Jelige: Bagoly01 – Gondolatok

Miután beléptem a kandalló által meleggé fűtött kávézóba, azonnal megkerestem a szokásos helyet, ahova mindig én szoktam leülni. Levettem francia kockás sálamat és próbáltam kisodorni göndör hajtincseimből a hópelyheket, amelyek huncutul megkapaszkodtak a hajamban.

    Megrendeltem a szokásos kávémat, és a pincér már meg sem kérdezte, hogy mit kérek, csak annyit szólt egy apró mosollyal az arcán:- A szokásosat hölgyem? -Ahogy kihozta a kávét a pohár átmelegítette pirosra fagyott kezeimet. A kávé szürcsölése közben kinyitottam a napi lapot, amit még reggel vettem a büfében s elkezdtem olvasni. Talán nem ez a legjobb szó, inkább csak futattam a könnyes szemeimet a betűk sokaságán. És mire elértem az első lap aljára, azt sem tudtam, hogy mit olvastam. Újra és újra olvastam, de nem tudtam koncentrálni. Valahogy nem tudtam kikapcsolni a gondolataimat, amik miatt már hetek óta nem alszom. Egyszerűen nem tudok normálisan végig olvasni egy mondatot anélkül, hogy az agyamban azok a bizonyos kerekek ne forognának.  Mindig csak forognak a kerekek és mindig azt mondják: lehetett volna máshogy, mi lett volna ha, mi lenne, ha most, mi lenne, ha mégsem…..és így tovább. Hiába vettem ki szabadnapot, hiába utaztam el a hegyekbe, messze a nyüzsgő nagyváros zajától, aztán hiába jöttem vissza, semmi nem enyhült, semmi nem tudja kiverni a fejemből a cikázó gondolatokat. Talán így vagyunk kitalálva mi emberek. Valaki így alkotott meg minket. S ez a valaki nem rakott a gondolatainkra kikapcsoló vagy szünet gombot. Aztán lehet, hogy jól is tette, hisz ha ezeket a gondolatokat meg lehetne állítani, akkor most nem ülnék itt……Miközben megint elmerültem a gondolat-fonalakból épített gomolyagban, arra lettem figyelmes, hogy a forró kávé egyszer csak elfogyott és már csak némi csillogós hab maradt a narancssárga pohár alján.  Ahogy kiléptem a kávéházból, arcomat megcsapta a hűs szellő. Tudtam, hogy ebben a farkasordító hidegben az lakásomban kellene lennem, de engem valahogy a kinti hideg vonzott. Néha van olyan, hogy az ember megy, és csak megy az ismeretlenbe, cél nélkül bolyong a városban. Velem is ez volt, csak sétáltam, minden cél nélkül, kerestem a magányos helyeket, azokat ahol nincsenek emberek, ahol nem zavarnak a nagyváros fényei. Mire tizenegyet mutatott a telefonom kijelzője a vasútállomáson voltam és egy rozoga automatából vett kávéval, kisírt szemmel ücsörögtem a hideg padon.  Ahogy jobbra pillantottam egy öreg nénit vettem észre a padon. Egyedül üldögélt, néhány szakadt és koszos szatyor volt mellette, egy földig érő barna pamut szoknyát és egy foltozott pulóvert viselt, ami elég szegényes öltözet volt ebbe a hidegben. Ősz haja kontyba volt fogva, párás szemüvege mögül két barna szempár nézett rám. Éreztem, hogy bámul engem, hogy könnybe lábadt szemeimet fürkészi és arra vár, hogy tekinteteink találkozzanak. Mikor a szemébe néztem, valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés öntött el, valami olyan, amit még soha nem éreztem. Ahogy a tekinteteink találkoztak, vékony és kedves hangon megszólalt:

– Angyalom, nekem elmondhatja mi bántja a lelkét. Szívesen meghallgatom, mert olyan rossz szomorú és könnyes szemű fiatalokat látni, ennél talán nincs is szomorúbb látvány.

Soha nem volt még olyan, hogy egy idegennek elmondta volna valamit, vagy szóba álltam volna akárkivel is, de valahogy elfogott valami megmagyarázhatatlan, furcsa, ám egyben szívmelengető érzés. S úgy éreztem, hogy ez a néni az, akinek igazán elmondhatom mi bánt, akinek kiönthetem a már hetek óta bennem gyűlő szomorúságot és bizonytalanságot, amely duzzasztógát szerűvé dagasztotta a lelkemet és ez az idős nő az, aki talán segít ezt a gátat áttörni. Ekkor minden habozás, teketóriázás nélkül elmondtam neki az egészet. Elmeséltem neki, hogy még jó pár héttel ezelőtt vesztem össze azzal az emberrel, aki a világon a legfontosabb nekem, az édesanyámmal. Elregéltem neki, hogy valami apróságon, valami jelentéktelen dolgon vesztünk össze, valami olyanon, amire az ember már másnap nem is emlékszik. S a viták, épp úgy, mint a pók, újabb és újabb vitákat szőttek. Szörnyű volt visszaemlékezni arra, hogy a világ leggonoszabb szavait mondtuk egymásnak, amiket nem is gondoltunk komolyan, mert utálatot sosem tudnánk egymás iránt érezni. Tudtuk, hogy mi sohasem tudnánk utálni egymást, mi, akik olyan közel állunk egymáshoz, mi, akik annyi mindenen mentünk keresztül, de mégis kicsúsztak a szánkon az ilyen és ehhez hasonló szavak. Aztán az idő elteltével már semmilyen szó nem csúszott ki a szánkon. Mint két idegen, úgy éltünk egymás mellett, külön vacsoráztunk, én nem ettem az ő főztjéből, ő nem evett az enyémből, nem vasalta ki a ruháimat, én nem főztem meg neki a szokásos mézes teát. Csak voltunk egymás mellett, arra várva, hogy a másik majd bocsánatot kér. Ezt addig, addig vártuk, míg egy téli reggel pár bőrönddel a kezemben elmentem otthonról. Ő pedig marasztalás nélkül végig nézte, ahogy a havas úton elsétáltam. Mikor ehhez a részhez értem könnyáradat terítette meg átfagyott arcomat és hüppögve mondtam el, hogy ő, azóta nem keresett, és én sem őt. A nő szintén könnyes szemmel ennyit mondott:

-Most azonnal menjen haza hozzá- megköszörülte a torkát és így folytatta- tudja nekem is van egy lányom, valahol a nagyvilágban. Már évtizedek óta próbálom megkeresni, mert egy veszekedés miatt örökre elválltunk, azóta nem láttuk egymást. Mi sem kértünk bocsánatot egymástól, mert fontosabbnak tartottuk a saját büszkeségünket, mint a másik személyt. Tudod, a világ tele van rossz emberekkel, alig akad egy, akire rá merné az ember bízni az életét, de neked van egy ilyen ember, az édesanyád. Ha nem szeretnéd nem lennél, most itt, hanem egy buliban szórakoznál a barátaiddal. Az élet túl rövid ahhoz, hogy azt veszekedéssel töltsd! Főleg, hogy azzal veszekedj, akinek az életet köszönheted. Néha félre kell tennünk büszkeségünket és bocsánatot kell kérnünk vagy megbocsájtanunk.

Az idős nő nem beszélt sokáig, de pont eleget beszélt ahhoz, hogy rájöjjek nincs fontosabb dolog a szeretteinknél a világon. Mikor erre ráeszméltem, a csendet a kalauz hangja törte meg, aki azt kiabálta:- Beszállás! -Ránéztem a vonatra és pont az én vonatom volt az, amivel haza szoktam járni. Mielőtt felugrottam volna a vonatra, a nénire terítettem a kabátomat és pár gyűrött ezrest adtam neki és egy ölelést. Mire ő annyit mondott:

– Én nem a pénzért vagy kabátért mondtam el neked ezeket!

Mire kezdtem volna felfogni ezt az egész furcsa, ám annál tanulságosabb estét, már a fülkében ültem. Egész úton gondolkodtam, hogy mit fogok mondani, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni.  A két órás út elég gyorsan eltelt, alig vártam, hogy végre hallhassam a hangosbemondót, mely azt mondja: végállomás. Ez a végállomás jelentette azt, hogy hazaértem. Egyszerű szó, semmi szép nincs benne, nem nehéz leírni, mégis annál többet jelentett nekem, azon az estén. Futva, mint aki menekül valami elől, úgy rohantam végig az utcán, a frissen esett hó ropogott a bakancsom alatt. Ahogy a házunk felé vettem az irányt megpillantottam valamit, vagyis inkább valakit. A pislákoló utcai lámpa megvilágította az kapunkat. Megvilágította a kapu előtt álló édesanyámat egy kisebb bőrönddel a kezében. Azonnal odarohantam hozzá és olyan erősen öleltem, ahogy még soha.

– Én pont most- hüppögte- most akartam indulni hozzád.

Válaszként csak egy dolgot tudtam mondani azt, hogy:- nem kell hozzám jönni, mert már itthon vagyok.

    Aznap este nem sokat beszéltünk, nem kértünk bocsánatot, nem érdekelt minket az, hogy ki volt a hibás és ki nem. A csend és némaság többet mondott minden szónál. Pokrócba burkolózva ültünk ki az ablakpárkányba és együtt néztük, ahogy hópelyhek ezrei lassan szállingóztak, aztán lassan elnyomott az álom és édesanyám ölébe hajtottam a fejem, épp úgy, mint kiskoromban.