Kék batyu – Polgár Vera prózája

Előveszem a telefonom, és megnyomom az ötöst a gyorshívón. A cipőm mellett megszólal az O, sole mio. Nyálas, poros nóta, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ezt töltsem fel. A negyedik kicsengés után hallom a hangját: Üdvözlöm, hívjon később, vagy a sípszó után hagyjon üzenetet! Sípszó. Dermedten állok kezemben a telefonnal. Aztán megszállottként hívom újra és újra.

– Majd írja alá!

2 hálóing, 1 köntös, 1 pár papucs, 2 pár zokni, 2 bugyi, 2 törölköző, 1 mobiltelefon, 1 fésű, 1 kanál, 1 kés, 1 villa, 1 bögre, 1 konyharuha, 2 gyűrű, 2 db 500 ft-os bankjegy, 1 db…

Egy pillanatra megbillen köröttem a világ. Valahogy mégis odafirkantom a nevem a lap aljára.

– És itt van még ez is.

Fehér boríték, rajta az intézmény pecsétje.

– Hivatalos?

– Nem, de csak ilyet tudtam adni.

A nővér kék kukászacskót húz elő a sarokból. Szélesre nyitja a zsák száját.

– Nézzen meg mindent!

Nem nézek bele.

– Rendben. – Egy mozdulattal összefogom, és felkapom az egész cuccot. Pillekönnyűnek érzem. A borítékot a zsebembe gyűröm.

Köszönésként motyogok valamit, aztán elindulok. Egy élet utolsó napjait viszem a bilikék műanyag zsákban. Mintha csak a szemetet vinném ki a kapu melletti tárolóba. Kék ég, kék nefelejcs, kék halál. Kék… anyám kedvenc színe… És a boldogság szimbóluma. Haha!

Fogást váltok. Kézfejemre tekerem a hosszú zsák végét. Cipőm sarka ütemesen kopog a foltos linóleumon. Bántóan éles a hangja a papucscsosszanáshoz szokott délutáni pihenő idején.

A főzelékszagú folyosó két oldalán üldögélők szemében fénytelen rettegés, borzongató iszonyat és némi káröröm afölött, hogy nem ők cipelik a csomagot, mert itt pengeélen siklik a halál. Meglóbálom a zsákot. A bögre az evőeszközökhöz koccan. Anyám reggelizik. Hallom, amint kevergeti a bögre alján megült cukrot, aztán szürcsöli a tejeskávét. Kiráz a hideg, valahányszor meghallom hajnalban ezt a hangot a fal túloldalán. Az ágyam a konyhával közös, vékony falra tapad, minden moccanás áthallatszik.

A büfénél utat nyitnak előttem a kávéra várakozók. A kék színű zsák megálljt parancsol az élvezeteknek, megdermednek a mozdulatok. Hátrálnak a papucsok. Az elmúlás elsőbbséget élvez. Anyám és én szótlanul áthaladunk a pizsamás és szabadidőruhába öltözött lábadozók között. Kopp, kopp… még csak le sem kell lassítanom. Figyeled, anya? Mienk a pálya! Kopp, kopp… sietek, húzzunk el innen minél hamarabb!

A folyosó végén a portás kinyitja előttem a szárnyas üvegajtót. Kezét a sapkája felé emeli. Neked tiszteleg, anya! Anyám kuncog a zsákban. Utálja a protokollt.

Biccentek. Mit mondjak? Viszontlátásra? Frászt!

Az utcára kilépve hirtelen nehéz lesz a zsák, ólomsúllyal húzza a karom. Fülembe felkúszik a szívem dobogásának hangja, keserű lé buggyan fel a gyomromból, marokra szorítja a torkom. Nyelvem szárazon tapad a szájpadlásomhoz, testem szétfoszlott a kabát alatt, zsigereim légüres térben remegnek.

Szoknom kell a hirtelen lett árvaságot.

Megrázom a zsákot, de anyám hallgat. A lábam mellé leteszem a kék batyut, és a ház falának dőlök. Hideg a levegő, hamar arcomra fagy a könnyem. Jeges maszkot öltve lépek a felnőtté válás aknamezejére.

Ujjaim tétován kotorásznak a kabátom zsebében, végül a bal kezemmel kihúzom a borítékot. Gyenge a ragasztás, könnyen nyílik a boríték. Kettéhajtott fehér szalvéta van benne, amolyan egyszerű, sima tapintású, amilyet a büfében adnak sütemény vagy szendvics mellé. Óvatosan hajtom szét a vékony papírt. Anyám kusza betűit látom: NE SÍRJ! Mellette reszketős vonallal húzott szmájli. Jó vicc!… Anyám mindent elbagatellizál.

Felnézek az égre. Az ólomszínű végtelenből apró pelyhek szállingóznak. Egyre sűrűbbé válik a hóesés, és csakhamar fehér mázzal vonja be az utat.

A kék zacskó a lábamnál kuporog. Gyorsan befedi egy vékony réteg hó. Mindaz, ami még tegnap anyámat ehhez a világhoz kötötte, ma idegenül lapít a zsákban: 2 hálóing, 1 köntös, 1 pár papucs, 2 pár zokni, 2 bugyi, 2 törölköző, 1 mobiltelefon, 1 fésű, 1 kanál, 1 kés, 1 villa, 1 bögre, 1 konyharuha, 2 gyűrű, 2 db 500 ft-os bankjegy, 1 db…

Előveszem a telefonom, és megnyomom az ötöst a gyorshívón. A cipőm mellett megszólal az O, sole mio. Nyálas, poros nóta, de anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ezt töltsem fel. A negyedik kicsengés után hallom a hangját: Üdvözlöm, hívjon később, vagy a sípszó után hagyjon üzenetet! Sípszó. Dermedten állok kezemben a telefonnal. Aztán megszállottként hívom újra és újra. Fülemre szorítom a készülékem: Üdvözlöm, hívjon később, vagy a sípszó után hagyjon üzenetet! Anyám hangja duruzsol a fülembe, és képzeletemben összeszövi magát élet és halál.

Hogyan tovább?, kérdezném, de nem csúszik ki hang a torkomon. Hányingerem van. Mélyeket lélegzem. Orron be, szájon ki. Fehér párát okádok a levegőbe. Az órámra nézek. Állásinterjún kellene lennem. Két hónapja nincs állásom. Legalább lenne egy rohadt pasim… vagy egy gyerekem…

Megszakad a vonal, lejárt az üzenetre szánt idő. Újra hívom. Szól a dal: O sole mio. A francba! Szólalj meg már, anya! Cipőm orrával megbököm a zsák oldalát. A telefon becsúszik az evőeszközök közé. Ott világít és rezeg. Csörömpöl a kanál és a kés. Anyám ebédel. Az ebéd nála szent dolog. Üdvözlöm, hívjon később, vagy…

Az arcom elé tartom a készülékem. Szemtől szemben állok vele.

Nem! Nem hívlak később, nincs később! Most van! Kiabálok. Érzem, orrom alatt megdermedt a takony. Kivörösödött ujjaimmal szorítom a telefonomat, míg anyám arcába köpöm a szavakat. … mert te csak magadnak akartál jót… ezzel a halállal is csak te jártál jól… ezt üzenem, anya, és nem hívlak később, mert már nem tudsz mást mondani, csak azt a hülye szöveget… anya…

Lenézek a lábamnál kushadó kék batyura. Megrogyott, szánalmas kupac. A megkeményedett műanyag ráncaiból kibuggyan a hólé, és végigfolyik a zsák oldalán. Anyám sosem látott könnyei. Nocsak.

Zsebre vágom a telefont. Megrázom a zsákot, majd egy hirtelen mozdulattal fölé hajolok, és beletúrok. Anyám testét keresem, kutakodom utána, de elbújik előlem, és csak a bolyhos frottírt meg a puha flanelt érzem az ujjaim között.

Miért nem vállaltad fel az utolsó küzdelmet? Miért? Egész életedben harcoltál… harcoltál értem, hogy legyek… küzdöttél apáért, hogy maradjon még köztünk. Puszta kézzel csatáztál a halállal… de magadért nem mertél szembeszállni vele, miért… Vinnyogok, akár egy megvert kutya.

Szemérmetlenül a képembe bámul egy férfi, amint elhalad előttem. Dühödtem felmutatom a középső ujjam.

Aztán már csak a gondolataim dübörögnek, míg újra összerendezem a szétzilált holmikat. Miért hagytad, hogy szétrobbantson, mint egy…? Nagy levegőt veszek, keresem a szót, amellyel megüthetném, most, így halálában, de csak a zihálásom hallatszik. Apró felhőkben szökik ki belőlem a levegő, egy rövidke pillanatig játszik a szám körül, aztán elillan.

A zsák mellettem kucorog. Gömbölyű, akár egy nagyra kelesztett cipó. Megadóan dől a csizmám szárához.

Felemelném, ölbe venném, vinném a törülközőbe, pongyolába tapadt emlékmorzsákat, a bögre peremén hagyott anyamolekulákat, de nem mozdul a lábam.

Hátammal végigsúrolom a ház falán a vakolatot, míg lassan leereszkedem, és összehúzom magam. Alig vagyok nagyobb, mint a kék zsák. Gubbasztunk egymás mellett. Reszketek. A kapucnim mélyen a fejembe húzom, és a műanyag zsákot magamhoz szorítom. A sovány leltár összelappad az ölelésemben: 2 hálóing, 1 köntös, 1 pár papucs, 2 pár zokni, 2 bugyi, 2 törölköző, 1 mobiltelefon, 1 fésű, 1 kanál, 1 kés, 1 villa, 1 bögre, 1 konyharuha, 2 gyűrű, 2 db 500 ft-os bankjegy, 1 db…

Kuporgok a fal tövében, anyám zsákba gyűrt, testetlen lényébe kapaszkodok, és minden csontomban érzem hiányának összeroppantó nehézségét.

Lógó hasú macska surran el mellettem, aztán beugrik a szomszédos pinceablakon. Elnyeli a sötétség, csak a kölykei nyávogása hallatszik valahonnan a pókhálós mélységből.