Salamon Ernő, a gyergyói sorsüldözött
Salamon Ernő (Gyergyószentmiklós, 1912. május 15. – Mihajlovka-Sztari, Ukrajna, 1943. február 27.) költő, újságíró. Marosvásárhelyen érettségizett, a kolozsvári egyetem jogi fakultása után visszament Gyergyóba, bekapcsolódott a kommunista mozgalomba, sztrájkok szervezésében vett részt. 1933-ban a Brassói Lapoknál volt riporter, versei itt és a Korunkban jelentek meg. Szerkesztette a Reggeli Újságot. „Salamon Ernő megítélésének kettősségét nem költői mivoltában, politikai szemléletében kell keresni – írja róla a székelyhon.ro. online folyóirat. – Többször letartóztatták, 1941-ben az ákosfalvi táborba internálták, majd munkaszolgálatra hívták. Ukrajnában lett tífuszos, életét 1943. február 27-én olasz katonák oltották ki. Halálának körülményeiről is megoszlanak a vélemények, idős gyergyószentmiklósiak is állították, betegségei miatt időnként csillapíthatatlan dühkitörések vettek erőt rajta, meglehet, egy hasonló eset vezetett megöléséhez. A kommunista rendszerbe vetett hite, a vörös ideológia szolgálata hat ma visszásként és teszi kérdésessé: miért az ő nevét viseli a gyergyószentmiklósi gimnázium, irodalmi kör.” (Forrás)
Körmére kell nézni…
Hajnalon láthatom
hajnal szürkeségét,
láthatom esős szél
sívó sűrűségét,
láthatom viharom,
nehéz ég csapását,
csendes nép futását,
házak mozdulását,
rablók támadását
láthatom, láthatom,
boldog, aki nem lát,
ha botorkál vakon.
A nap fényességét
nem sötétíthetem,
délelőtti hajlás
sötétít itt nekem,
a szembe por vegyül,
mégis jól kell lássak,
körmére kell nézni
az elpusztulásnak.
A kést megriadom,
a fűrészt rettegem,
örökös sötétség
fényeskedik nekem.
(1935)
Ráolvasó dal
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kutunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk,
csütörtök a napja,
ki kezdte, folytassa,
mindig vén a péntek,
öregebb a szombat,
jó a munkásnépnek!
Mezei tüzeknek
láttán melegedhetsz,
telepi alkonynál
kötelet ha fonnál,
elfutó szíjúnál
hiába is rínál.
Jer velem idődből,
jer e hosszú böjtből,
majd akad, ki visz rád
kevés ruhát, tisztát.
Gyűl a nyomorúság,
gyűl, s a gyári népnek
fogyasztja a húsát.
Menj el a vidékről,
vonulj el az égről,
messzi országutak
régen elindultak,
rínak a megvert nők,
pusztulnak az erdők,
jajgatnak a rétek,
a gyári vidékek.
Nyugton akkor ülnél,
ha megsüketülnél,
hisz' a szülőfölded
– vasról, üres zsákról –
holtodig üvölthet!
(1937)
Búcsú József Attilától
A Szép Szónak
Elvégeztetett. A fennkölt Igét
házában ölte meg a szörnyű Gép.
A nemes hajlék, a gyönyörű fej
tépetten búsult a puszta fűvel.
A könnyű idő járt izmaidon,
a megszűnt színek szemhártyáidon,
tűnő fényre rabló sötét borult,
az Űrig dobta ki a Tér a Súlyt.
Özvegy percével ült a délután,
s kémlelt sikoltva a halál után.
Az Értelem tüzes szövétnekét
oltja, csitítja a széles Sötét.
Mely, harminchárom éven át, a Test,
egy lázban égett, most kínlódni rest.
A fiúszemek illő olaját
beissza a talpfa, sínközti virág.
Aki repülve nemlétbe riad,
nem szégyenkezhetik bűne miatt,
a föld, a vas, a sár irgalmasabb,
könyörületes az örök Anyag.
Nyugszol a földnek ölében, alant,
a föld Tevéled tegnap megfogant,
ki úgy kívánta anyja dús szavát,
így lel halálban végre is Anyát.
Lélek vendége: a távoli Emlék,
ím Véled ő, Véled marad ő mindég.
A pusztuló Eszmélet udvarába'
örök a lúg, a nagymosás, a pára,
és ott maradhat, míg jólesik épen,
mamád köténye kisfia kezében.
Természet dolgai, mik Vele vagytok,
gyom, el ne lepd, és ti se, kedves kaprok!
Eső, ne áztasd vézna, csontos hátát,
te, marha tél, kerüld rideg szállását!
Te, durva rög, hogy nyújtózzék, simuljál,
őszig ne érkezz meg falusi új nyár!
Mert szót kell vinni Hozzá, szörnyű sírást,
Vak lelkének mutassátok az írást!
Jaj, tárgyai! Bús nők! Ebek! Vadon táj!
Mondjátok Néki: Te mondtad, nagyon fáj!
(1937)
