Ugrás a tartalomra

Egy őrült világban nem-őrülten írni egyenesen képmutatás

„A szöveg anatómiáját tekintve úgy tűnik, mintha e kisregénynek önálló szervei és csontozata lenne, külön veséje, mája és gerince. A sűrűn előforduló káromkodások az események katalizátoraiként működnek, mi pedig nevetünk, ahol nevetni kell, és borzongunk, ahol borzongani. Szürreális, szúrós illatú lázálom ez.” – Rimóczi László recenziója Gáspár Ferenc regényéről.

Aki bemerészkedik ebbe a szorítóba, készüljön fel jobb- és balhorgokra egyaránt, de talán még övön aluli ütésekre is. Sziporkázó nyelvicsörték és lelemények peregnek előttünk, a válaszok mélyen vannak, de érdemes lemerülni értük. Az élénk párbeszédek harsonái sokáig visszhangzanak majd az olvasóban.

Gáspár Ferenc Ördögvér és vámpírangyal című kötetével két kézzel húzza vissza a kortárs hazai irodalomból lassacskán kiveszni készülő, jóféle szürreális abszurdot. A Magyar Napló 2007-es regénypályázatán különdíjat nyert Ördögvér című kisregény mellé most olyan – kötetben eddig még meg nem jelent – novellákat illesztett, amelyek mind napvilágot láttak vagy hagyományos, vagy online irodalmi lapokban. Ilyen a címben szereplőVámpírangyal is, mely horrorisztikus hangzása ellenére szintén inkább az abszurd humor világába hajlik. A többi elbeszélés között találunk még hasonlókat, de aki a hagyományos, realisztikus írásmód rajongója, az is megtalálja itt a kedvére valót. Nagy merítés ez: a szerző huszonöt év terméséből válogatott.

A kötet felét az Ördögvér című kisregény teszi ki, amely szürreális sodrását tekintve simán megállna William S. Bourroughs Meztelen ebédje mellett. Pszichedelikus szövegkörnyezete paranoid atmoszférát teremt, a szerkezetben időnként jelentkező, fenyegető horpadásokért lédús futamokkal kárpótol. A televízió harsogásától és a kamatlábak trappolásától megsüketült világhoz szól: ébresztő! A helyenként előforduló horrorisztikus képeket az elbeszélő kedélyes hangvétele oldja. A spirituális keresést nem kizárólag intellektuális síkon tartja lehetségesnek, hanem a zen koanok megtorpanásra késztető, a meglepetés erejével sokkoló formájában is. A zűrzavaron át tiszta tükröt tart elénk.

Minden mondatával a berögzült gondolkodásmód ellen és a szavak felszabadításáért harcol, miközben kitör a sémákból, egyfajta belső kényszernek engedelmeskedve. Mert Isten, az Abszolútum az egyszerű dolgokban bújik meg, itt pedig minden bonyolult kalamajka csak elterelő illúzió. Nem is az a lényeg, miről ír az író, inkább az, hogy miként strukturálja a rejtett mondanivalókat. Kincsvadászat ez, melyhez az értelmezés talán nem is a megfelelő eszköz. Mintha beavatás lenne. A gondolatébresztő sorok belső nézelődésre ösztönöznek minket; nézzünk csak körül odabent, és vizsgáljuk meg saját tudattartalmainkat, majd tegyük fel a kérdést: mennyire vagyunk normálisak? Minden rendben velünk? Miféle ördögök költöztek belénk, és mikor?

„Te kis vadóc, mosolyog kacéran a királylány, szőke fürtjeit hátraveti, látni engedi mélyen kivágott dekoltázsát.
Valld be, hogy felizgultál!
Hülye egy helyzet, meg kellene őt mentenem a gonosz óriás fogságából, aki a mesebeli előírások szerint kínozza őt, ehelyett egész éjjel kefélnek, orálisan, análisan, meg mindenhogyan, és akkor reggel még nekem is felajánlkozik, nem is volna annyira rossz, csak most, a Schrekk után valahogy nincs rá gusztusom.”

A szöveg anatómiáját tekintve úgy tűnik, mintha e kisregénynek önálló szervei és csontozata lenne, külön veséje, mája és gerince. A sűrűn előforduló káromkodások az események katalizátoraiként működnek, mi pedig nevetünk, ahol nevetni kell, és borzongunk, ahol borzongani. Szürreális, szúrós illatú lázálom ez. Formabontó, önmaga kereteit is feszegető, műfailag nehezen besorolható. Helyenként fullasztó, émelyítő, sok rohanással és meneküléssel. Tömény, ugyanakkor részletgazdag, éles HD-regény (ha létezik olyan). A kalandozás metafizikai és filozófiai bolyongásban kulminál.

„A templom. Senki sem írja le, hogy milyen a templom belülről. Hogy félelmetes-e vagy barátságos? Hogy itt a világvégén, egy lakatlan szigeten milyen lehet egy lakatlan templom? Vagy itt hagytak vele egy sekrestyést? Egy harangozót? Nem, erről a mesék nem beszélnek. Mintha ez az egész lényegtelen külsőség lenne, pedig hát éppen hogy az ellenkezője! Legalábbis én így gondolom. Mindenesetre most átsurranunk a leírhatatlan templombelsőn, ahol vagy emberi koponyák ijesztgetik a gyanútlan látogatót, vagy virágfüzérek örvendeztetik.” 

Az elbeszélések fejezetét megnyitó Nagyvizit egy katonai kórház zárt osztályának hétköznapjaiba nyújt bepillantást. A történetmesélés szenvedélye fűti itt is a sorokat, az elkápráztatás hiú szándéka nélkül. Joseph Heller A 22-es csapdájának keserédes derűjével ábrázolja a katonai miliőt, ahol már csak kínjában nevet az ember. De nevetni kell. A nevetés gyógyszer.

„F. bénultan feküdt a harmadik elektrosokkos kezelés után. Már nem akarta bekenni a poharainkat niveával, és bélyeget sem ragasztott a krémtől ragacsos edényekbe, mint ahogy a kezelés előtt szokta volt: nem csavargott el, és nem zabált héjastul narancsot a szoba közepén állva, félrefordított fejjel, a nyálát csurgatva...” 

Az Ászpókerből kiderül, hogyan kutatja a szerző a háborúk életherdáló, értelmetlen őrületére a magyarázatot, és hogyan nem találja. A novella szakmai tudatossággal, történelmi jártassággal precízen megkomponált krízisrétegei azonnal beleviszik az olvasót a rövid, de annál veszedelmesebb történésekbe. A sodró, lendületes irodalmi cselgáncs konklúziója talán ennyi: az élet értelme az értelmes élet. Bravúrosan építkezik a szavakból, újraértelmező társasjátéka pedig különös utat jár be. A novellák a kisregényhez képest is működnek, a nyaktörő manőverek itt sem maradnak el, csakúgy, mint az univerzum entrópiájának motívuma, ahol az analógia játssza a kulcsszerepet. Bizarr tükröződések bontakoznak ki előttünk, és egyértelműen kitűnik, a szerző tisztában van vele, hogy egy folyamatosan ellentmondásokkal teli, őrült világról könnyedén és csacsogva írni modorosság és képmutatás lenne. Gáláns játéktereivel paradigmaváltásra kész, értő olvasókat keres.

„Kövéren és tunyán úsztak a holtak a Tiszán lefelé. Nem tudták, miért úsznak, és azt sem, hogy hová. Időnként a halak beléjük kapdostak, de nem érezték jóízűnek őket, és gyorsan odébb úsztak valami éltetőbb táplálékot keresve maguknak.”

Ha vidámak vagyunk, azért iszunk, ha szomorúak vagyunk, akkor meg azért – tartja az ősi, empirikus mondás, de az biztos, hogy e kötet mellé jólesik majd egy feles, jobban életre kelnek tőle a színek. Érdemes elmélyülten figyelni ezt a tájat, mert még szélcsendben is zajlik itt valami.

Rimóczi László

Gáspár Ferenc: Ördögvér és vámpírangyal. Coldwell Art Könyvkereskedelmi Bt., 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.