Ugrás a tartalomra

.

A Nibelungok órája – Bogdan Suceavă novellája Szonda Szabolcs fordításában

Beszállnak az ARO-ba, az autó elindul. A második kanyar után egy másik, khaki színű ARO-val találkoznak. Moisa főhadnagyé, a tűzszerész alakulattól, aki azért jön, hogy előkészítse az új lőteret az aznap délutáni tábornoki inspekcióra. A főhadnagy még akkoriban tudomást szerzett a tábornok elvtárs enyhe neurózisáról, amikor a fegyver- és lőszerirodán teljesített szolgálatot. Ezért, amikor meghallja a déli egy órai kondulást a toronyból, odaszól a kíséretében lévő tizedesnek: – Menj fel a toronyba, és állítsd meg az órát.


Hans Joachim Mayer azon a reggelen is, szokása szerint, pontban hat órakor ébred. Felhajt egy pohár savanyútejet, kétszersültet fal melléje, két darabot. Minden holmiját összeszedte korábban, és becsomagolta két nagy bőröndbe. Ezek tetején kis vászontarisznya hever, benne a személyi igazolványa, a felesége és a kisebbik fia halotti bizonyítványa (a nagyobbik tíz éve emigrált Brémába), illetve egy halom összekeveredett okirat, hozzávetőleges tulajdonjogokat igazolnak csalóka ingatlanok tekintetében.

Kilép a tornácra, nézi az udvart. Középkori vár háziasított másolatának tűnik. A ház bejárati ajtaja fölött, ovális keretben, építése évszáma: 1675. Mellette négy kezdőbetű: H. M. M. M. Két testvér, Hans Mayer és Michael Mayer vásárolta meg annak idején a weissdorfi telkeket, majd közös erővel húzták fel a házat. Akkoriban Erdély egyik fejedelem kezéből a másikéba került, az emberek pedig sokat építkeztek, nem tartva attól, hogy az alapkövek valaha is fölöslegessé válhatnának.

Lemegy a tornácról az udvarra vezető három lépcsőfokon, aztán a kapu felé tart, megfáradt-forma léptekkel. Odaérve szélesre tárja azt. A kapu borzalmasan nyikorog. „Meg kéne kenni”, gondolja, aztán hozzáteszi magában: „ha még van értelme”.

Kilép a kapun, hosszan szemléli a kihalt utcát. Egy ideje úgy tűnik, a levegő megfagyott a házak fölött, a felhők pedig mintha rá lennének szegezve az ólomszürke égbolt hasára.

„Egy utolsó jó nap”, mondja magában, aztán ránéz az úttestet erősítő kövekre, a kerítéspalánkokra, amelyek a pusztító széltől védtek egykori kerteket, a hámló, sárga falakra, amelyek körbezárják a száz lakatlan ház udvarát Weissdorf faluban, azon a településen, amelynek már harmadik éve egyetlen lakosa van.

Hans Joachim Mayer a fejét ingatja: ezek a falak gépfegyverek golyóit nyelik el hamarosan. Lehet, hogy épp ide, ebbe a több száz éves kilincstokba, könnyen lehet, hogy holnap pontosan ide csapódik be egy lövedék. Ezen tűnődik, amíg lehajol, és megköti bakancsa hosszú fűzőjét.

Visszamegy a házba, leveszi kabátját a fogasról. Felölti, begombolja mind a hat gombját, aztán megszemléli magát az ágya fölé akasztott, csorba tükörben. Komótosan megfésülködik, háromszor, mint minden reggel. A tükördarabból morcos, hatvan felé közeledő öregember néz vissza, nem ismer rá.

Kimegy ismét a tornácra, előveszi a nagyobbik bőröndből a szerszámosládáját. Átveti vállán a bőrszíjat, s mielőtt kilép az udvarra, felteszi a kalapját.

Az utcára érve megfordul, kimért mozdulatokkal kétszer elfordítja a kulcsot a nyikorgó kapu zárjában.

Aztán elindul a templom felé.

Útja vak ablakszemek, zárt redőnyök között halad, néhol sarkukból kifordult redőnyök, az ’50-es évek során a Bărăganba[1] deportáltak házainál, vagy már nincsenek is meg, azok esetében, akiknek kihalt a nemzetsége. Beleborzong a kietlen ablakok látványába. Szerette azokat a reggeleket, amikor szeme láttára elevenedtek meg az ablakok, miközben a jól átgondolt vesződség újabb napjának indult neki, és érezte, hogy mindegyik ablak mögött ott van egy-egy család, egy-egy név, amely nem hajlik az idő nyomása alatt. A családtagok összevesznek, kibékülnek, szeretik egymást, gyermekeiket dorgálják a titokzatos redőnyök mögött, amelyek egyszerre rejtik el és fedik fel életüket. Hans Joachim Mayer számára a hazát a kora reggeli órákban kinyíló ablakok jelentették, egy régi erdélyi faluban, ahol még semmi nem esett szét darabjaira.

De mindez egykoron történt.

A templom elé érve megszemléli a négy hosszúkás, kicsúcsosodó ablakot: elevennek tűnnek, bár a templom élete, az istentiszteletekkel, esküvőkkel és gyónásokkal teli lét, már régen kihunyt.

A templomtorony kevélyen mered az égbolt felé, mint valami angyaloknak szánt kihívás.

Az épület bejáratánál, egy gerenda védelmében, száz szeg sorakozik. Minden vasárnap, istentiszteletre érkezve, a családfők egy-egy szegre akasztották kalapjukat, mindenki mindig a sajátjára, amit aztán, amikor elérkezett az ideje, örökül hagyott a legnagyobb fiának.

Hans Joachim Mayer felakasztja a kalapját apja, Franz Valentin Mayer szegére, majd belép a templomba. Végigmegy a hosszú, üres padsorok között, és térdre ereszkedik egy pillanatra az oltár előtt. Meghajol, aztán felemelkedik, és visszatér a bejárati ajtóhoz. Ennek közelében, a jobb oldali fülkéből indul felfelé a toronyba vezető lépcsősor. Odafent, a toronyban, a falu két kincse: az ezüstbe borított harang és az Ausztriában nem tudni, hány évszázada gyártott óramű, amely tökéletesen működött mindaddig, amíg, két hónappal korábban, megállt, Hans Joachim Mayer számára sokáig ismeretlennek maradó okból.

A falu akkor tűnt csak igazán kihaltnak és elhagyatottnak, amikor többé nem hangzott fel egész órakor a kondulás a toronyból. Hans Joachim Mayer számára ez volt a legrosszabb előjel. S mivel az óra a weissdorfi közösség javát képezi, és lévén, hogy ő a közösség, azon nyomban eldöntötte, hogy megjavítja.

Sok mindent javított már élete során, órát azonban még soha. Kikérdezte a nagyszebeni órást, Friedrich Niemenberget is, de az nem ismerte ezt a gépezetet.

– Titkos dobozzal van dolgod – mondta. – Az órátokat egy beavatottakból álló céh készítette, ennek a tagjai soha nem beszéltek és írásban sem rögzítettek semmit az általuk összeállított gépezetekről. Gondold el, másképp hogyan működött volna sok száz évig anélkül, hogy be kelljen állítani vagy javítani kelljen legalább egyszer? Rejtély ez a javából, és ha jól belegondolunk, csak akkor döbbenünk rá, milyen nagy is a régiek művészete. Egy ilyen mesterséget annyira őriztek, hogy a titka nem jutott el hozzánk, ezért nem tudjuk, milyen rendszer szerint működik a weissdorfi óra.

Ezt követően Friedrich Niemenberg félrevonta őt, mintha attól tartana, hogy egy láthatatlan jelenlévő meghallja szavait:

– A weissdorfi óra kikerüli a klasszikus mechanika törvényeit.

Ez abban az évben történt, amikor a Challenger űrrepülőgép felrobbant a Cape Canaveral-i bázison.

Hans Joachim Mayer egyike azoknak a gyakorlatias embereknek, akik csak a saját kezűleg elkészített dolgokban bíznak. Mert ez tűnik számukra alaposabbnak. Úgyhogy megkeresi a könyvtárban Sargetius 1692-es kiadású, A városi toronyórák benső járásáról című munkáját, Kepler mechanikai törvényeit, a Ribbers testvérek mágikus mechanikáról szóló dolgozatait, valamint A fogaskerekekről és az ismétlésen alapuló mechanizmusokról című, 1750-ben Erlangenben megjelent monográfiát, amelyet a maga korában a legkorszerűbb idevágó szakmunkának tartottak. Szorgalmas diák módjára jegyzetel, próbál megérteni mindent, amit elolvas, főképp a mechanika világának azokat a vetületeit, amelyeket nem lehet felfogni. Mindeközben tudomást szerez a thébai mágus papok titkáról, illetve a hírneves Leonardo da Vinci által elképzelt, házi készítésű bomba mechanizmusáról. Ezekről is jegyzeteket készít, szenvedélyből és a leleményes műszaki elképzelések iránti csodálatból.

Aztán rendszeresen jár fel a toronyba, hogy alapos tervrajzot készítsen a gépezetről, mert tulajdonképpen végig ez foglalkoztatja.

Először az azt megelőző estén ment fel oda, hogy befutott a faluba az Erdélyi Hadsereg vezérkarának autója, amelyben Popescu ezredes és Buruiană százados érkezett. Elsőként az ezredes szólította meg:

– Mayer elvtárs, Weissdorf a múlté. Ez egy halott hely. Ezért felkeltette a hadsereg figyelmét, és a falurendezés során teljes egészében rekvirálás tárgya lett.

Átnyújtott egy papírost, amely mindezt igazolta. Aztán hozzátette, a jobbján állóra mutatva:

– Buruiană százados elvtárs foglalkozik a költöztetése minden részletkérdésével. Hová szeretne menni? Nagyszebenbe vagy Brassóba? Bármelyik is legyen, tömbházlakás várja ott. Mindenképpen kényelmesebb lesz magának, mint ami itt van, ahol elzártan él, villanyáram és csapvíz nélkül. Ugye?

Ő nem szólt semmit erre. Az ezredes folytatta:

– Elüldögél majd a teraszon, a hatodik emeleten, várja az újságot és a nyugdíjat. Sokkal jobb lesz, mint itt.

Hans Joachim Mayer hallgatott még egy pillanatig, aztán a legenyhébb akcentus nélküli román nyelven kérdezett vissza:

– De mi lesz a faluval? Mit akarnak csinálni itt?

Az ezredes elmosolyodott. Aztán válaszolt, bár a levegő hirtelen ezernyi titokkal lett terhes körülöttük:

– Sok mindenre használható. Például lőtér lehet utcai hadgyakorlatokhoz.

Pontosan a csukott kapum kilincsének nyelve mellé, mondogatja magában azóta gyakran Hans Joachim Mayer, pontosan oda fog befúródni, talán már holnap ilyenkor, egy golyó.

A kerteket megszórják repeszekkel, aknavetők kaszabolják majd a levegőt. Csaholni fognak a gépfegyverek, a sáncokban gránátvetők lapulnak. Weissdorfot törlik Románia térképéről, ahol még a másik nevét, a Plumbuitát[2] sem fogják jelölni többé. És tíz kilométeres körzetben villanykerítést tesznek, vastag szögesdróttal. A kerítésre szálló verebek azon nyomban lehullanak, elevenen megperzselődve. Csak az égbolt marad ugyanaz.

Lényegében a toronyban lévő óra teljes szerkezete a fődob mentén forog, amelyhez nyolc, különböző méretű fogaskerék csatlakozik, fogaik között egyenlőtlen hézagokkal. Ezek indítják az emelőket, amelyek egyrészt mozgásba hozzák az óramutatókat, másrészt energiát gyűjtenek tizenkét nehézkes rugóba, amelyek orgonasípokhoz hasonló, hosszúkás csövekbe vannak elhelyezve, és amelyek ezt az energiát arra használják, hogy biztosítsák az óra működését még négy-öt napig. Ily módon az órát havonta csupán egyszer kell felhúzni. A korabeli technika egyik csodájával van dolga, győződött meg Hans Joachim Mayer a toronyban töltött hosszas délutánjai során. Kénytelen volt csendben beismernie a gyengéjét: szerelmes lett az órába.

Azon az utolsó reggelen, amelyet gyermek- és ifjúkora színhelyén tölthetett, eltökélte, hogy újra működésbe helyezi a toronyban lévő órát, még egy hónapra. Megpucolta az összes alkatrészt, és a lehető leggondosabban a helyükre tette azokat. Megtalálta a hibát is: az öreg főtengely mentén enyhe görbület keletkezett, ami fél milliméteres eltérést okozott a hetedik fogaskeréknél. Ezt könnyűszerrel helyre lehetett hozni, hogy aztán, miután felhúzza az órát, minden zökkenőmentesen működjön újabb egy hónapig.

Az előző estén elhelyezte a hetedik fogaskereket a tengely megfelelő vájatába.

Most pedig, az utolsó reggelen, lezárja a gépezet biztonsági dobozát. Aztán beállítja a mutatókat a körgyűrűn át, amely hozzáférést enged ezekhez a torony belsejéből. Amikor meggyőződik, hogy a pontos időt jelzik, elkezdi egyenként felemelni a nehezékeket, ami a hatalmas óra felhúzását eredményezi. Ezek mindegyike harminckét kilót nyom. Amikor az utolsót is felemeli, a tizennegyediket, a toronyban megnyugtató ketyegés hangzik fel. Hans Joachim Mayer arcán szétárad az öröm ragyogása.

Lejön a toronyból, hazamegy. Megmosdik és magára ölti a városi ruházatát, az ajtóhoz viszi a bőröndöket. Letelepszik a fából készült kofferre, várakozik.

Egész órákban a kondulás fénylőn suhan át a falu fölött, az ezüst szi hangjával, amilyenre csak a régimódi harangok képesek.

Tizenkét óra tíz perckor, tíz perc késéssel, katonai rendszámú, koszos ARO[3] terepjáró jelenik meg a sarok mögül. Hans Joachim Mayer ránéz a zsebórájára, megcsóválja a fejét.

– Kész van, Mayer elvtárs? – kérdi Buruiană százados, miközben kikászálódik a vezérkari autóból.

A férfi röviden biccent, aztán egyenként átadja a bőröndöket a tisztnek, aki beteszi az autóba.

– Borzalmas az út idáig. Mintha a világ végére kéne jönni, s csupa gödör lépten-nyomon, teszi hozzá a százados.

Beszállnak az ARO-ba, az autó elindul. A második kanyar után egy másik, khaki színű ARO-val találkoznak. Moisa főhadnagyé, a tűzszerész alakulattól, aki azért jön, hogy előkészítse az új lőteret az aznap délutáni tábornoki inspekcióra. A főhadnagy még akkoriban tudomást szerzett a tábornok elvtárs enyhe neurózisáról, amikor a fegyver- és lőszerirodán teljesített szolgálatot. Ezért, amikor meghallja a déli egy órai kondulást a toronyból, odaszól a kíséretében lévő tizedesnek:

– Menj fel a toronyba, és állítsd meg az órát.

– Nem lehet megállítani – jelenti az verejtékezve, fél óra elteltével.

– Rendben – mondja a főhadnagy, aki éppen végzett egy istálló terepszemléjével. – Tedd rá ezt, aztán gyere le. Lentről robbantod. Vigyázz, ne csinálj semmi hülyeséget.

A tizedes felmegy a toronyba, és ráragasztja a formátlan anyagot a főtengelyre. Úgy értette, ezen nyugszik a furcsa szerkezet minden titka. Aztán beleszúrja a gyurmaszerűségbe a két rudacskát, amelyek a robbanást előidézik. Sietve ereszkedik alá a toronyból.

A főhadnagy már várja:

– Kész? – dünnyögi.

– Jelentem, főhadnagy elvtárs, szabályszerűen elhelyeztem.

Ebben a pillanatban szárnysuhogás hallatszik, és a toronyból lezuhan valami a lábuk elé. Egy jókora, sarkantyús, vörös kakas.

– Hogy a francba’ jutott fel oda?, kérdezi, mintha csak önmagától, a tizedes. – Hát olyan magas a torony! S nyomát se láttam, míg felmentem…

– A nyavalya törje ki az istenátka teremtményét – mondja a főhadnagy –, úgy megijesztett, hogy csak…! Azt hittem, valami angyal.

 

 

(Ora Nibelungilor – a szerző Imperiul generalilor târzii şi alte istorii című, digitális kiadásban megjelent kötetéből – Liternet Kiadó, 2003, editura.liternet.ro)

 

Bogdan Suceavă (1969, Curtea de Argeş): író, publicista, matematikus. A Bukaresti Tudományegyetemen diplomázott matematika szakon, Michigan állam egyetemén doktorált ugyanabból a tudományágból 2002-ben, és 2007 óta a kaliforniai egyetemen, Fullertonban tanít matematikát.

Első könyve 1990-ben jelent meg, azóta jelentős kiadóknál tizenötnél több, számos esetben rangos díjakkal elismert kötetet publikált. Egyes munkái megjelentek angol, bolgár, francia, olasz és szlovén fordításban is. Magyarul eddig a legismertebb regénye, a Venea din timpul diez olvasható (Félhanggal emelt időből érkezett, Noran, 2009).

 




[1] a nagy román alföld neve

[2] megközelítőleg: Ólmosfalva

[3] Egykori román terepjáró

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.