Körök a mindenségben – részletek Handó Péter regényéből

Napokat töltöttem el itt, s ugyanazzal próbálkoztam, mint most maga: írtam arra a megsárgult papírra, amit találtam. Ám annak a papírnak csak az egyik oldala volt üres, mint most ennek. Aztán elkezdtem végigolvasni az összest. Mikor az utolsó sorokhoz értem, megtisztultak a lapok, valamennyi szó belém költözött. Innentől azon dolgoztam, hogy újraírjam az elolvasottat. Másra képtelen voltam gondolni. Mire elkészültem, kiürült a lelkem, visszatérhettem a világba.

5 – c7

Kiss Barna Pál, az inaktív alkoholista aktivizáltan dülöngélt a Felszabadulás úton, időnként kísérletet téve a járdasziget elérésére, ezzel átmenetileg teret engedve a hajnali forgalomnak. Róna Z. Péter nagy-nagy együttérzéssel figyelte az ügyesen manőverezőket, de nem érzett hajlandóságot a segítségnyújtásra. Végül is sikerült egy lámpavasban megkapaszkodnia – s azt már senki nem veheti el tőle, mert mindenki a maga lámpavasának záloga. Még csak az kellene, hogy valaki kiváltsa!

Sietve érkeztem. A hátamon éreztem Benődy Márton faaprító tekintetét, még ha nem is követett. És sietve távoztam, nehogy gyanúba keveredjek. Igyekeztem minél előbb kiírni magamat a történetből.

7 – g4

Addig menekültem, míg el nem jutottam ahhoz az erdei házhoz, ahol az egyszeri ember öngyilkosságot szeretett volna elkövetni, de meggondolta magát. Én viszont elég meggondolatlan voltam ahhoz, hogy a pókhálóval fedett, lakkja vesztett tölgyfa ajtaján kopogtatás nélkül benyissak. Ahogyan mondani szokták, rögtön kihullott a csontváz a szekrényből – képletesen. Utolsó lakója takarítás nélkül távozott. Az asztalon tányérba száradt főzelék állt, felszínét mintha miniatűr meteoritok bombázták volna. A kanál belekötött. A mindent átható bűz rothadó húsra emlékeztetett. Mégis becsaptam magam mögött az ajtót – belülről.

Lihegtem. A városon kívül őserdei állapotok fogadtak. Úgy tűnt, évek óta senki nem hagyta el a jól belakott fészkét a természet lágy ölének megtapasztalásáért. Eleinte kétembernyi magas kökény- és csipkebokrok meg fejmagas füvek nehezítették a járásom, aztán egy gondozatlan akácos, melyben a husángok sűrű oszlopa között alig akadt rés az előrejutáshoz. Többször fennakadtam egy-egy méretes tüskén. Akár belém tört, akár nem, órákon át sajgott a helye. Később átkeltem egy vízmosta árkon, melynek fenekén fekete iszap rakódott le. Nem sokan múlt, hogy örökre megkaparintsa a lábbelim. Mire elérkeztem a méretes tölgyek uralta hegyoldalhoz, azt hittem, szétveti a mellkasom a zihálás, de féltem megállni egy fújtatásnyi pillanatra is. Mentem előre, föl, a magasba, halántékomban dübörgő szívvel. Reméltem, a túloldalon nyugalmat, menedéket lelek. Így jutottam el az egyetlen helyiségből álló erdei házig.

Nem tudom megmagyarázni, miért, de itt nyugodtam meg. Itt, ahol minden más esetben fölfordul a gyomrom.

Körbejártam a terepet. A bejárattól balra, egy vizespadon rozsdás bádogvödör, zománca vesztett lavór és elkoszolódott, repedezett szappan állt. Közvetlenül mellette a másik fal egyik keresztléces ablaka hunyorgott a lengedező lombokon keresztül behulló fénytől. A két ablakszem közötti részen borotválkozó-tükröt fogtak közre egy fiatal szarvas agancsának ágai. Alattuk háromosztatú komód foglalt helyet, fiókos középső résszel. Az ajtóval átellenesen, az ablak felé kissé eltolva egy koszlott sparhelt lenyitott sütőajtaja ásított. Tetején bögre állt, beleszáradt, feltáskásodott teával. A belső ablakkal átellenesen egy dikó terült el. Fáján látszott a szú nyoma. Két, hanyagul rádobott, molyrágta lópokróc fedte részlegesen. Végétől lóca futott egészen a bejárati falig. Középen állt az asztal két hokedlivel.

Mérhetetlenül szomjas voltam, de egyelőre nem akartam fölkutatni a kutat vagy a forrást, ahonnan vizet lehet meríteni. Tisztáznom kellett, hogy miért is futottam.

A komódhoz léptem, kihúztam a legfelső fiókját. Megsárgult levelek tucatja állt benne. Olvasatlanul felemeltem a legfelsőt. A üres hátulja írásra kínálkozott. Tollak és kitört hegyű ceruzák tucatja állt egy keskeny fémdobozban. Ezt is magamhoz vettem, és némi rendezkedés után az asztalhoz ültem.

Sorra próbáltam a tollakat, de valamennyibe beszáradt a tinta. Végül bicskát fogtam, és meghegyeztem az egyik ceruzát. Tompára faragtam, de fogott:

1. Benődy Márton szemét vajon Istentől kapta? Olyan éles-e, mint ahogyan hírlik? Vagy egyszerűen csak érzékeny a fényre? Ezért ismerjük csak az éjszakai életét?

2. Miért pont Benődy tekintetétől rettegek? Például a házfelügyelő Schwartzbinderné olyan szúrósan tud nézni, hogy az ember falra szegeződik általa, mégsem fut el. Schwartzbinderné viszont hamar ráun a lógó lakóra, és elengedi. Benődy – vele ellentétben – még soha senkire se nézett, ezért senki sem tudja pontosan, mi is történne, ha egyszer alaposan megnézne valakit. Meglehet, semmi sem történne. De csak meglehet.

3. Mit is keresek én itt, az Isten háta mögött? Egyedül Benődy az oka, vagy ő csupán a kezdő lökést adta meg? Tagadhatatlanul

betelt a lap, automatikusan fordítottam. A feltárulkozó gyöngybetűk megállították a kezem.

„Bizonyára meg fog lepődni, amikor e sorokat olvassa, hiszen már túl van a túloldal teleírásán. Emiatt azonban aggodalomra semmi oka nem akad. Ez a hely nincs elátkozva, de arra teljesen alkalmatlan, hogy bármiféle választ kapjon a kérdéseire. Főképp azért, mert azok a legritkább esetben valóságosak. Márpedig ami nem valóságos, arra valóságos válaszokat sem lehet adni. Egy dologra alkalmas ez a hely: a felejtésre. Arra, hogy felejtsen, és arra, hogy felejtsék. De ezt akarja-e?

Napokat töltöttem el itt, s ugyanazzal próbálkoztam, mint most maga: írtam arra a megsárgult papírra, amit találtam. Ám annak a papírnak csak az egyik oldala volt üres, mint most ennek. Aztán elkezdtem végigolvasni az összest. Mikor az utolsó sorokhoz értem, megtisztultak a lapok, valamennyi szó belém költözött. Innentől azon dolgoztam, hogy újraírjam az elolvasottat. Másra képtelen voltam gondolni. Mire elkészültem, kiürült a lelkem, visszatérhettem a világba.”

Fölálltam, elballagtam a komódig, és magamhoz vettem a lapokat. Kíváncsi voltam: az üzenet igaz-e? Megtréfálnak, vagy hamarosan a magamhoz vett szöveget írom újra?

Visszaültem az asztalhoz. Végighúztam a papírkötegen a nagyujjam. Nem zizegtek: szinte ropogtak a megsárgult lapok – de nem törtek el.

8 – g3

Benődy Márton hanyatt dőlt az ágyában, erős hiányérzet közepette. Mintha elhagyott volna valamit, amiről azonban nem is lehetett tudomása.

Elsőként arra gondolt, hogy félelmetes tekintetében keletkezett hiba. Talán már nem is működik? Papírvágásra se jó?

Milyen kellemetlen, amikor az ember elveszti a hitét az erejében, s már nincs mersze ahhoz, hogy alkalmazza – és inkább őrli magát.

Kiss Barna Pál is erős önőrlésben volt ugyanekkor, bár nem sikerült elérnie az inaktív állapot tisztaságát. Sőt, még az odavezető jó utat sem találta meg, miképpen a hazajutás-projekt is kudarcba fúlt. Mert hát az a medence, amely kudarccal lett kikövezve, szesszel töltődött föl. Ezért aztán szesztestvéri szövetségre van szükség a veszteség mérséklésére. Róna Z. Péter után iramodott. Viszont nem érte be, mert már az első adandó alkalommal lenyomta a kocsmakilincset: betért a Nagykakasba. Abba a Nagykakasba, ahová a törzsvendégek hajnalban beültek, és estefelé – a mámor tetőfokán – egymás gallérját szorongatva arról faggatták a másikat, hogy hozott-e edényt a vére számára, mert kár lenne a belékerült vérhígítóért. Igaz, olyan még nem akadt, aki a kiontott vérből megpróbálta volna kivonni a szeszt, majd újrahasznosítani. Ami kifolyt, az elfolyt örökre.

Kiss felvilágosulatlanságában ide sasszézott be, akár egy elfuserált primadonna, megzavarva ezzel a rosszul szituált kocsmabútorok első felessel vívott – remegő kezű – felkészülési mérkőzését. Ez nem maradhatott viszonzatlanul, bármennyire is igyekezett asszimilálódni az italpultra könyökléssel. Egy tagbaszakadt alak emelkedett föl a sarki asztala mellől, s még kettő követte.

– Kérnék egy helyi specialitást. De ütős legyen! – szólt Kiss a zsíros képű, álmatag szemű, harmincas éveiben járó pultoshoz.

– Mire gondol? – kérdezett vissza az, bár növekvő pulzusszáma mellett tisztán látta, nem lesz válasz, sőt idő előtt mentenie kell a menthetőt.

– Ütős lesz, de hoztál-e vödröt a vérednek? – nyúlt Kiss gallérja felé a tagbaszakadt, két oldalról megtámogatva még két-két kézzel.

Kissnek a támadás következtében nem az inába, hanem onnan kifelé szállt a bátorsága. Amit megcselekedett a törzsvendég-triumvirátussal, egészen olybá tűnt, mintha a hongkongi sárkány csókja szédítette volna meg a rá törőket. Néhány mozdulat után össze volt csomagolva a legyőzhetetlennek tartottak csoportja, és három pár zavaros tekintet hunyorgott a legközelebbi asztal alatt. Nem épp attól, hogy Postás Bözsi szétvetett lába közül rájuk mosolygott a szerencse lila ajkú hasadéka. Bözsi meg is jegyezte rögtön, első felindultában:

– Hé, itt nem ez a szokás! Meg kell adnia a másiknak a tiszteletet a vérével. Maga csaló!

Pedig Kiss nem csalt, egyszerűen reflexből tette azt, amit tudott, majd újból felvette könyöklő pózát. A pultoson nem a nyugalom uralkodott: kitágult pupillával pislogott át a pulton, hisz ő még ilyet nem pipált. A helyiségben több kézből kiszállt a remegés, a nem remegőkbe meg beleállt. A pultos a pohár mellé locsolta az ital felét, bármennyire igyekezett.

– A vendégem – tolta a kevert nedűt Kiss elé.

– Remek – élvezte az első kortyokat Kiss. – Mi is a neve?

– Nagykakas hereleve, ahogyan a helyiek hívják tréfából. De igazából névtelen, csak itt készítik – válaszolt újólag összelocsolva a pultot.

– Kár lett volna kihagyni. Bár, a hitem tiltja, hogy ilyet igyak – s ezzel felhúzta az első pohár maradékát. – Majd levezeklem.

– Muszlim tetszik lenni? – érdeklődött a pultos.

– Álcázza magát! Csaló! Ugye megmondtam? – kiabálta Postás Bözsi.

– Ez a banya mindig mindent kommentál? – kérdezte Kiss a pultost, az eddigieknél hangosabban, hátha veszi a lapot, akinek vennie kell, miközben elfogadta a második italt.

– Nem vagyok süket – replikázott Bözsi.

– Én meg jókedvemben. – A palackot lezárni készülő pultos ujjai közül kivette a parafát, s átpöckölte a válla fölött. – Dugó! – jelentette ki Kiss határozottan, miközben Bözsi homlokán koppant a hátraküldött tárgy, amitől torkán akadt a szó.

– Szép lövés – méltatta a pultos a találatot. – Inna még egyet?

– Természetesen – válaszolt Kiss. Sietnie kellett, hogy a harmadik adagon is túltehesse magát. Semmiképpen nem akart az inneni oldalon rekedni. Át is lépte a küszöböt – leeresztette garatján a harmadik pohár tartalmát –, utána kiszállt belőle a lélek, és az asztal alatti társaság mellé hevert.

Nem heverészhetett viszont tovább Benődy Márton, mivel a hiányérzete a gyomrára is átterjedt. Elballagott a frizsiderig. Kinyitotta az ajtaját. Onnan is az üresség hunyorgott rá az érintkezéshiba miatt pislogó világításból. Igaz, jólesően hűvös üresség. Olyan, amiért a júliusi melegben pokolra is menne az ember.