Dafina fotóalbuma

Itt egy fotó. Tökéletes. A kissé elhízott, de azért formás, vörös hajú nő ott, háttal Dafina, a boszorkány. Azért mozdul be a képen, mert éppen megy. Házhoz megy a pofonért. A fekete folt mögötte, a járda szélénél, a gyepen egy törött szárnyú varjú. Már majdnem megtanult repülni, csakhogy betonoszlopnak csapta magát. De túlélte a zuhanást. Húzza a jobb szárnyát. Néha lép egyet. Az ilyen törött szárnyú, gyepen bicegő varjúfiókákat még aznap széttépik a kóbor állatok. Nekik is enniük kell valamit. Még mindig jobb, mintha éheznének, vagy ha a bomló varjútetem a fű között maradna. Kevés az esély, hogy jól forrjon össze a szárnya. Egyáltalán, hogy ilyen belső sérülésekkel megérje a reggelt.

Nehéz igazságot tenni, hol jobb elpusztulnia egy ilyen városi varjúnak. Széttépetnie magát a zöldben, a fák alatt, ahol élt, vagy emberek keze között, az ő idegen fészkükben elaludni.

Dafina megfordult. Észrevette a kisvarjút. Nem tipródott mindezeken, igaz, azon sem, mit jelenthet a törött szárnyú varjú megjelenése éppen akkor, amikor megfontolt, okos lépést készül tenni a jövője érdekében.

A tökéletes kép jobb oldalán otromba betonhullámaival a park százéves fái fölé tolul egy négycsillagos szálloda. Mögötte, a szemétkupacban Dafina talált egy kenyeresládát, a fűben meg egy tejfölöspoharat – életében először volt hálás azért, hogy az emberek szemetelnek.

A park bozótos részére vitte a sebesült madarat. Vizet töltött a pohárba, s amikor a madár inni kezdett, ráborította a ládát. A varjú rokonsága követte, fenyegetően káráltak a magasabb fák ágairól.

 – Állatok ezek, nem hülyék, csak rájönnek, hogy nem akarom bántani – gondolta Dafina, akinek az volt a terve, hogy a megfontolt, okos lépés után hazaviszi a varjút.

Hogy Dafina boszorkány lett, annak nemcsak az volt az eredménye, hogy jósolni tudott kártyából, kapcsolatokat alakított ki halott lelkekkel, manókkal, tündérekkel, helyszellemekkel, földsárkányokkal, vízsárkányokkal, őrszellemekkel, hanem az is, hogy a benne élő boszorkány ideröpítette, ebbe a városba, amely nappal is, éjjel is komor árnyakba burkolódzik. A városokban, ahol korábban élt, könnyű volt a levegő, terjedelmes fényfoltok úsztak mindenfelé. Sosem lehetett tudni, hogy áldást hoznak-e az ott élőkre, vagy inkább csak hazug illúziókban ringatják őket, és nem hagyják, hogy végre felébredjenek. A korábbi városokban mindenki csodákra várt – csakhogy nem hitt a csodákban, hanem azt akarta, hogy méltatlan helyzetéből kimentse valamilyen erő, vagy hogy felébredjen végre a rossz álomból, bár nem akart igazán felébredni sem. Dafinának a régi városaiban sosem ért le a lába a földre. Eleinte az új városában is lebegni próbált. Járni a művészkocsmákat, kitenni a kártyát az asztalra. Jósolni bárkinek, és elfogadni, amit adnak. Csakhogy a boszorkány benne azt mondta:

– Azért hoztalak ide, hogy gyökeret eressz.

Dafina nem mindig értette, mit akar tőle a boszorkány. Azt se nagyon tudta, mi az a gyökéreresztés, és hogyan kell annak végbemennie.

A régi városaiban valakik beleradíroztak a múltba, és csak össze nem illeszthető, ki nem pótolható törmelékek maradtak mindabból, ami történt. El sem hitték volna az emberek a régi történeteket. Új városában viszont a bazilikában fejedelmi menyegző zajlott, a lebontott boszorkánysorról a vajákosok integettek neki, az egykori kolostor helyén alkimista professzorok sírkövei mállottak a gazban. A szellemek csapatokban álltak a belvárosi utcák sarkán, és ámulva nézték a divatos ruhákba öltözött, telefonjukat tapizó járókelőket, akik ügyet sem vetettek rájuk. Senki sem törődött azzal, hogy átkísérje a halottak itt ragadt lélekfoszlányait. Dafina sosem látott még ilyen várost.

Sokat rágódott azon, hogyan eresszen gyökeret. Végül az interneten megtalálta az országos boszorkányegyesület honlapját. Akkoriban költöztek új, belvárosi székházukba. Előadásokat tartottak, gyógyítottak, tisztítottak, jósoltak. És éppen új tagokat toboroztak. Dafina a Tagtoborzó menüpont alá feltöltötte a szakmai önéletrajzát, és csatolt három videót a munkái legjavából. Az egyiken izomsorvadásos férfit gyógyított, akivel nem tudtak mit kezdeni az orvosok, a másikon az esztergomi Tescóban felbukkant Bocskai-kori katonát kísérte át, aki az ajtókat csapkodta és a csapokat nyitogatta a dolgozók riadalmára. A harmadik videó elveszett kiskutya megtalálását dokumentálta, saját kirakásokkal és a kártyák speciális jelentésével. Vissza is jeleztek az egyesületből, hogy köszönik, megkapták a bemutatkozást.

A második tökéletes – bár kissé alulexponált – fotón a rendszergazda látható. A szerver kezelője. Azé a szerveré, amelyre a jelentkezéseket átirányították, mielőtt gondos szelektálás után a felvételi bizottság elé kerültek. Dafina anyagát a képen látható számítógépen tárolták el – és sohasem került a bizottság elé. Ő csupán egy automatikus választ kapott a jelentkezésére. A számítógépnél ülő, sötét háttérbe olvadó, mégis jól kivehető baseballsapkás fiatal férfi mellett a hosszú, ősz hajú, bagolyarcú, sportzakós férfi a boszorkányegyesület elnöke. Ők ketten végezték a szelektálást.

Dafina közben megtalálta a félrecsapott tornyú, üvegkalitkás székházat, amely plasztikusan illeszkedett a régi úri negyed szecessziós villái közé. Besurrant a nagyterembe, ahol egy lila kiskosztümös, hegyes körmű, fölékszerezett dáma a bucsecsi Szfinxről és a kalotaszegi piramisról tartott előadást. A háta mögé vetített képekből lehetett ezt tudni, mert sosem sikerült eltalálnia a mikrofont. Dafina nem tudott figyelni, az előtte ülőket nézegette inkább. Néhányukat hátulról is azonosítani tudta a honlapon látott fényképek alapján. Az ősz sörényű, sportzakós elnököt is.

Amikor sokak megkönnyebbülésére véget ért az előadás, a hallgatóság kitódult a teremből az előcsarnokba. Dafina nyomban az elnök után vetette magát.

A harmadik tökéletes fotón éppen kezet fognak. Az elnök vicsorít, Dafina üdvözülten mosolyog. Az elnök testbeszéde ezt mondja:

– Még az kellene, hogy bevegyünk magunk közé. Felforgatnál itt mindent. Kő kövön nem maradna.

– Így is, úgy is felforgatok itt mindent – olvasható ki Dafina testbeszédéből. És látszik a szemén, hogy már látja a gyönyörűséges felfordulást, amit okozni fog.

Mindeközben a szavaikkal egészen mást mondtak egymásnak. Dafina azt, hogy kapott egy e-mailt, amelyben elfogadták a jelentkezését, a főboszorkány meg azt, hogy sajnálja, de nem került hozzá a beküldött anyag. Dafina töltse fel újra. Az elnök ezzel hátat fordított neki. Ő meg csak állt, és nézett körbe, hogy ez most mi volt, hogy hátha beszélhetne valaki mással a jelentkezéséről, de a kisebb-nagyobb csoportokban zsongó boszorkányok összezártak előtte.

– Ugyan már. Látta az elnök azokat a videókat – mondta egy hang Dafinában, amikor az utcára lépett.

– Nem szeretnék valaki más neve alatt találkozni a kirakásaimmal – ezt valaki más mondta benne.

– Pedig fogsz – reszelős, mély hangon ezt vágta rá egy harmadik.

Tökéletes kép lett volna az is, amelyen Dafina szégyentelenül röhög saját magán, a főboszorkányon, a mikrofon ellen beoltott dámán meg mindenen. Azon is, hogy milyen pompás felfordulást fog okozni új városában. De ez a kép nem készülhetett el, mert Dafina most éppen mérhetetlenül messze volt attól a másik életétől, amelyben mindezen kötelező szégyentelenül röhögni. Ebben az életében lefagyott és elbizonytalanodott, ha megérezte, hogy mások számára rombolás, amit magával hoz – és ami a székházban történt vele, az leginkább a szárnyaszegett varjú balesetéhez volt hasonlatos.

Még nem sötétedett be, mire Dafina visszaért a bozótoshoz. A varjú élt, ennek őszintén örülhetett. Karján a sebesült madárral, feje fölött a károgó varjúrokonsággal a park szélén leintett egy taxit. A hátsó ülésen az ölébe vette a varjút. Szorosan markolta a lábait, nehogy leessen, amikor néha csapkodni próbál. A taxi megnyugtatóan brummogott, a varjú sem fészkelődött sokat. De egyszer csak szavak nélkül ezt mondta:

– Félek tőled, mert gyilkos vagy. Halott madarak lába van a kezedben.

Dafina szeme előtt ekkor egy egész madárláb-regiment vonult el. A gyerekkorában tartott tyúkok, kakasok, kacsák, libák, pulykák, galambok leforrázott, levágott, lenyúzott, levesbe, pörköltbe, rizskásába főzött lábai, a csirkegyárban diákmunkán pakolt csirkék lábai, a kutyáinak megfőzött fagyasztott csirkelábak, és persze azok a csirkelábak, amelyekből Dafina a csirkekocsonyát készítette. Meg a fácánoké, amiket a nagybátyja lőtt légpuskával.

– Igaz – válaszolta Dafina, ugyanazon a körökben vibráló hullámhosszon, amelyen a varjú beszélt hozzá –, de nem akarlak bántani. Ha meggyógyul a szárnyad, visszaviszlek a parkba. Ha nem tudsz repülni, nálam maradsz. Az én varjúm leszel.

A taxi néhány utcányira járt a háztól, ahol Dafina úgy-ahogy már berendezkedett, amikor a varjú újra megszólalt:

 –  Te… most gyorsan jársz az utadon, én meg lassulok, lassulok, és lemaradok tőled.

Bevitte a varjúfiat a házba. Paplanból fészket csinált neki a padlón. De a varjú nem ült meg, károgva ide-oda lépegetett a szobában, forgatta a fejét. Fölmérte az idegen helyet. 

Kapott főtt csirkehúst. Mohón tépkedte a csőrével.

– Hát, tudod, ha én madárgyilkos vagyok, akkor te meg kannibál – évődött a varjúval Dafina, és tovább adogatta neki a húst.

Hogy a madárfióka rengeteg vizet ivott, nem volt jó jel. Magas láza lehetett. Ez az utolsó tökéletes fotó, amelyen még él. Dafina nem ébredt fel, amikor hajnalban a paplanfészek peremére hanyatlott a madár feje.

Délelőtt a boszorkány fogta az ásót meg a madártetemet, fölmászott a kert végében lévő dombra, és a diófa alá eltemette a varjút. Énekelt neki, ahogy a halottaknak szokott. Napokon át följárt oda, és egészen addig énekelt a dombtetőn üldögélve, amíg a varjú nagy fényesen fölrepült a diófa alól. Erről is kell legyen valahol egy tökéletes kép, amelybe Dafina belehunyorgott, mintha csukott szemmel nézné azt a repülést.