Ugrás a tartalomra

 

A fölfedezés öröme

„Lenne kedved írni Bálint Tamás kötetéről?” – szegezte nekem a kérdést a meglepetés erejével a szerkesztő. „Öööö… Nem ismerem a költészetét” – feleltem, mondatom végét jó néhány esztendős recenzensi rutinnal lebegtetve, és ez a finom lebegés általában nem a honorárium mértékére vagy a terjedelemre vonatkozik, inkább a határidőre, de legfőképpen a felkínált mű minőségére. „Nyugi, beleolvastam, és nem dilettáns” – közölte célirányosan a szerkesztő, hiszen ő is régi motoros, ismeri a dörgést. „Akkor vállalom” – sóhajtottam megújuló bűntudattal, ugyanis eszembe villantak a hónapok óta megígért, ám disznó módon halogatott recenziók. Például Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című, kimondottan izgalmas kötetéről, vagy Csontos János Írókorzó című interjúgyűjteményéről. Az idők során mindkettőnek lett volna közlési apropója, nem is egy, és magamban már több ezer leütésnyi szöveget megfogalmaztam róluk, csak hát… És sovány mentség, nem mossa le a gyalázatot, hogy mindeközben a szegény szerző sok tucatnyi egyéb írást, határidős feladatot teljesített.

Két nap elteltével kézhez kaptam a témát: Bálint Tamás Hibalista című könyvét. Az Előretolt Helyőrség gondozásában látott napvilágot 2017-ben, ebből következtethető, hogy a szerző határon túli, ezen belül jó eséllyel erdélyi. Az impresszumhoz lapozva megnyugvással láttam, hogy az anyagot Nagy Koppány Zsolt szerkesztette, akinek tárcáit minden kedden jelentős élvezettel falom az Olvasat című világhálós folyóiratban. Találomra kinyitottam a kötetet, és A száműzetésből című vers került elém, az 58. oldalon:

 

          Hitemmel óvtam mindig a marsallbotot,

          amely jó mélyen, de a zsebemben lapult,

          magammal együtt mégis a nyájhoz szokott

          birkákat szánom. S számolom, hogy átlagul

          csakugyan a középszert adja ki

          az összes ötlet, minden eredetiség,

          hogyha a gondolatfolyamok partjai

          között örvényt keltenek a vaskos klisék

          s egyéb képzavarok.

 

Így szól a keresztrímes szöveg első fele. Ezek után halaszthatatlan feladatnak éreztem tájékozódni a szerző személyéről. 1985-ben született Székelyudvarhelyen, civil végzettségét tekintve közgazdász, tanulmányait Kolozsvárott végezte. Négy irodalmi szervezet tagja, másfél évtizede publikál folyóiratokban, első kötete (A pap leánya, birtokostul) 2007-ben jelent meg, melyet négy év elteltével követett a második (Visszaút a fekete folyón). Most a felfedezés örömével lapozgatom Hibalista-kötetét – és enyhe szégyenkezéssel is amiatt, hogy mindeddig nem figyeltem föl a szerzőre, erre az ígéretes pályára. (Titokban remélem, hogy cserébe Bálint Tamás sem ismeri az én műveimet…) Valahogy kimaradt a szórásból, pedig Az Év Versei antológia szerkesztőjeként ötödik éve munkaköri alapon figyelem a magyar nyelvű irodalmi lapok termését. Hanem ez is csak azt bizonyítja, hogy kortárs költészetünk rendkívül gazdag: úgyszólván képtelenség minden értékes szerzőt ismernünk, olvasnunk. Ez azért is jó, mert így egész életünkre megmarad a jóleső rátalálás esélye.

A Hibalista az alcím szerint régi és új versek gyűjteménye – a már említett két korábbi kötet legjavából és 2011 után írt szövegekből állt össze. Filológiailag nem derül ki, cím szerint mely versek az újak, s melyek a régiek, ahogy pusztán e könyv alapján azt sem tudhatjuk, mely darabok származnak az első, s melyek a második kötetből. Ez nyilván tudatos szerkesztői (illetve szerzői) döntés: azt az üzenetet hordozza, hogy az időbeliség mellékes, a művek szerves egységet alkotnak, mivel ez a költő – seregnyi elődjéhez hasonlóan, ahogy azt irodalomtörténészi körökben mondani szokták – mindvégig ugyanazt az egy versét írja. Kétségtelen, hogy a könyv hangvétele, poétikai világa egységes.

Formakultúrája ellenben kimondottan változatos. Bálint Tamás mesterségileg kiművelt, kiforrott költő, láthatólag mindent tud, amit tudni érdemes. Mindjárt egy balladisztikus, alul négysoros ajánlással ellátott darabbal nyit, melyet egy nyolcsoros félrímes vers követ, majd egy felforgatott elrendezésű szonett. Már ezekből kiviláglik, hogy biztos kézzel és ötletesen rímel, például: munka – unva; szenvedés – sebekbe kés; általában – megtaláltam; azóta, lásd – feloldozást; korlát – vitorlát; ballaszt – sarjaszt. A sikerült megoldások közé csak elvétve csúszik be egy-egy olcsóbbnak minősíthető megoldás: benne – lenne; érte – megérte. A balladák és a különféle tagolású szonettek az egész könyvben hűségesen kísérnek (a teljes versanyag hetven oldal), akárcsak a két- és négysoros szakaszokból épült művek. Nincs döntő jelentősége, inkább csak érdekesség, hogy nagyjából fele-fele arányban találunk strófikus, illetve egyetlen testből álló szövegeket. Utóbbiak döntő többsége is rímes. A rímtelen, „egybeszabott” darabok szintén élvezetesek, nagyon is, esetemben talán azért, mert eszembe jut róluk lengyel kedvencem, Adam Zagajewski lendületes, okos versbeszéde. (Bár ez nem perdöntő, tudniillik nekem elég sok mindenről eszembe jut Zagajewski.)

Kérdés persze, ki mit vár egy költeménytől. Bálint Tamás költészetében a fő hangsúly a piktúrával szemben a narratívára helyeződik – más szóval: alapvetően intellektuális lírát kapunk. A költő a műfaj természetéből fakadóan megpendít egy-egy érzelmi húrt, de nem negédeskedi túl a témáit, és véleményem szerint ezt nagyon helyesen teszi. Ebből a szempontból is különösen tetszik a Pitypang:

 

          Bevallom, a növénynemesítéstől irtóztam,

          de nem kényelmességből, inkább

          féltem, hogy a burján elhatalmasodik,

          hogy száz kilóra is rúghat az irtani való gaz,

          s a terhe még a mázsát is meghaladja.

 

E sorokkal indul. Záró szakasza pedig:

 

          Nincs mentségem, hogy nem láttam

          a hajtásban a tüzes liliomot,

          de most, az ősz maradék heteiben

          a legendás fekete tulipán kísért,

          és a koszorút már nem én fogom fonni.

 

Ám ide kívánkozik egy nyolcsoros is, amely nagyszerűen példázza az érzelmi sík tudatos korlátozását, A szív előtt a vászon címmel:

 

          Tele pohár, árnyas lugas,

          kiszuperált tehervagon,

          összeállt az idilli kép

          a gyümölcsös domboldalon,

          s helyet talált minden emlék:

          iparnegyed, barackliget,

          elkerült vagy vágyott vidék,

 

          megélem most mindegyiket.

 

Az intellektuális közelítésről eszembe jut, hogy van egy másik közgazdász költő, az idén nyolcvanéves Báger Gusztáv. Érdekes lenne tudni, ismerik-e egymást ők ketten, cseréltek-e eszmét, illetve érdemes lenne egy összehasonlító tanulmányban megvizsgálni: a közgazdaságtan szigorú, reáliákba rekesztett világa miként és mennyire befolyásolja a vers születését, a lírai hangot. E recenzió keretében – kellő elmélyülés hiányában – még körvonalazó megállapításokat sem tehetek, csak annyit rögzítek: Báger költészete kimondottan intellektuális, az avantgárd határvidékén otthonos.

A Hibalista jó kötetcím, mert tág asszociációs síkra vezet, ráadásul kellően provokatív. Afféle magas labda. Elsőre például kajánul azt gondoltam, recenzióm keretében majd listába gyűjtöm a könyvben található hibákat, és vitriolos mondatok kíséretében tálalom. (Ezzel ráadásul nyerek néhány ezer leütést, könnyebben megkeresem a honoráriumot.) Ám kellemes csalódással észleltem, hogy nincs mit lajstromba szednem. Ez is a szerkesztőt dicséri, ráadásul üdítő ritkaság, ha a mostanság áradó könyvek és sajtótermékek gyászos szövegminőségét tekintjük.

 

 

Bálint Tamás: Hibalista. Előretolt Helyőrség Íróakadémia–KMTG, 2018.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.