A kékkőkúti csillag – Székelyhidi Zsolt regényrészlete

Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!

Kuzma Sanyi

nagydarab ember volt, erős kezekkel, hatalmas fejjel, rajta összevissza göndörödő hajkuszálmánnyal. Szürke, hosszú ujjú pólóban és saras farmerban görnyedt a kert végi, nejlontetős fészer előtt. Mínusz két fokon állt a higanymérő. Az első fejszevágást halogatta. Fel kellett darabolnia tíz-húsz rönk kandallóba való fát. Nem volt fázós, inkább afféle szülőktől vett beidegződésből és némi értelmetlen unalomból találta ki a begyújtást. A hideg, az hideg, szokta mondani magának, a halál meg halál, tette hozzá jelentőségteljesen. A kis házban tizenegy fok volt. Begyújtásgyanús. Na, merthogy ő bírja a hideget, csak valamiért a szervezete nem, ő ellenne mínusz tízben is, viszont az ujjai lefagynának, ami önmagában nem is lenne zavaró, de attól kezdve jóval nehezebb lenne például begyújtani, mosakodni, s még sok minden, szóval akkor inkább a meleg. Legyen kandallóba való fahasadék, és legyen parázs. Tizenegy foknál legyen melegebb.

Sanyi állt a fészernejlon előtt, a farönkökkel szemezve, tőle lépésnyire a súlyos, nagy tölgy vágórönk, amire helyezni fogja a szétfejszézendő kisebbeket. Nézte Sanyi a nyálkás rönköt, és örült, hogy a nejlon alattiak nem szívtak magukba párát. Egy pók szaladt egyik résből a másikba, a hideg elől menekülve a rakás mélyén hálózta be magát.

Sanyi odanyúlt, és levett egy vaskosabb darabot a sorból: szép, világos erezetű belső, szürke és sima külső. A bükk nehezebben ég, és kevesebb meleget ad, de olcsóbb. A pók mélyebbre iszkolt. Sanyi az erdőre gondolt, meg hogy – apokaliptikusan értelmezve – őmiatta dőlt ki a fa, amiből most a melegét reméli, amit most készül meggyújtani, elfüstölni. Az erdő, a fák az ágaikkal-bogaikkal, az az élni akarás. A halál egyszerűen halál. Az erdőben nőtt föl, a növényekkel, a bogarakkal, amik segítettek megérteni bizonyos dolgokat. Az erdő tanította. Az erdőt szerette, tisztelte. Néha haragudott rá. A része volt, együtt nőtt fel, változott vele. Mégis egész máshová vágyott.

Kukorica, hatalmas kukoricatábla, óriási géppel menne aratni a sorok között, nem lennének hegyek, amik miatt a gép többet fogyaszt, mert le- és felhajt az emelkedőkön, nem. A kukorica az Alföldön lenne, sík vidéken. Ameddig ellát, sárga csövek merednének a zöld levelek fölé, ő meg a géppel, egymaga a hatalmas mezőn, darálná a csöveket minden hajnalban. Köd borítaná a síkot, és a kukoricasorok a végtelenség érzetét keltenék, sehol és soha nem lenne végük. Napestig egy irányba hajtaná a gépét, aztán megállna enni, inni, majd újból felülne a járgányra és nyomná a gázt egész éjjel, meg tovább.

Sanyi felemelte a fejszét a magasba, a kukoricacsövek a szemében sárgálltak, a tölgyrönk szépen leállítva, felvágásra – halálra – készen. A pók sehol. A rönkhasító fejsze polírozott szénacél fején megcsillant valami oda nem illő, méretes, mint a traktor, amit gondolatban mindig megült, sőt annál is nagyobb. Suhogás jött vele, erősödő kerregés, egyértelműen fentről, magasból. A fejsze elindult a rönk felé, az idegek meghúzták a jobb alkar izmait és meglendítették a szerszámot, hatalmasat készült vágni az acél, a férfitest megdőlt.

És akkor – zutty – Sanyi eltűnt. Az acél fejszéjével, a rönkökkel, a nejlontetővel, a kis házzal és a begyújtás előtt álló kandallóval, meg a kertet körbefutó drótkerítéssel együtt. Valami hatalmas és borzalmasan zajos és meghatározhatatlan alakú zuhant nagy pontossággal és sebességgel Sanyi összevissza göndörödő hajfürtjeire, hatalmas fejére és a koszos pólóján átdudorodó izmaira. Sanyi eltűnt a föld és a fénylő valami közt, neki kétségtelenül durván és visszacsinálhatatlanul annyi lett.

Hoteles Bélu

családnevét senki sem ismerte. Nem mondta, nem kérdezték. De Kékkőkút egyetlen hotelesének lenni egyenlő az ismertséggel, hát a dolgot senki nem feszegette. Költözött, megvette és felújította a régi fogadót, bevezette a vizet, és azt mondta: legyen Kékkőkút Hotel. A falu után. Két emelet, hat szoba, étterem, kilátás a tóra, friss levegő. Ezekhez képest egy név teljesen érdektelen. Talán csak annyi: Bélu, nem Béla. U-val. És hogy: hoteles, nem panziós vagy fogadós. Megadva a módját.

Felrakta a kotyogóst a kisebb gázra. Gyújtott egy cigit, kilépett az oldalajtón, és szívott a füstből. Csípős, nyálas este volt, kevesebb vendéggel. Mint a rovarok, őszre mind elfogynak. Bevétel ilyentájt az étteremből csordogált, a nyaralóikat meg-meglátogató idősebbek bevágtak pár szűzérmét, rántott húst, a helyiek meg persze sört és több rövidet. A röviden volt haszon. Meg a szűzön. Az étteremre, a jellegét tekintve, jobb szónak tűnt a kocsma. Tudta ezt Bélu is, amikor átcuccolt Egerből, odahagyva az öreg talponállóját a bizonytalanra, a szülői házat a nehezen kifűthető, nagy hodályra. Egy üdülőfaluért pár nyaralóval két görbe utacskán, a főutaktól távol, a Bükk seggében.

Minden kisebb volt itt, mintha elszámozták volna a méreteket, M-es lakásnak adták az S-est, az S-esek valójában nem is lakok, csak fűthető fekhelyek voltak kis ablakokkal. Már ha valaki vásárolni akart volna. Takaros, másfél szobás, hirdette az ingatlanrovat, 17 négyzetméteren. Ilyen volt a völgyben. Ez volt ugyanakkor a jó is benne. Nem akartak ide sosem multi vackot, plázát, csicsás szarokat. A felső tó kicsi, a három csónak raliversenynek tűnt rajta, az alsó meg, hát, az szóra sem érdemes. Pecalavór, mondták rá a bükkaljiak. Azért van benne szépség, ott a nád is körülötte, meg a hangulatos, zöld nyálka a felszínén. A lavór erős szó rá, na. Tó az.

A kávé lefőtt, sistergett a kotyogó. Letette a félbe szívott Pall Mallt a korlátcsőre szépen kiegyensúlyozva, három lépésből a konyhában volt. Egy cukor, kis tej a piros dobozból. Fél perc, és újra füstölt. Felnézett az égre, a sötétből néhány csillagot ki lehetett venni, bár ködös, felhős este volt. Valami pislákolt balra fenn, mintha a Göncölszekér rúdvégét látná. Nem törődött vele, az ég ott marad, nem kell bámulni, attól még, hogy van ég, a hotel szarul megy. Egy autó ment a felső úton, az is elfelé. Megismerte volna, de a ködben csak a reflektorokat látta, és hozzá a hang nem volt elég. Vett egy nagy levegőt, és kifújt, mert köpni utált.

Bentről beszélgetés hallatszott, az étteremben két bükkalji iszogatott. Lassan elérték a négy feles határt, a hangjukból érződött, hogy okosodnak, mindent jobban tudnának már a másiknál, vagy került egy jobb történetük, jobb csattanójuk. Nem mintha zavarta volna, hogy ezek kiabálva beszélgetnek. A pénzt lerakják a végén, ismeri őket. Jóska, a kőműves meg a haverja, Benedek, akit segédnek alkalmaz, ha nagyobb munka akad. Na jó, mi a nagyobb munka ilyenkor, egy kerítésoszlop megsüllyedt, egy garázsbejárót újra kell rakni. A falu szívességekből élt, ha Jóska lebetonozta a bejárót, kapott kétheti pálinkát vagy megcsinálták a kocsija szélvédőjét, amire még nyáron esett egy faág a viharban. A pénz, az eliható, általában a segélyből lett. Meg hozzá épp elég kaja. Így ment.

A Göncöl fénye változott, nagyobb lett. Hiába lefelé nézett Bélu, látómezejébe mégis jutott belőle. Akaratlanul is odahúzta a tekintetet. Micsoda hülye fénye van, morgott az utolsó cigislukkba, mit világít annyira az a szar? Tán nem is a Szekér az. Elnyomta a csikket, és fordult az ajtóhoz, amikor a fény mellé erősödő surrogás is társult, szabályos, ütemes és egyre hangosabb. Egy pillanattal később a hotel fényei kialudtak.

Bélu tátott szájjal nézte, hogy a Göncöl, vagyis nyilván nem az, gyorsvonat sebességével jött lefelé, közben zakatolt és dürögött, kattogott bazi hangosan. Mire kifújta az utolsó slukkot, amaz egy dörrenéssel belevágódott az erdőbe. A csillag, az egyik. Ami fényes és bazi nagy. Na, szép.

Nem robbant, inkább tompán puffant és reccsent. Összeroppanthatott néhány fatörzset, rengeteg ágat, míg a talajnak ütődött. Mármint onnan, a hotel oldalbejáratától nézve úgy tűnt. Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!

Bélu beviharzott az étterembe, jelentőségteljesen odaállt a bükkaljiak asztalához, és vehemensen kérdezte Jóskát meg a segédjét, hallottak-e valamit, mert látni nyilván nem. Mondták, hogy hallottak, de látni, azt tényleg nem.

Viru

pizzát akart, de az nem volt, tehát bőgött. Illetve már csak nyöszörgött, mert a bőgés nem használt. Nem lett pizza tíz perc alatt, az egész dolog már béna volt és unalmas, inkább játszott volna, csak, ugye, a hisztizésnek megvannak a szabályai. Nem szabad túl gyorsan abbahagyni, mert az anyja azt hiszi, műbalhé. Nem jár várható haszonnal. Viru nem kap ma pizzát. Ideje mást megkívánni.

Ha nincs pizza, akkor esetleg süti, torta, somlói, palacsinta. Sós kréker?

Márti a konyhában volt, idáig minden rendben. Igaz, nem tortát készített, hanem csülköt másnapra, és a konyharenden nem változtatott senki kedvéért. Azért egy próbát megérhet, gondolta, a kakaós placsni, vagyis palacsinta nem bonyolult kaja, minden anyuka képes gyorsan megcsinálni, és egyébként sincs, aki nem szereti, szóval a logika is azt kívánja, hogy süssünk, vagyis ő süssön és együnk, vagyis Viru egyen. Kakaóst persze, a lekváros csak b. verzió.

– Virukám, hagyjál – mondta Márti –, erre végképp nem érek rá, és nem otthon vagyunk, a nagy tűzhelynél, a nyaralóban csak két gáz megy. Azokon fő apád csülke.

– De anyuka, apunak az holnap kell, még itt sincs! Ez nem igazság!

Márti hajthatatlansága, az időjárás és az édességhiány ördögi kombinációja miatt Viru újra könnyezni kezdett. Ez a nap, ez egy hülye, az biztos, mérgeskedett. Kivonult a pici konyhából, be a karnyújtással nagyobb nappaliba, levágta magát a kopott kanapéra, és engedett a nyugtató duzzogásnak.

A ház Kékkőkút régi nyaralókörzetének közepén állt, a Cseres felső felében. A hoteltől induló utca a Kánya-patak mentén bevezetett az erdőbe, de a turistaút előtt leírt egy U-alakú hurkot, majd egy erős emelkedőn visszafordult a faluba. Bal kézre az U utáni tizennegyedik házacska volt Viruéké.

Andris és Márti sok időt töltött Kékkőkúton, a nyaraló cirka harminc éve az övék, helyesebben előbb a férfi apjáé, aztán örökölték. Andris meg az öccséék felváltva jöttek fel, úgyhogy egész évben használatban volt a kis ház, most épp Viruék voltak soron.

Andris késett. Ígérte, hogy vacsorára hazaér, de a vacsora elmúlt, ő sehol. Márti idegeskedett, szinte biztosan dühből főzött most, vagyis megnyugtatásul. A nők takarítanak vagy főznek, ha feszültek, tulajdonképpen állandóan takarítanak és főznek, kész idegbaj az életük. Ágika, Viru egyik sulistársa fejtette ki az elméletet a napokban, és tökéletesen összeállt a kép, az összes anyukára kiterjesztett felmérés annyira igaz, mint hogy most koromsötét van kinn és bazi hideg.

A koromsötét mégsem volt igaz. Viru az ablak mögötti ködbe bámult, könnymaszatos szemén keresztül a szoba, a függöny és az ablakkeret is furcsán homályosnak mutatkozott. Márti lábosa éles hangot adott ki, ő meg elkáromkodta magát. A köd kékesen ragyogott, felerősítve a fák körvonalát, az ágak szörnykarmokként rángatóztak, és az erdő zakatolni kezdett. Viru elfelejtette a palacsintát, és az ablakhoz ugrott. Előbb azt hitte, az apja jött haza, aki vett egy soklámpás csúcs terepjárót, amivel alig tud beállni a szűk felhajtón, de ezt a lehetőséget az ablakpárkányra könyökölve elvetette. Kocsinak nyoma se volt, ellenben a fény erősödött, és határozottan fentről, a fák lombjain túlról sugárzott. Viru teljesen felvillanyozódott, anyuka, anyuka, kiáltotta, hullócsillag! Erre elment az áram.

Márti kirohant a konyhából, és ijedt hangon sípolta, hogy menjen az ablaktól, miközben ő furakodott oda, és a férje csülkét feledve tátva maradt a szája. Viru a hónalja alá furakodott – és amit látott, az káprázatos volt.

Vakított az a fény! Az izé alakját, egyáltalán semmijét nem lehetett látni, ráadásul a fák kitakarták a legnagyobb részét. Így is rohamosan nőtt, vagyis közeledett a földhöz, Márti legnagyobb rémületére. Jesszusmárjaatyaúristen! Pánikszerűen rángatta el Virut az ablaktól, és egyenest a pici fürdőszobába húzta, ráhuppant a vécéülőkére, becsapta és bereteszelte az ajtót. Viru kiabált: Engedj ki, engedj ki, anyu! Látni akarom! De Márti olyan szorosan fogta a kezét, hogy sehogyan sem szabadulhatott. Akkor hiszti! Anyuka, anyuka! Anyuka! Márti közben félhangosan jesszusmárjázott, és a csipkés függönyt a miniablakra cibálta.

A zúgás betöltötte a vécét és megrezgette a tetőt, egy ablak kitört, nem tudták eldönteni, melyik. Aztán földöntúli recsegés, egy tompa, fülrepesztő puffanás. És vége. A vécéablakból a fény elmúlt, a szokásos csend és sötétség megint mindenütt. Sercegve villant az égő, és kiégett.