Tényleg sajnálom – Vörös Gábor novellája

Eszembe jut a papírváros, amit rajzlapokból és fogkrémes dobozokból építettem technikaórára. Hazahoztam, betettem a kerti tűzrakóba, és az egyik ház alá egy égő gyufaszálat tartottam. A város elpusztult, én pusztítottam el, volt az egészben valami ünnepélyes, valami megható. Néztem a lángokat, és boldogság töltött el.

A bejárati ajtó nincs kulcsra zárva, erőteljes mozdulattal nyomom le a kilincset, minden erőmet ebbe az egyetlen mozdulatba sűrítve. Homlokomon egyre gyűlnek az izzadságcseppek, torkom száraz, szememet lehunyva olyan magasra emelem a mellkasom, mintha életem legmélyebb lélegzetét akarnám venni. Egyszerű, barna faajtó, közepén keskeny sávban sárga tejüveg betéttel. Nem nyikorog, némán enged át. Hangtalanul állok a szűk előszobában, az otthon melegével várnak ismerős cipők és kabátok, én mégis idegen vagyok. A hazatérés öröme már rég elveszett, hiába próbálom hónapról hónapra megtalálni magamban az érzést, csak távolodom.

Péntek van, kora délután, ilyenkor üres a ház. A konyhaasztalon nagyapám képét pillantom meg, szőlőlevelek között áll, kék, sötéten érett fürtök lógnak a feje fölött. Egyenesen az objektívbe néz, nem mosolyog, a szemében visszatükröződik a vaku fénye, arcán mélyen vájt barázdák, orra alatt a megszokott, de engem mindig bántó, őszülő Hitler-bajusz.

Meglep a látványa, nagyapámról csak egyetlen kép van a házban, a hatvanadik házassági évfordulójukon készült, nagyanyámmal a terített asztal mögött ülnek, előttük nagy csokor piros szegfű. Egyetlen kép, amit inkább az illendőség akasztott a falra, vagy a vágy, hogy az idő múlásával megszépül majd minden emlék.

A pult fölé akasztott faliórán egymás mellé ér a kis- és nagymutató, mikor a pultosnő két üveg Kőbányait rak a tálcájára. Az üvegek alja hangosan koppan a piros műanyagon, szájukból fehér habfelhő buggyan ki, majd óvatosan megindul lefelé az üveg oldalán. Mire az aljára érne, az üvegek már a kopott viaszosvásznon álldogálnak, két kérges férfikéz kap mohón utánuk. Egészség Marika, maga egy angyal! Isten-isten! A két üveg egymás felé indul, de félúton hirtelen megállnak a levegőben. Sörrel soha, ugye Marika? A pultosnő beleegyezően biccent, majd méretes hátsóját lágyan ringatva elindul vissza, a pult mögé.

A viaszosvászon egykor sárga virágai közé egy borsónyi hamu hullik, ahogy Derzsi az asztalra engedi kezét, miután nagyot szív a cigarettájából. Cukorrépa, kurva cukorrépa… kibaszott ruszkik… seggbe kellett volna lőni az összeset… a kurvaannyát! Habók bólogat, aztán kortyol egyet a söréből. Üveges tekintettel néz maga elé, nem kívánja már az italt, de ha ki van fizetve, akkor meg kell inni. Bambán néz a szemben ülő Derzsire, nézi a bajuszán maradt sörhabot, a koromfekete Hitler-bajuszt, amit sosem értett igazán. Persze, a cukorrépa meg a ruszkik. Ő szerencsés volt, az ő vonatjáról mindenkit leszállítottak Szolnokon, és mehettek, amerre akartak. Két napig gyalogolt cipő nélkül, mire hazaért a faluba. Egy hétre rá értek el hozzájuk a hírek, hogy a falubeli bajtársak többsége nem volt ilyen szerencsés. Derzsi vonatja épp csak lassított Szolnokon, aztán a gőzös húzta tovább őket, egészen Szibériáig. Ott aztán nem volt semmi, csak a kurva répaföldek meg a gépfegyveres ruszkik, ahogy Derzsi szokta mondani.

Mire végeznek az utolsó korty Kőbányaival, Marika már a székeket pakolja a műanyag asztalokra. Nehezen kászálódnak fel a székről, tagjaikban lüktet az aznapi munka minden fáradsága, fejüket a sörök és felesek húznák vissza a piszkosfehér műbőr jóleső melegébe. Akurvaannya, sziszegi maga elé Derzsi, és óvatos léptekkel megindul az ajtó felé. Habók szótlanul követi. Odakint minden csendes, az este sötétjét fényszóró töri ketté, mindketten biccentenek a körzeti megbízott Ladája felé, Derzsi a biciklije dinamójával babrál, majd mindketten elindulnak. Mire Marika behúzza a zár reteszét, már nem hallatszik a dinamó surrogása, csak két halvány, piros fénypont dereng a távolban.

Fáradt vagyok, az utazás mindig kimerít. A fürdőszobában a mosdókagylón még ott áll a fogmosópoharam, amit háromévesen kaptam. Évek óta nem használom, a fehér műanyag egészen megbarnult, az oldalára festett kiscica megkopott, alig látszik már belőle valami, szegénynek lassan a kilencedik élete is véget ér. Teljesen alámerülök a fürdőkád vizében, a szememet nem merem kinyitni, az arcomon érzem a víz áramlását, hallom a hullámok verődését, amiket a lábammal keltek. Felülök, nézem a kádból felszálló gőzfelhőket, kezemet a plafonról lógó lámpa felé tartom, az ujjaimból omlik a fehér füst, mintha szenesedő faágak lennének, amelyek már nem lángolnak, csak halványszürke füstnyúlványokat szuszognak ki magukból. Eszembe jut a papírváros, amit rajzlapokból és fogkrémes dobozokból építettem technikaórára. Hazahoztam, betettem a kerti tűzrakóba, és az egyik ház alá egy égő gyufaszálat tartottam. A város elpusztult, én pusztítottam el, volt az egészben valami ünnepélyes, valami megható. Néztem a lángokat, és boldogság töltött el. Hátradőlök, elnyújtózom a kádban, a fürdőhab a fülem köré gyűlik, hallom, ahogy éles hangon serceg.

A szobában csend van. Az éjszaka sötétjét csak egy vékony fénycsík töri meg, ahogy az ajtó és a küszöb közti résen átlopakodik a konyhából. A távolban egyre erősödő kutyaugatás hallatszik, majd a ház csendjébe betolakszik a kertkapu rozsdás zsanérjainak nyikorgása. Lackó óvatosan felül a vaságyban, szemét a fénycsíkra tapasztja, odakint ritmustalan lépések kopognak a fagyott földön, egy rövid pillanatra megállnak, fémes csattanás, kaparászás, a kulcs végül kettőt fordul a zárban. A vaskos bejárati ajtó ismerős csikorgással nyílik a konyhába, a fénycsíkra árnyék vetül, a házban újra átveszi uralmát a csend. Lackó benyúl a tollpárna alá, kihúzza a gyűrött szentképet, amit tavalyelőtt elsőáldozáskor kapott a plébánostól. Két kézzel fogja, homlokához szorítja, arra gondol, amit hittanórán mondott a plébános bácsi, hogy minden ember jónak teremtetett, és nekünk minden embert szeretnünk kell. A bejárati ajtó lassan becsukódik, a fénycsík újra világít a küszöbön, kintről tompa hangok szivárognak, csizmatalp csoszogása a döngölt padlón, a faragott támlájú pad deszkáinak nyikorgása, bádogtányér koppan az asztalon, fiók nyílik, evőeszközök csörömpölnek halkan. Etel, hol a fröccs? Lackó összerezzen a szavaktól, hallja, ahogy anyja feláll a kemence padkájáról, ahová esténként szokta bevackolni magát, míg a férjét várja a vacsorával. Az üveg nyaka nekikoccan a füles pohárnak, a szóda prüszkölve vegyül el a borban. Lackó elengedi a szentképet, jobb kezét ökölbe szorítja, a mellkasához nyomja, pont a szíve fölé, elhatározza, ha néhány évvel idősebb lesz, kihozza a fészerből a fejszét, lemegy a pincébe, szétveri az összes boroshordót, forgáccsá aprít mindent, a darálót, a prést, de még a lopótököket is. A pohár élesen koppan a konyhaasztalon, a pad öreg deszkái nyikorognak, ujjak ritmikus dobolása hallatszik. Etel, hozd ide a kenyeret… meg a cukrot! Halk léptek indulnak meg a konyha túlsó vége felé, a fénycsík újra elsötétlik, a kamraajtó zsanérjai nemrég lettek megolajozva, onnan nem hallatszik semmi nesz. Lackó feszülten fülel, a kis tolózár kattan egyet, a vékony üveglapok keretüknek koccannak, mikor a kredenc ajtaja kinyílik. Lackó becsukja a szemét, fogait olyan erősen szorítja össze, hogy már fáj az állkapcsa. Etel, mi ez itt, mi ez?… Mit mondtam neked, mennyi kenyér jár vacsorára?… És a cukor?… Hát szarom én a cukrot?… A kurvaanyád, Etel… nekem fagyott el a kezem a répaföldön… most megtudod, milyen az… A konyhából éles csattanás hallatszik, mintha valaki tapsolna, ismétlődik újra és újra, Lackó az ötödik után nem számolja a pofonokat, ujjbegyeit az orrához emeli, még érzi rajtuk a hófehér kristálycukor illatát. Körmei alatt még ott lapul a cukor finom édessége, lassan szájába veszi a mutatóujját, de mire nyelve odaér, már csak a könnyek sós ízét találja.

Keménytarhonya van vacsorára. Hárman ülünk az asztalnál, anyám a legfrissebb családi történeteket meséli, azt gondolja, érdekel, kivel mi történt, mióta legutóbb otthon jártam. Érdeklődést mutatva hallgatom, közben apám kérdezi, kérek-e bort, van még a tavalyi borából, az eddigi legjobb évjárat. Köszönöm, nem, mondom, és próbálom mérsékelni az undort arcomon. Hányinger, ez a szó jut legtöbbször eszembe, ahogy a pohárba ömlő sötétpiros, zavaros folyadékot nézem. Tekintetem az ujjaira téved, görcsösen szorítják az üveget, a kisujjáról hiányzik a köröm, így született apám, kilenc körömmel. Leteszi a bort, az ujjai helyén, a palack zöld sötétjére házi címke van ragasztva, ugyanaz a kép, amit délután a konyhaasztalon láttam: nagyapám az őszülő bajuszával, nagy szőlőlevelekkel és telt fürtökkel a feje fölött. Ahogy a szájához emeli a poharát, vastag ragtapaszt veszek észre apám tenyerén, a csuklóján kisebb sebek, alvadt vér, az alkarján hosszú, vörös csíkok futnak végig.

Hideg fuvallat borzolja fel a kisszoba állott levegőjét, ahogy Etelka kinyitja az ablakot. Megigazítja a szoknyáját, majd a vaságyhoz lép, körmével megkocogtatja az ágytámlát. A nagydunyha alatt három gombóc kuporodik, mint három kis cipó. Gyengéden végigsimítja ujjait mindhármuk homlokán, Itt az idő, felkelni, mondja, majd megrázza a dunyhát, hogy az álom jóleső melege egyszerre kiszálljon alóla.

Terka a kemencepadkán ül, üres kenyeret majszol, a másik kezével a mellette fekvő macskát simogatja, a két fiú a konyhaasztalnál reggelizik, Tóbiás sziszegve szürcsöli a tejeskávéját, Lackó mindkét tenyerét a bögrére tapasztja, élvezi, ahogy a forró bádog átmelegíti egész testét. A macska ijedten ugrik fel a külső ajtó hangjára, Derzsi lép be a konyhába, felemeli a kredenc mellől a demizsont, félig tölti a mintás füles poharat, a szikvizes üveghez lép, a szóda halkan sistereg, egy hajtásra megissza mind. A tojás még nincs behozva, mit lopjátok a napot idebent? Aztán délre legyenek kipucolva az ólak, vagy szíjat hasítok a hátatokból! A két fiú felpattan az asztaltól, sietve csizmát húznak, az ajtóból Lackó visszanéz, a konyhaasztalon ott a bádogbögre, benne a forró tejeskávé.

A tyúkól alacsony és büdös, az ajtaján csak guggolva lehet bemenni, és bent is görnyedni kell, hogy elférjenek. Lackó elhessegeti a kotlósokat, majd óvatosan a tojásokért nyúl. Egyesével adogatja őket Tóbiásnak, nagy gonddal, mintha a világ legbecsesebb kincsét fogná a kezében. A vesszőkosár fülei elszakadoztak az évek során, Tóbiás két kézzel öleli magához, úgy ballagnak vissza az udvaron a ház felé. A konyhaablak alatti kispadon két alak rajzolódik ki, egyikük lábánál ott hever a sötét falú demizson, mellette az átlátszó szódásüveg. Habók a fiúk felé biccent, miközben lepöccinti a maradék hamut a cigarettájáról, Derzsi újratölt, a két pohár éppen abban a pillanatban koccan össze, mikor Tóbiás a konyhaasztalra teszi a kosarat. Lackó szemével a bádogbögrét keresi, de nem találja a jóleső forróságot. Kivesz egy tojást a kosárból, forgatja, ujjait lassan végighúzza a barnás tojáshéj érdes felületén. A két fiú összenéz, Tóbiás hasa nagyot kordul, Lackó szája cinkos mosolyra húzódik, mutatóujja körmével a tojás héját kocogtatja. Tóbiás előhúzza az asztalon heverő színes papírdobozból anyja varrótűjét, óvatosan a tojás csúcsához ütögeti, a tű hegye átfúródik a mészfalon, körkörös mozdulatokkal mélyíti a lyukat. Az első kilyuggatott tojást Lackónak nyújtja, aki mohón kap a zsákmány után, szájához emeli, az arca majdnem egészen behorpad, olyan erővel szívja. A tojások egyre fogynak a kis fonott kosárból, Lackó szája szélén folyik le a nyers tojásfehérje, kezei ragadnak a nyálkás létől, a konyhaasztalon kis tócsákban terül el az üres tojáshéjakból kiszivárgó maradék. Kezét ökölbe szorítja, megtörli a száját, magasba emeli az öklét, majd egyesével lesújt a szanaszét heverő üres tojáshéjakra. Egész testében jóleső bizsergést érez, ahogy behajlított ujjai alatt ropogva apró szilánkokra törnek. Hátradől a faragott támlájú rozoga padon, tarkóját a vályogfal hidegének nyomja, szemét lehunyva a reggeli tejeskávéra gondol, a színére, az ízére, a bádogbögre forró érintésére.

Anyámmal egymás szavába vágva mesélik a történetet. A szomszédba két új kismacska került, néhány hónaposak, hamuszürkék. Apám kezdettől fogva nem örült nekik, odakaparnak a szőlőbe, bemásznak a pincébe, csak baj lesz velük. Apám tegnap lement a pincébe, hogy megnézze az idei bort, a nagy hordó mellett a raklapok közé bújva találta az egyik kismacskát. Anyám hiába mondogatta, hogy nem, nem mennek le oda a macskák, mit keresnének ott, mégis apámnak lett igaza. Nem kellett volna, mondja anyám, elég lett volna kizavarni. De, meg kellett nekik tanítani, hol a helyük, rohadt dögök. Apám belülről bezárta a pinceajtót, odébb tolta a raklapokat, a kiscica menekülni próbált, az ajtó felé futott, de nem juthatott ki rajta, apám egyik kezével elkapta a nyakánál, erősen markolta, ütötte, először a hátát, aztán a fejét is, a macska vinnyogott, fújtatott, mind a négy lábával kapálózott, éles körmeit apám húsába vágta, a tenyerébe harapott, mocskos dög, védekezett rendesen, de többet már le nem jön a pincébe, az biztos. Anyám kezében mozdulatlanul áll a kanál, a szeme nedvesen csillog, én sem vagyok már éhes. Apám kiissza az utolsó korty borát, a pohár élesen koppan az étkezőasztalon, a szék támlája halkan megnyikordul, ujjainak ritmikus dobolását hallgatom.

Az ebéd utáni csend szokott nyugalmával terül el a házban, Lackó a sárból tapasztott padkán ül, lábait maga alá húzva a kemence oldalának dől, két tenyerét arcára szorítja, ujjbegyeivel érzi lehunyt szempillái alatt pihenő szemgolyóit. A városra gondol, a piactérre, a zajra, arcokra, hangokra, emberekre, akiket tavasszal látott, mikor apjával megvették az új szőlőprést.

A piac melletti utcában látta a gimnázium nagy, sárga épületét, a hatalmas szárnyas ajtókat, azon talán még úgy is beférne két ember, ha egymás nyakába állnak. Arcán szelíd mosoly suhan át, elképzeli, ahogy Tóbiás a nyakába veszi, és együtt lépik át a gimnázium ajtaját minden reggel. A városban ébredni, messze innen, a macskaköves utcákon szaladni, a parkban csókolózó párokat meglesni, esténként villanyfénynél olvasni, könyvtárba, moziba járni – sőt: tanév végére már a városi strand is kinyit, a nagymedence szélén rajtkövek is vannak, onnan lehet igazi fejest ugrani, legalábbis Kalló Gyuri ezt mesélte múltkor, a búcsúi mise után a sekrestyében. Lackó gondolatai egyre messzebbre kalandoznak a kemencepadkától, de ennek az álomnak is vége szakad, mikor Etelka ujjai gyengéden fia kézfejére tapadnak. Hüvelykujját Lackó kisujjára szorítja, oda, ahonnan hiányzik egy köröm, cinkosan összemosolyognak. Induljatok, szól Etelka, mire apátok felébred, érjetek vissza a szódával, elvihetitek mindkét biciklit. Lackó megcsókolja anyja fáradt kezét, felugrik a kemencepadkáról, és egy gyors mozdulattal oldalba böki a konyhaasztal mellett bóbiskoló Tóbiást.

Az út nem hosszú, ha elég gyorsan tekernek, tíz perc alatt bent vannak a faluban. Tóbiás kapja a nagyobb, férfivázas biciklit, Lackónak csak anyja elnyűtt, rozoga női biciklije jut, de nem bánja, mert apja még erre se nagyon engedi felszállni, ha be kell menniük a faluba, mindig gyalog indulnak útnak. Tóbiás mögött a nagy faládában zörögnek az üres szódásüvegek, Lackó minden erejével tapossa a pedálokat, hogy tartani tudja a lépést bátyjával. Mikor mellé ér, visszanéz, látja a tanyát, a nagy akácfákat, a kapuban anyja áll és integet, karján a kis Terkával, a szél zúg a fülében, hangosan felkacag. A nagy kereszteződés felé tartanak, ahol az út kettéválik, jobbra visz a bekötőút a faluba, balra a főút a város felé. Elképzeli, ahogy a kereszteződéshez érve hirtelen balra kanyarodnak, és Tóbiással meg sem állnak a városig. Nézi a hosszú jegenyékkel szegélyezett, távoli aszfaltcsíkot, a messzeségben feltűnik a távolsági busz ismerős alakja. Lackó szívét öröm tölti el, a pillanatra gondol, amikor ő is felszáll majd arra a buszra, batyuját a csomagtartóra gyömöszöli, leül az ablak mellé, és nézi, ahogy a tanya, a falu, az apja, a szőlő, a bor és minden más egyre kisebb ponttá zsugorodik, majd végleg eltűnik a messzeségben. Legszívesebben üvöltene, teli torokból kiáltaná a világba azt a szót, ami oly régóta nyomja a szívét: szabadság. A bicikli kormányát elengedve suhan az úton, két kezét kitárja, szemét lehunyva nagy levegőt vesz, mélyen benntartja, majd egyszerre kitör belőle a kiáltás. Megkönnyebbült szívvel hajt tovább, mintha régóta nyomasztó súlyokat dobott volna le válláról hirtelen, szemével Tóbiást keresi, aki újfent lehagyta, és már majdnem a kereszteződésnél jár. Lackó agyán újra átvillan a kép, látja maga előtt bátyját, amint épp a városba vezető útra kanyarodik, minden erejét összeszedve tekeri a pedálokat, hogy mielőbb utolérje. A fülébe süvítő hideg szél egyszer csak elnémul, helyét furcsa csend veszi át, majd éles dudálást hall, fékcsikorgást, kiáltozást, fémes csattanást, üvegcsörömpölést. A kereszteződés közepén ott áll a távolsági busz, sofőrje az első kerekek mellett guggol és kiabál, amint Lackó közelebb ér, tekintete először az úton szanaszét heverő szódásüvegeket járja végig, majd apjának a busz orra alá szorult biciklijét. Mereven bámul maga elé, szempillái elnehezednek, és egyre sötétebb lesz körülötte a világ, ahogy a lökhárító alól kilógó biciklikerék lassan kattogva újra és újra megfordul tengelye körül.

Éjszaka fagyott, a csupasz tőkéken még megbújik a dér, a kifakult szőlőlevelek hangosan ropognak a talpam alatt, ahogy útnak indulok a kert végébe. A sor közepén megállok, visszanézek a házra, a szétfolyó ködbe burkolózó nagy fehérségből néha előbukkan egy-egy sötétbarna ablakkeret, mint megannyi kósza árnykép, mint az éj leple alatt settenkedő erőszak árnya, ami a falak repedésein és a küszöbök alatt újra és újra besurran a házba, amit valaki egyszer otthonnak épített. A foszfor hangosan serceg, a gyufaszálat arcom elé emelem, a kis lángcsóva meg-megrebben, majd egyre nagyobbra nő, végül beteríti az egész ködbe vesző házat. Mély slukkokat szívok magamba, érzem, ahogy a füst megtelíti a tüdőmet, aztán hagyom, hogy eggyé váljon a köddel, hogy eltakarja az árnyakat, hogy befedje az egész láthatárt. Az eső halkan szitálni kezd, a földön heverő leveleken egyre nagyobb vízcseppek állnak össze, mint apró katonák, akik közös erővel készülnek legyőzni egy távoli ellenséget. Indulok. Nem akarok többé visszanézni, nem akarok ugyanabban a földben gyökeret verni, amelyből ezek a tőkék kinőttek. A sor végén friss ásónyomokat találok, a föld puhább, mohóbban issza magába a lehulló esőcseppeket, a kerítés mellől nyávogást hallok, egy hamuszürke kismacska ül a kertkapu előtt, rám néz, hosszasan figyel, sajnálom, mondom, és lenyomom a kapu kilincsét. Tényleg sajnálom.