Puhány hitűek – Sárfi N. Adrienn írása

Jenő annak idején milyen büszkén mutogatta a bajtársaknak, nekik, a zsinórra fűzött, véres füleket, és bár sokan úgy gondolták, hogy ez őrültség, mégis mindenki tudta, hogy Jenő a legrendesebb, legmelegebb szívű ember a falujában meg az egész vidéken. Kicsit olyan a kórház, gondolja Albert, mint a csatamező: fekália- és húgyszag van. Meg a rothadó vagy rothadni készülő testek sajátos szaga. A fáradékony orr nagy barátja a szenvedőknek.

Válogatás nélkül megnéz minden dokumentumfilmet. Az ismétléseket is. Átkapcsolhatna másik csatornára, vagy akár kikapcsolhatná a készüléket, de nem teszi. Az ápolónő azt hiszi, azért van ez, mert neki már édes mindegy, úgysem fogja fel, mit néz. Nem szól rá a betegre, nem nyúl a távirányítóhoz, az örökös kuncogását pedig időskori elhülyülésnek véli. Kevés van már hátra az öregnek. Egy kis nyugalom, szeretet kell neki a végére.

– Jól van, Albert bácsi! – igazítja meg elnéző mosollyal a csont sovány testen a takarót.

Pedig egyébként Albert pontosan tudja – és képes is lenne elmagyarázni bárkinek, ha érezne a magyarázkodásra egyetlen csepp késztetést is –, hogy min kuncog, és miért. Ő inkább magában vitatja meg a dolgokat, mint egyetlen lojális, megbízható, még valódi értékeket képviselő elemmel, méghozzá röviden és lényegre törően, ahogy egy bátor, kőkemény veteránhoz illik.

Itt van például David Attenborough filmjéből, a Tengerek élővilága című sorozatból a bőröndhal, amely valóban úgy néz ki, mint egy bőrönd. „Hát hogy az anyjába? Mégis ki volt előbb? Az ember, a bőrönd vagy a bőröndhal? Ki ihletett meg kit?”, kuncog. Az ápolónő feljebb állítja a fejtámláját, megigazítja a párnáját.

– Nemsokára jön az ebéd, Albert bácsi!

Pislog az öreg a képernyőre. A főzőműsorokat nem kedveli, szabályos hányingere támad az étkek látványától, öklendezni bírna a tévéműsorból valahogy kiszabaduló és orrába kúszó illatoktól, de hősiesen állja a sarat, rezzenéstelenül végignézi ezeket is, mert ő, Szomori Albert, igenis sosem rettent meg a szenvedéstől. Világéletében büszke volt szikár, mozgékony alkatára, arra, hogy a céltalan habzsolás mindig távol állt tőle, többek között éppen e veleszületett fegyelmezettség miatt élte túl a háborút, és a mértéktartással párosult szívóssága által válhatott a kibontakozó rendszer megingathatatlan katonájává.

Tisztában van vele, hogy a világ ma nagyon más, mint amilyen az ő idejében volt, de bölcsen megbocsát az újaknak, félreáll az új, idegen ideák útjából, csak a sarokból figyelgeti azt a puha sutaságot, amellyel ezek a rózsaszínbe öltözött, simára borotvált, mobiltelefonáló nyálasak birtokba veszik a régi világ elárult helyszíneit. A rendszer egységet és hűséget követelő hivatalából mosolygó napocskás egészségház lett, a megannyi aljas ellenséget megtörő börtönből múzeum, és kerekre nyírt bokrok meg fák, színes virágágyak, selymes, zöld fű, kutyafuttató és famászókás játszótér az emlékezetekből kizuhant háború elfeledett romjain.

Jenő annak idején milyen büszkén mutogatta a bajtársaknak, nekik, a zsinórra fűzött, véres füleket, és bár sokan úgy gondolták, hogy ez őrültség, mégis mindenki tudta, hogy Jenő a legrendesebb, legmelegebb szívű ember a falujában meg az egész vidéken. Kicsit olyan a kórház, gondolja Albert, mint a csatamező: fekália- és húgyszag van. Meg a rothadó vagy rothadni készülő testek sajátos szaga. A fáradékony orr nagy barátja a szenvedőknek. Kuncog.   

– Minden rendben, Albert bácsi? – szagol a kórterem levegőjébe kissé elfintorodva a nővér, majd eltűnik, és néhány perc múlva visszatér a szükséges eszközökkel: gumikesztyű, egy lavór meleg víz, szappan, törülköző, tiszta pelenka.

Albert oda sem figyel a szakszerűen zajló műveletre, a tévéről is megfeledkezik, kiesik ez a néhány pillanat, maga sem tudná megmondani, merre jár ilyen helyzetekben a gondolata, tán el is hagyja a fejét, a testét. Amikor feleszmél, egy hüvelykujjat lát az orra előtt.

– Albert bácsi, á-á-á!

Albert bólint, érti a helyzetet, de a mozdulattól az állát megérintő kanálból visszacsorog a leves a tányérba.

– Semmi baj, Albert bácsi, na még egyszer!

Kicsit megnyílnak száraz ajkai.

– Hamm, úgy, nagyon ügyes!

Reklámok után újabb dokumentumfilm következik a tévében: Veterán motorok.

Albert tisztán emlékszik, hogy kétféle ember létezett a múltban: „aki velünk van, meg a többi”. Sokáig nem változott semmi, de aztán valahogy hirtelen minden elromlott. Lehet, hogy nem is hirtelen, mindenesetre ő nem vette észre az átmenetet. Vagy nem emlékszik rá. Anno a közös ellenség iránti színtiszta, egységes és jogos gyűlölet mozgatta a dolgokat. Ma meg itt az a rengetegféle orientáltság, szertehúzó irányvonalak, és e romlás tetejében ott pózol az egységes rendet feldúló, millió cél érdekében bármire kész „szeretet”, az ő ezernyi érdekarcával.

Albert kuncog. Hogy eltorzult a világ. Jó, hogy neki már befellegzett, és nem kell alkalmazkodnia. 

– Na, még egyet, Albert bácsi!

Régen füleket gyűjthetett az ember, majd kitüntetéseket. A mai fiatalok meg mit gyűjtenek? Kreditpontokat. Albert felkacag, szertefújja az ajka elé emelt kanálból a levest. A nővér a partedlivel letörölgeti a férfi állát.

– Ejnye, Albert bácsi, ne rosszalkodjunk, szükség van az ételre, hogy felépüljön az a szívecske!

Mit tudják ma ezek, hogy kell olyan egyenesen, olyan ráérzéssel hinni, hogy kirajzolódjon a „mások” torzult körvonala… Ő tapasztalatból tudja: minél szilárdabban áll az ember a mélyen magába szívott hitében, annál tisztábban látja az ellenséget. Csak így lehet… Csak így érdemes…

– Albert bácsi, rám tessék most nézni, jó?

Albert képernyőre meredt tekintete megrebben, mélyet sóhajt, mintha eddig nem is vett volna levegőt, kitisztul előtte a kép, éppen filmelőzetes van: Plasztikai műtétek a címe. Albert száján kicsorog a leves.

Gyors, szakszerű törlés az állon.

Mit tudják ezek.

– Az én kedvemért, még egy utolsó kanálkával, Albert bácsi!

Puhány hitűek!

– Kinyitjuk a szánkat, Albert bácsi!

Albert a nővérre emeli hártyás szemét, elkékült ajkai lassan megnyílnak, szinte erőszakosan nyomul be közéjük a kanál, de a leves azonnal kiömlik.

– Ejnye, no – újabb törlés –, akkor végeztünk, Albert bácsi!

– Lelépni – tátogja Albert, de hamar észbe kap, hogy nem ott van, hanem itt, és itt ilyen nincs, és ezt már oly sokszor eltévesztette, de nem azért, mert feledékeny, hanem mert húzza a múlt a két erős kezével, ahogy a David Attenborough-filmben az a fura polip a tapadókorongos karjával a táplálékát, vonná magához a múlt, és hát, ő, Albert, mi tagadás, oly szívesen visszaöleli.

Ma olyan világ van, amelyben elszabadult, sőt elvadult az élet, ezt a kóros túlburjánzást kellene valami erős akaratú vezérnek megállítani! Belealszik a gondolatába; mire felriad, hűvös, egyre töményedő kékség árad befelé az ablakon. Alkonyodik.

– Rend! – kiáltja a vibráló tévékészülék felé, petyhüdt karját a magasba lendítve.

Benyit a nővér, nézi a levegőben lengedező, ökölbe szorult kezet.

– Minden rendben, Albert bácsi? – kérdezi halkan, és állít az infúzió görgőjén.

Albert karja ernyedten aláhull, majd görcsösen megmarkolja a takarót, és duzzogva néz a gömbölyded, kedélyes ápolónőre.

– Holnap meglátogatja a fia, örül, Albert bácsi?

Albert zárkózottan pislog, örül, de ez véletlenül sem látszik faarcán. Pedig valóban örül, hogy csak ritkán jönnek. Mert elviselhetetlenül mások. Békés, lagymatag, tűztelen, elkötelezetlen, hitetlen mai polgárok: a fia, a menye, az unokák. Nem érti: hogy ennyire ne hasonlítson őrá senki?! Hát ennyire semmi ő?! A kőszikla-kemény parancsnok, a lehetetlent nem ismerő végrehajtó hatalom, az ellenség legfőbb ellensége?!

Este tizenegykor halk léptekkel bejön a kórterembe az éjszakás nővér, beköt a nyitott szájjal hortyogó Albertnek egy új infúziót, és kikapcsolja a tévét.      

Álmában a férfi, mint a rend őre, kineveti Isten rendetlen teremtményeit, de valahogy szétcsúszik a kép, valami koppan, zuhanás, majd szélsebes emelkedés, magas ormokat pillant meg maga alatt, és látja, ahogy a sziklák tele szájjal röhögnek. Nem máson röhögnek, mint az élőkön, mert szerintük nevetségesek, hiszen mind meghalnak. Mind meghalnak! – ordítanak a kövek, és folyni kezd rajtuk valami. Albert vörösborszagot érez. Szomjasan nyel, száraz torkát szinte karcolva tapogatja végig a lecsúszó lepedék. Pereg eszméletében a végtelenített természetfilm: …háromszázmilliárd csillag a Tejúton; a galaxisok kozmikus virágok; az oxigén zöld, a nitrogén kék, a hidrogén rózsaszín; …a növényt megeszi az állat, az állatot egy másik állat, a másik állatot az ember, az embert elpusztítja az ember, az ásványt az eső eszi meg, az esőt a szél.

De a szelet nem eszi meg semmi.

Akkor a szél az Isten!

A szíve iszonyút mar, mintha kénsavval löttyintették volna mellkason.