Bitó Róza temetése
Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát.
Mikor megkondult a lélekharang, a galambok riadtan szétrebbentek a toronyból, ahol addig teli hassal hűsöltek a vastag falak között. Nehezen kaptak szárnyra az aratás utáni hajnalokon. Ilyenkor már a héja sem járt a réten, nem csoda, hogy bezabáltak a maggal terített tarlón.
A süket, öreg holló is kinyitotta szemét.
– Aha, temetünk! – motyogta. – Vajon ki lehet? – kérdezte, hiszen mindenkit ismert a faluból. Kíváncsian fellibbent a kőpárkányra, s letekintett az alatta éppen elvonuló gyászmenetre. Jól látta a koporsón fehérlő ákombákom betűket: Bitó szül. Király Róza – élt 77 évet.
Hajagos Pali bácsi, a harangozó, sebesen szedte visszeres lábait, hogy besorjázzon a gyászmenetbe, mert Róza temetése borravalósnak ígérkezett. Azért is húzta ma ő a lélekharangot az unokája helyett. Csak még nem tudta, kit biztosítson együttérzéséről, és kivel osztozzon a legmélyebb fájdalmában ebben a nehéz órában. Mert csak az ég tudja, ki adja a borravalót…
Rózát nemigen szerették a faluban. Ez amúgy nem érdekelte a harangozót, de az már igen, hogy a szegről-végről való rokonok közül ki örökli a Bitó-vagyont. Azt rebesgették a faluban, hogy Róza rengeteg pénzt harácsolt össze, akár egy telhetetlen hörcsög. Keresztényhez nem méltó uzsorakamatra adott kölcsön, és kíméletlenül gondja volt rá, hogy vissza is kapja a pénzét. Gyereke nem volt, pipogya ura, az a Bitó pedig halálra itta volna magát, ha negyvenötben nem akasztják fel. Azt mondják, hogy asszony rögtön az esküvő után kiölte belőle a jókedvet. Ezzel szemben az a beszéd is járta felvégtől alvégig, hogy a férj egy brutális, iszákos alak volt, s ha rátört a delirium tremens, agyba-főbe verte Rózát. Ki tudna itt igazságot tenni? A szolgálatos angyal is csak fáradtan legyintett az Úr előtt, ha megjelent a Bitó aktával a reggeli raporton.
A kíváncsi holló lelibbent a toronyablak párkányáról, s hogy jobban lásson, egy kényelmetlen rigófészekre telepedett, amit egy fűzfa tetején ringatott a Baglas-hegy felől ráérősen fújó szél. A madárlak gazdája úgysem mer visszatérni, míg ő a frissen ásott sír mellett bámészkodik. Randa híre van a vén karmainak…
Közvetlenül a koporsó mögött Koltai atya botorkált. Szegény annyira reszketeg volt, hogy már a járás is nehezére esett, pedig mindkét oldalról támogatta egy-egy fekete gallérú, fehér karinges ministráns. Az atya időnként nem kapott levegőt, ilyenkor megállt. A két gyerekre támaszkodva, zihálva pihent egy verset, s közben jobbra-balra tekintgetett, mintha végső nyughelyet keresne fáradt testének valamely árnyékos fa alatt. Hogy a temetődombról remek kilátás nyílik a Balatonra, az különösképpen nem érdekelte. Míg Koltai atya kizihálta magát, vele várakozott az egész gyászmenet. Aztán amikor valamicskét erőre kapott, újra nekilódulhatott a sötétbe öltözött társaság.
A kényszerszüneteknek nagyon is örült Hajagos harangozó, mert csatlakozhatott az utolsóként baktató Leipziger patikus úrhoz, az egyetlen emberhez, aki otthon, a négy fal között őszintén meggyászolta Király Rózát.
Egykor, egy bizonyos téli hajnalon, mikor a patikus félelemtől szűkölve, mint a hajtott állat, elérte a falu végét s megzörgette az ablakot, Róza menedéket adott neki ahelyett, hogy nyilaskézre adta volna. Pedig a férje, Bitó nemzetvédő testvér vitette el. Különös véletlen, hogy Leipziger élve maradt. Csak azért, mert a vonatot ért légitámadás alatt nem szaladt le a töltésről a többiekkel, hanem a sötétben a szerelvény alá gurult, s egyszerűen hagyta, hogy később, amikor mindenkit visszahajtottak, elgördüljön fölüle a marhavagon. A talpfákon maradt, míg a kutyaugatás lassan belefagyott a jeges csendbe. Csak a csillagok pislogtak közömbösen az irdatlan magasban.
Leipzigert mindenütt keresték a faluban. Persze nem találták. Ki lett volna olyan marha, hogy éppen a feljelentője pincéjében keresse? Akkor télen Bitó testvér éppen a dunai rakparton védte a hazát. A zsidó ellenségnek még cipő sem volt a lábán, hogy fegyver gyanánt használhassa.
Róza sohasem fogadott el semmit a patikustól hála gyanánt, és külön megkérte, hogy a nevét se említse. Nem kér dicséretet, jutalmat meg pláne nem olyasmiért, ami különben is emberi kötelesség, főleg ilyenkor, mikor megőrült a világ. Őt a zárdában így nevelték.
Kevesen kisérték utolsó útjára az asszonyt. Viszont a templompribékek testületileg kivonultak Lőcs Mari fősirató vezetésével. Pedig senki sem hívta őket. Szerencsére a döglegyes céhzászlójukat otthon hagyták. A dalárdabrigád talán egy krumplival telt koporsó mellett is képes lett volna a sírig óbégatni.
Már nem jártak messze a frissen ásott gödörtől, amikor Koltai plébános úr ismét megállt egy szusszantásra. A talpig lefátyolozott Prohászka Matild, akit az örökség fő esélyesének jegyeztek a falusi börzén, mert bérmakeresztlánya volt az elhunytnak, gyengéden közelebb ugrott az atyához – hadd lássa a falu, hogy ő törődik az elesettekkel. A kerubként őrködő két ministráns nem értékelte a gesztust, ridegen elhárították a fekete hálókesztyűs kezeket. Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát. Ahogy hazaér, rögtön átveszi majd a kitaposott szürkét, abban megy az ügyvédhez.
Az örökség második esélyese özvegy Kállainé volt, a szomszédasszony, akit az utcában csak Aranyszívű Ica néninek neveztek. A szent asszony az utolsó héten is önfeláldozó módon, éjjel-nappal a haldokló mellett volt. Megitatta Rózát, ha úgy gondolta, elérkezett az itatás ideje. Még ha Róza aludt is, felkeltette, és ha gyenge erőszakkal is, de belediktálta a fél kancsó vizet. Aztán, mint minden reggel, pontosan fél nyolckor megigazította a vánkost a haldokló feje alatt, ha kellett, ha nem, mert így látta kislány korában az Irgalmasoknál. Azok pedig tudják, mit tesznek, mert kitanították őket a halk szavú máterek. Az önfeledt ápolásnak az is része volt, hogy az Aranyszívű a hét nap alatt összeszedte a házban található holmit, amit az éj leple alatt átcipelt magához – ha már nem talált kézpénzt, a fene egye meg.
– Rozikám drága – derült fel az arca, mikor a haldokló véletlenül magához tért egy pillanatra. – Hol tartod a pogácsaszaggatót, kedveském, már napok óta keresem?
– A nyári konyhában, a stelázsin – lihegte a beteg, majd újra elvesztette eszméletét.
A fekete, selyem gyászruhának, amit Róza szekrényében talált, nagyon örült Kállai néni: alig kellett rajta valamicskét igazítania. Derékban egy kicsit ki kellett engedni, és a hosszából fel kellett varrni kétujjnyit. A tésztaszűrőnek meg a káposztareszelőnek is megörvendett: jó lesz tartaléknak. Meg, ha elgondolja, dísznek is nagyon jól mutatnak a sparhelt fölött. A kaszakőért meg ad Danziger két deci olajat. Sőt, ha a fiatal segéd szolgálja ki, tán hármat is kimér neki az üvegbe…
Aranyszívű Ica néni a bérmakeresztlány mellett állt, szorosan, mint a sziámi ikrek. Lássa mindenki – akit illet –, hogy ő is érdemel valamit a jussból.
Lőcs nénit, a pribékek elöljáróját sem kellett félteni, őt sem a mai gólya költötte. Nem tetszett neki a két asszony versengése a pénzért. Egész úton feléjük pislogott, mint egy gyanakvó karvaly. Azok a némberek bizonyára elfelejtették, hogy ő is itt van az egész gárdával; nekik aztán igazán jócskán jár abbó’ az örökségbü’! Hiszen ők adnak rangot egy igazi, tisztességes temetésnek! Ezerráncú, könnyes arccal a másik kettőhöz csatlakozott, közel a két ministráns mellett ziháló Koltai atyához.
– Ó, jaj! Király Róza, itthagytá’! – sikoltotta az égbe a mámi, hogy a helyi önkéntes tűzoltók eldobtak kapát-kaszát a földeken, s szaladtak a szertárba, befogni a lajtos kocsit.
– Itthagytááá’! – visszhangzott a kórus.
– A bűűnök mocsarááábaaa’! – cifrázta tovább Mari néni torkaszakadtából.
– Csarááábaaa’! – fújta tovább a dalárda.
Szegény plébánost annyira megijesztette a feneketlen gyász ilyen demonstratív megnyilvánulása, hogy beteg szívét felejtve hirtelen szaladni kezdett a sírgödör felé. Az öregasszonyok a menet közepén csodáról kezdtek suttogni, hisz’ alig bírtak lépést tartani a papjukkal.
Zihált Koltai atya, de Isten segítségével levezette a gyászszertartást. A végén összeszedte maradék erejét, megszentelte a koporsót, s a sírásók máris fürgén lapátolhatták vissza a földet – már nagyon szenvedtek a szomjúságtól. A törődött plébános a ministránsokra támaszkodva lassan visszaindult.
Szegény Hajagos harangozó forgatta a fejét, vaj’ melyik gyászoló kezében tűnik fel egy reményre jogosító buksza, ki ad pénzt a sírásóknak, és ki fizeti ki a siratóasszonyokat, holott azok máglyahalált érdemelnének.
A holló is érdeklődéssel bámészkodott a fűzfa tetejéről. A rigó türelmetlenül pislogott fészke felé, remélve, hogy az öreg madár nem akar az ő ingatlanán éjszakázni.
A sírásók már a fejfát is a helyére illesztették, és talicskába rakták az ásót-csákányt, mikor hozzájuk lépett Leipziger úr, és pénzt számolt a kezükbe. Azok megköszönték, s nagy iramban elkattogtak a szerszámosbódé irányába.
– Hogyhogy Leipziger úr fizeti ki a sírásókat? – csodálkozott a harangozó.
– Mert az ügyvéd engem bízott meg – válaszolta a férfi egykedvűen. – És itt van a maga borravalója is – számolt pár bankót Hajagos kezébe.
– És a többiek, ők mit kapnak? – kíváncsiskodott tovább.
– Nem titok: semmit. Király Róza az egész vagyonát a megyei gyermekkórházra hagyta.
Pali bácsit ez már nem érdekelte. Visszafele menet szeretettel tapogatta a pénzt a zsebében, s kérte a Jóistent, hogy sok-sok ilyen szép temetést adjon neki.
Lőcs Mari néne is meg volt elégedve. Mikor átvette a köteg pénzt, együttese árgus szemekkel körbeállta, de elkeseredve csak annyit láttak, hogy a bugyelláris villámgyorsan eltűnik a száz szoknya valamelyik bugyrában. De azért Mari mámi biztatóan hunyorított nekik, mintha jelezné, hogy később elosztja a pénzt, csak nem akar Leipziger úr előtt ilyesmivel foglalatoskodni. A siratóasszonyok elszontyolodtak: ismerték az eljárást. Gondolataikba merülve, komoran battyogtak Lőcs Mari után. Pedig ekkor lett volna igazán okuk jajgatni – de ők némán, sötét arccal ballagtak a temető kijárata felé.
A süket holló is elunta magát. Immár nem történik semmi a következő temetésig. Talán jövőre, ha kifaragják Róza sírkövét. Akkor egy reggel majd kijön ide Leipziger úr, és letesz egy kis darab követ a márványlapra. Rajta kívül úgysem fog senki sem erre tévedni. A fekete madár nagy nehezen feltápászkodott a szűk fészekben. Egyenként nyújtogatta elzsibbadt lábait. A rigó közelebb lebbent, a szomszédos fára. Kéretlen látogatója barátságosan ránézett, mintha megköszönné a kedves meghívást. Kényelmesen, állva még kipróbálta üresjáratban a repülőizmait, aztán hirtelen égnek lebbent, s lomha szárnycsapásokkal a torony felé indult.
