fórumról, a dokk.hu-ról, ahol Lackfi János gyors és gyilkos kritikái adtak lökést a fejlődéshez, változtatáshoz, az ösztönösség mellett a tudatos versépítkezéshez. 2003-tól aztán a visszautasítások után egyre több elfogadásról hírt adó levél érkezett. Legelőször is a Magyar Naplót kell említeni, ahol nemcsak köteteinek kiadójára, de szellemi otthonra, irodalmi közegre, Szentmártoni János személyében első kötetének figyelmes, inspiráló szerkesztőjére is talált. Ma már maga is szerkesztőként dolgozik a Magyar Naplónál, előbb olvasószerkesztőként kapcsolódott be a munkába, majd a versrovat szerkesztője lett. Verseit közölte az Életünk, a Palócföld, a Hitel, az Országút, az Új Forrás, a Székelyföld és a Pannon Tükör is. Több alkalommal bekerült Az év versei antológiába.
Bár versei gyakran epikusan, kis életcserepekből építkeznek, prózaírással eddig nem próbálkozott, megmaradt a költészetnél. Más műfajokkal azonban igen: újságíróként dolgozott több fóti orgánumnál, készített interjúkat a Helyőrségnek és a Magyar Naplónak, számos könyvrecenziót publikált. A tisztviselő élet mellett így jutott neki az írás napszámos oldalából is.
Visszatérve a költészetre: az induló kötet, Az artista estére hazamegy borítóján egy feltört dió látható. Záróverse, A lírikus epilógjára rájátszó „Vak dióként” magába sűríti a kötet alapdilemmáit: a kint és a bent, a magánélet és a közélet, a káosz és a rend kettősségét. Nem csoda, 2006-ban járunk, a forrongó közélet megszólalásra készteti, közéleti versei egy része ehhez a korszakhoz kötődik. A köznapi szituációk rajza mögött, mint amilyen egy házibuli vagy egy rendetlen szoba, ott van a kaotikus külvilág, és a kérdés: mit tehet az egyén, a költő ebben az össztársadalmi rendetlenségben, átmenetiségben. Ahogy az Európai városlakó című versben írja: „valahová valahonnan / megérkeztem-e már vagy sem / lassan illene, hogy tudjam”. Történelmi-társadalmi párhuzamok érződnek a Császármetszés sorai mögött is: „a szülés lezajlott / s mert spontán / az életben meg nem indult volna / hát vágni kellett // a túlhordás megtette a magáét / ami visszamaradhatott / vissza is maradt”. Az egyéni válaszlehetőségek sorát fogalmazza meg több versben is: „idomulsz, de ellenállsz legbelül” (Máz mögötti életjelek); „itt vagyok – tehát kollaborálok” (Kereszt a háton), „behúzódsz légüres teredbe” (Privát Messiás). És verset ír, hogy így teremtse meg azt a rendet, amely csak rajta áll a tőle független külvilág kiszámíthatatlan káoszában. De ez nem az elefántcsonttoronyba vonult művész arisztokratikus elvonulása, hiszen benne él ebben a világban. Ahogy a kötet címe megfogalmazza: „Az artista estére hazamegy”. A művésznek vissza kell térnie a prózai mindennapokhoz. Egy más olvasatban: a külvilág mutatványosságából az otthon biztonságába. Akárhogy is: két világ közt közlekedni sosem könnyű.
E szabadversekben megfogalmazott közéleti-gondolati líra mellett a kötet a hagyományos költői témákból is merít. Találunk benne verset az évszakokról, a természeti környezet változásairól és a költő elődökről is. A nyugatos hagyomány tisztelete a már idézett záróversben is megjelenik, máshol Kosztolányit szólítja meg, de írt verset Kassákhoz is, rajta keresztül ironikus távolságtartással megróva önmagát: „miért hagyja, hogy botor, lila hangulatok / s aranysárga rímek folyton elringassák” (Kassák). A ringató, rímes versek azonban kivételnek számítanak Luzsicza István költészetében, a szabadvers számára testhezállóbb forma. Kivételek azért akadnak, a magyar költészetben ritkán megénekelt családi harmónia, a megtalált boldogság témájához mégiscsak a páros rímek illenek (Utolértelek).
A debütkötetekre jellemző, minél több oldalú megmutatni és megmutatkozni vágyásnak tizennyolc évvel később, a második kötetben már nyoma sincs. Holott az Ágain megtart még személyesebb, mint Az artista estére hazamegy. Az ellentmondás látszólagos: a tematikailag jóval egységesebb anyagban Luzsicza István a saját családja történetén keresztül beszél olyan, mindenkit érintő és foglalkoztató kérdésekről, mint a családi veszteségek, a kik által lettem, milyen generációs örökségeket hordozok, hogyan és mit adjak tovább ebből az örökségből dilemmája. A tizennyolc év alatt írt versekből csak azokat válogatta be, amelyek illettek ebbe a tematikába, a folyóiratokban ez időszak alatt megjelent közéleti versek itt nem kaptak helyet. Öt generáció múltba mosódó vagy még élesen kirajzolódó arcképe tűnik fel a versekben, kiadva egy családtörténetet, amelynek számos eleme rímelhet az olvasó saját történeteire. A Felvidékről és Kárpátaljáról jött ősök, az Isonzót megjárt, öregkorában a tévé előtt bóbiskoló dédapa, a nagymama aszúszemekhez hasonlatosan összetöpörödött arca, mindenekelőtt pedig az idejekorán meghalt apa emléke adja a családfa élettapasztalatokkal megerősített, az újabb generációkat megtartó ágait. Egy közös meccsnézés, két egymásnak koccanó üvegpohár, véletlen találkozás az eladott Suzukival – a versek gyakran köznapi, apró történésekből indulnak ki, innen tágulnak általános veszteségélménnyé. Az emlékezés nosztalgiájába (ön)irónia, néha kis humor is vegyül, elkerülve a patetikusság csapdáját, de megtartva a versek súlyát, erejét. A Fantomfájdalom sorai a kötet egészét áthatják: „apám ma köztünk járó emlék / bármit lépek ott a lábnyoma / apám innen el nem ment soha / apám a leglétezőbb nemlét”.
A gyászversek és a költőelődökhöz vagy éppen futballnagysághoz írt hommage-versek mellett a Valamiféle igazság című ciklusba azért a külvilág is beszivárog: a lélektelen irodaházak, a nagyvárosi benzingőz, egy Fedél nélkült áruló hajléktalan vagy egy kidobott fenyő képében. Éppen ezzel az idegenséggel, otthontalansággal szemben jelent védelmet a címben jelzett (család)fa, annak megtartó ereje. A metaforát A vén diófa memoárjaiból címet viselő záróvers bontja ki. A sokat látott, generációkkal korábban ültetett diófa képe visszautal az első kötet záróversére, a „vak dióra”. A lírai én látószöge kitágul, a csonthéj, ahová jó visszahúzódni, nem létezhet a sokágú gyümölcsfa nélkül.
Az olvasók emlékezete szelektál, legnagyobb költőinktől is legfeljebb egy tucat verset őrzünk, idézgetünk. A másra nem jellemző, egyéni hangot keressük, azokat a sorokat, amelyek a mi belső történeteinkre rezonálnak. Aki vesztett már el valakit, aki nagyon közel állt hozzá, rezonálni fog Luzsicza István verseire, és felismeri ezt a szomorkás, mégis életigenlő, természetes költői hanghordozást. És azt reméli, a következő kötetre nem kell újabb 18 évet várnia.
