Jelige: Ötvenpluszos – Ötvenpluszos esszékötet nem csak ötvenpluszosoknak

Jelige: Ötvenpluszos

Ötvenpluszos esszékötet nem csak ötvenpluszosoknak

Kemény István: Lúdbőr című kötetéről

Kemény István neve talán nem cseng ismerősen fiatal olvasók körében, azonban rendhagyó módon, lányai révén könnyen azonosítható: „ja, hogy ő a Kemény Zsófi és a Kemény Lili apja?!”. Sokatmondó, kicsit megmosolyogtató a Kemény Istvánt bemutató Wikipédia szócikk kezdete is: „Kemény István (Budapest, 1961. október 28. –) József Attila-díjas magyar író, költő. Kemény Lili és Kemény Zsófi apja.”

Kétségtelen, hogy a közelmúltban a slam poetry képviselői keltették fel sok fiatal érdeklődését a kortárs irodalom, költészet iránt. De akárhogyan is, a Kemény-lányok apjának íróját is érdemes megismerni. A megismeréshez a Lúdbőr című esszékötet kiváló kezdetnek bizonyul.

A kötet tavaly jelent meg a Magvető Kiadónál. Ciklámen színű alapon fekete-fehér fénykép került a könyv első oldalára, amelyen négy fiatalt láthatunk. A könyv első lapjain kiderül, hogy a kép a rendszerváltás idején készült, a fiatalkori szerzőt és társait láthatjuk rajta. A kötet hátoldalán rövid, de annál ütősebb fülszöveg olvasható: „Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazából hol az értelmiség helye a társadalomban”. A könyv belső oldalán a tartalom rövid bemutatását találjuk. Egyszerre tehát modern és retró külső, nem túlcizellált bemutatkozó szöveg: a magyar és az európai életről és irodalomról, mindezek összetartozásáról szóló közelmúltbeli esszéisztikus írások gyűjteményét vázolja fel, személyes hangvételt sejtetve. Mindez már önmagában arra sarkallja az olvasót, hogy a könyvet valóban elolvassa. És ha már így tesz, nem fog csalódni.

A szerző öt fő fejezetre tagolja könyvét, valójában azonban két nagyobb egységből áll. A kötet első felében, amely az írások kétharmadát foglalja magában, általánosabb irodalmi-történelmi esszéit, megnyitók szövegeit gyűjtötte össze Kemény, a második, egyharmadnyi rész pedig az „Ötven+1 irodalmi pillér” címet viseli. Ebben ötvenegy irodalmi művet mutat be a saját válogatása alapján. A könyv mindennel együtt csak kétszáz oldal, nevetve végig lehetne olvasni legfeljebb pár nap alatt, de hamar szembesülünk vele, hogy pont nevetve nem lehet. Gördülékeny stílus, olvasmányos, rövid szövegekről van szó, jellegzetes finom humorral, mégis rövid időn belül nehéz lesz a szíve az olvasónak. Depresszív keserűség jellemzi a közéleti jellegű írásokat. Mintha a magyarok és az európaiak sorsa a rendszerváltás eleinte forradalmian felemelő pillanata óta elindult volna valamilyen láthatatlan, de egyre meredekebb lejtőn, ahonnan nincs megállás, egyre csak haladunk a szellemi-lelki pusztulás felé. A könyv visszatérő motívuma például az, hogy az író nem tud jövőképet nyújtani gyerekei számára, legszívesebben elküldené őket az országból, mert ami itt van, az szerinte nem kilátás. Persze van olyan, hogy egy fiatal egy másik országban akar boldogulni (sőt, manapság tulajdonképpen az a ritka, ha ez fel se merül), de hogy az lenne az önzetlenség egy szülő részéről, hogy kifejezetten „kivándorlásra” biztatja saját gyerekét, az mégiscsak szomorú. Ugyanakkor kiderül, az elbeszélő gyerekei nem törik ilyesmiben a fejüket. A szerző-apa is arra jut, hogy vannak érvek Magyarország mellett. Ady az egyik. Adyval együtt a minőségi magyar irodalom, a magyar nyelvi kulturális közeg lehet a legfőbb érv a maradás mellett, a másik pedig a (végül) beismert, személyes felelősség kérdése, amely szintén visszatérő motívum a kötetben. Azaz, ha nyomorúságosnak érzi az ember az országot, arról nem csak politikusok tehetnek, hanem az egyes ember maga is.

S bár Tamás Gáspár Miklóstól Orbán Viktorig, sőt még a Magyar Gárdáig is eljutunk, hál’ Istennek nagyobb részt irodalmi alkotások kontextusba helyezéséről és azok jelentőségéről szól a könyv. Például, hogy miért örökérvényű Ady vagy József Attila költészete? Vagy, hogy mitől válik Virginia Woolf a mai korban érthetőbbé, mint saját korában? Milyen a jó vers? Miért nem érthetjük meg az európai kultúrkört a német irodalom nélkül? Hogyan lehetséges az, hogy a véres huszadik század ellenére érvényben van az a filozófiai tétel, hogy az életben igenis minden élet fontos, „mindenkiért kár”, amit Kemény István szerint legkiválóbban Elias Canetti fogalmaz meg.

A kötet második fele kétségtelenül izgalmasabb, s tulajdonképpen adódhat a kérdés, hogy miért nem ez a rész lett terjedelmileg meghatározó. Vagy miért nem csak könyvajánlókból áll az egész kötet. Mintha nem lenne elég egyértelmű az átjárás a társadalmi esszék és a könyvajánlók között. A koncepció a könyvajánlóknál ráadásul egyértelműbb (szubjektíven kiválasztott könyvek), ahol egy-két oldalban foglalja össze Kemény, hogy miért is volt az adott mű meghatározó élménye. Világos beszéd. A pillérekből tehát nem egy kötelező „illendőségi lista”, irodalomtörténeti paradigmasor körvonalazódik (hiszen „csak” ötven+1), sőt van néhány meglepő választása. Mint például a Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete, a Kommunista Kiáltvány, vagy a Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petruski. A választott művek legnagyobb része azonban inkább klasszikus, ismert mű: Platón Szókratész védőbeszéde, Cervantes Don Quijote, Cooper Nagy indiánkönyv, Petőfi János Vitéz, Csokonai-, Arany-, Ady-versek, Nietzsche A tragédia születése, Dosztojevszkijtől bármi, Eszterházy Péter-művek.

Az írásokat a Kemény Istvántól elvárt magas színvonal, jól szerkesztettség, finom stílus, közérthetőség és olvasmányosság jellemzi. Természetesen nem minden szöveg egyformán erőteljes, néhol érezhető elnagyoltság, ki nem fejtettség, de kedvcsinálónak kiváló a válogatás. Szerzőjük egyben megnyugtatja olvasóját, hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy könyvet nem minden ízében szeretünk, vagy csak újraolvasáskor érezzük magunkénak. Vagy még akkor se.

A kötet egyik legkiemelkedőbb írása a Zrínyi-esszé. Kemény István egy kreatív írói kurzuson adta elő dolgozatát. A tanulmányban Kemény István maga is bevallja, hogy nem szakértője Zrínyi életművének, sőt, különösebben nem is kedvelte. Az előadásra készülve azonban felfedezte és elismerte, hogy milyen nagy formátumú közéleti és irodalmi személyiség a költő-hadvezér saját korában, illetve, hogy a tizenhetedik századi hős a későbbi korokra (egészen napjainkig) milyen komoly hatást gyakorolt. S végül Kemény eljátszik a gondolattal, milyen lenne, ha a huszadik század elején vagy például éppen a rendszerváltás idején születik Zrínyi, hogyan tudnánk az ő életfelfogását értelmezni ma.

Kemény egyik alapolvasmánya Lukács evangéliuma. Szép-szomorú hasonlattal írja, hogy pár évtizede még nem volt kérdés, hogy európai szállodák éjjeli szekrényében ott találtuk legalább az Újszövetséget, hiszen a Biblia alapeleme az európai kultúrkörnek. Ma már se az Újszövetséget, se az egységes létfelfogást nem találjuk európai világunkban. Cervantes Don Quijotéje is ott van az „ötven plusz egy” között. Kemény István szerint nem kisebb a regény érdeme, minthogy az egyik „legújszerűbb írói koncepció az Odüsszeia óta”. A regény kegyetlen szépséggel ébreszt rá minket, olvasókat az élet rövidségére, ezért fontos, hogy „zörgő páncélunkban” mi is útnak induljunk. Sancho Panzával persze, aki szintén mi magunk vagyunk. Szintén releváns írás az Adalékok az élet értelméhez című esszé, Kóka Rozália könyvének ismertetője. A Hegyen s földön járogatok vala című könyv 2006-ban jelent meg és Kóka Rozáliának a csángó magyarság körében tett népdalgyűjtési útjairól szól.

Kemény István úgy ír, mintha éppen a velünk szemben lévő fotelben ülne, és beszélne hozzánk. Izgalmasan vezeti az olvasót, összefüggéseket láttat meg irodalom és közélet, magyar és európai viszonyok között. Egyszerűen minden depresszió és keserűség ellenére kedvet kapunk a további olvasáshoz, az olvasáson keresztüli további tájékozódáshoz. És ha kiindulásként elfogadjuk azt a tényt, hogy nem egy irodalmi nagylexikont forgatunk, se nem kritika gyűjteményt, amelyek nyilvánvalóan részletesebb leírásokat adnának a jelenlegi szubjektív esszéválogatásnál, és elfogadjuk, hogy mindenben bizonyára nem tudunk azonosulni a szerző meglátásaival (miért is kellene?!), akkor kivételes olvasói élményben lesz részünk. Kemény István lényeglátásával, tájékozottságával, stílusával és gondosan felépített, logikus gondolatvezetésével lenyűgözi olvasóját.

Minthogy a könyv első felében magyar és egyetemes politikai és irodalmi kérdéseket városi értelmiségiként feszeget a szerző, kifejezetten jó elsőgenerációs, Budapestre költözött értelmiségi szülők, kicsivel a rendszerváltozás előtt született gyerekeként olvasni, hiszen a szülőket érintő politikai-történelmi kérdések közvetlenebbül érintették és határozták meg gyerekeik világban való tájékozódását. Összekapcsolja a szülők kulturális hovatartozását, nemzedéki élménykörét – Illés, Beatles, Kovács Kati, Bizottság zenekar, bakelit-korszak – a mai fiatalokéval.

A Lúdbőr olvasása közben jövünk rá, hogy az ilyen jellegű könyvek, mint a Kemény Istváné tulajdonképpen hiányoznak a polcunkról. Amelyek életszerűen, személyesen, szenvedélyesen, nekünk szólóan beszélnek irodalomról, költészetről, általában minket körülvevő világról.

Tehát, ki lesz a következő övenpluszegyes?