Titanic: az utolsó üzenet – Papp Krisztián írása

Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség.

Navratil Mihály családapa izgatott lélekkel lépkedett a fedélzeten, elrabolt gyerekeit kézen fogva, majd fölfelé a lépcsőn, arra a szintre, ahová a másodosztályú jegyek szóltak. Az izgatott apa megtehette volna, hogy az első osztályra vesz jegyet, de attól tartott, hogy ha üldözői utolérik, először ott fogják keresni, ezért maradt a másodosztálynál. Ami nem volt sokkal rosszabb, mint az első: megvolt mindenük, igaz, luxus nélkül.

Ez dupla óvintézkedés volt a részéről. Az utóbbi években jól ment az üzlet. Navratil ontotta magából a ruhakölteményeket, egy idő után már annyit kért, amennyit akart. Ilyen az, amikor a tehetség és a szaktudás okosan ötvöződik. Csak hát a feleség, az egzotikus szépasszony, valahogy elnehezedett és nemtörődöm lett. A pénz őt is megváltoztatta, elkényelmesedetté és figyelmetlenné vált, és Navratil egyszerre azt vette észre, hogy mindent ő intéz. Mindenhová neki kell rohangálnia, a gyerekeket és az alkalmazottakat is neki kell felügyelnie, és közben kreatívnak kell maradnia. Ez már kicsit sok volt, annak ellenére, hogy az asszonyt továbbra is szerette – az elvárások túlnőttek a férfi lehetőségein. A sok figyelnivaló kezdte szétforgácsolni a felkapott divattervezőt, ami a munkáján is meglátszott: többször elfelejtette a megbeszélt időpontokat, a kész munkákat kétszer kellett ellenőriznie és a többi. A dolog válásig fajult – és akkor Navratil szembesült a modern világ jogérzékenységével és joggyakorlatával: a bíróság mindkét gyereket az anyának ítélte. A férfi nem értette, hogyan ítélhetnek oda két kiskorút egy olyan nőnek, akinek jószerivel még szakmája sincs, aki mindig másokra lesz utalva, ellentétben vele, aki virágzó üzletet visz. Felháborodása, sértett férfiúsága hirtelen cselekvésre ragadta, és inkább eldobott mindent, amit évek alatt fölépítettek, csak hogy gyerekeit magával vihesse. Hiszen az ő képességeivel új életet kezdhet bárhol a világon, ahol nagyváros van és követik a divatot.

A southamptoni rakparton óriási nyüzsgés volt a hajó körül, amely akkor a világ legnagyobb luxushajójának számított és a Titanic névre hallgatott. A partról nézve a hajó valóban gigantikusnak tűnt. Navratil a hajófeljáró közelében mást se látott, mint a vége-hossza nincs, feketére zománcozott acélfalat. Ez a tömény sötétség egy pillanatra talán meghökkentette a színekhez magas fokon értő mestert, de hajtotta a menekülési vágy, ezért nem engedett a megérzésnek. A tengeri titán kéményei valahol a felhőkben végződtek. A hajótestbe vezető hídon gyerekeit ösztönösen szorosan fogta – annak ellenére, hogy a híd oldallemezekkel volt biztosítva –, mert azt hitte, ez a legveszélyesebb helyzet, amibe az elkövetkező napokban kerülhet, hiszen épp a világ legbiztonságosabb hajójára törekedtek föl. A hajóban újra ellenőrizték a irataikat, a hajótiszt félmosollyal száján, nagyon kedvesen nézett az útlevélbe, amelyben a Louis Hoffmann név szerepelt, majd Momon pufók arcát megütögetve megmutatta a helyes irányt. Az egyik folyosón egyenruhás valaki lépett hozzájuk, a jegyüket kérte, ellenőrizte, majd elkísérte őket a kabinjukhoz. Az anya nélküli kis család birtokba vette egyszerű, de lakájos és minden szükségessel felszerelt ideiglenes otthonát. A gyerekek fáradtak voltak, mégis rögtön mindent látni akartak, apjuk nem győzte őket csitítani, miközben a megérkező kofferekből próbált kipakolni. Lolo folyton egy lelógó zsinórt akart megrántani, Momon meg értetlenül, szájtátva figyelte, ezért Navratil a zsinórt felül csomóra kötötte. Idefelé jövet a szeles áprilisi időben alaposan átfáztak, ezért úgy döntött, hogy lemegy a gyerekekkel az étterembe, ahol forró teát lehet kapni. A fiúk azonban megmakacsolták magukat, és nem akartak vele menni. Neki viszont muszáj volt innia egy felest, annyira idegesítette ez a veszélyes menekülés – ezért a gyerekekre zárta az ajtót, és elsietett.

Az apa nem szerette, nem is bírta az alkoholt, de most valahogy le kellett csillapítania magát, ezért két konyakot is leküldött, majd vett négy süteményt, és visszasietett a gyerkőcökhöz. Megnyugodva látta, hogy Momo és Lolo az ágyon veszekednek, vagy inkább vitatkoznak valamin, és csak nagy duzzogva irányították figyelmüket a narancsos-habos tortaszeletekre. De aztán gyorsan elpusztították a sütit, amitől egy kicsit lenyugodtak. Navratil ledőlt az egyik ágyra, de az idegei tovább táncoltak, nem tudott lenyugodni, és ez addig nem is változott, míg távolodni nem kezdtek a parttól. Megszólalt a hajókürt – a hangtól a gyerekeknek tátva maradt a szájuk, kikerekedett a szemük, majd, miután magukhoz tértek, követelni kezdték, hogy ismételjék meg. Apjuk kicsit enyhülten magyarázta nekik, hogy ez nem áll módjában. Erre azok megpróbálták utánozni a hajókürt hangját, de miután belátták, hogy ez csupán gyenge próbálkozás, a hajóablakhoz siettek. Az apa kötelességtudóan, de kissé idegesen állt föl – rövidesen fiaival karjaiban figyelte, ahogy a part mind jobban elszürkül, majd elfogy, és mindent körülvesz az óceán meg a közeledő éjszaka.

Miután a gyerekek elaludtak, Navratilnak, aki nem tudott rendesen aludni, szüksége volt arra, hogy társaságban legyen, és elterelje figyelmét a jövőről, amelytől nem rettegett ugyan, de, mint minden ismeretlen dolog, nyugtalanította. Az ő tulajdonságaival nem volt nehéz társaságot találnia. A magyaron kívül öt nyelven beszélt elfogadhatóan. Vibráló, udvarias személyisége pedig mind a férfiak, mind a nők számára elfogadható volt. Egyedül a név jelentett problémát: melyik nevét használja, az eredetit, vagy amelyik az útlevélében szerepel? Hoffmann a barátja volt Nizzában, aki, miután nem tudta lebeszélni őt őrült tervéről, kicsit aggódva átadta a saját útlevelét. Ha nem azt a nevet használja, amelyik a papírokon szerepel, az gyanús lehet, és esetleg már a hajón nyomozás indulhat ellene, ezért célszerű volt a Hoffmannt használni. New Yorkban, vagy ahová a sors veti, majd kitalálja, hogy milyen nevet használjon – lehet, hogy az eredetit is megtarthatja. Végső soron Amerikában nem lehetnek érvényesek az európai törvények.

A másodosztály utasait általában nem engedték át az első osztály étkezőjébe és bárjába, nem is lett volna ehhez megfelelő öltözéke a többségnek – de Navratilnak igen, a személyzetet komoly borravalókkal győzte meg. Amikor az a jégförmedvény sarkantyúja végighasította a hajó élénkvörösre festett hasát, a hajótest néhány másodpercig megremegett. Akik aludtak, észre se vették, hogy valami történt. Olyan volt, mint amikor a szív elkezd gyorsabban dobogni, majd lecsillapodik. Navratil a bárban először nem fogott gyanút, bár érezte a rázkódást, ám amikor a tiszteket sietve távozni látta, úgy érezte, meg kell néznie, mi is történt. Magával invitálta újsütetű barátját is, akivel fázósan léptek ki a fedélközbe. Nem láttak semmi rendkívülit. A korláthoz mentek, és ösztönösen a hajótat felé pillantottak, így még éppen láthatták a jéghegy néma és fenyegető kontúrját eltűnni a sötétségben. Különös látvány volt, a távolodó óriás, fehér kísértet. A metsző hideg elől visszahúzódtak a melegbe, visszamentek kabinjaikba, hogy felöltözzenek. A gyerekekre amúgy is rá kellett nézni – akárhol is volt, akárkivel is beszélt, az esték folyamán mindig ellenőrizte a csemetéket. Aludtak azok, mint a bunda – de sohasem lehet tudni. A kabinba érve Navratil, egy sötét gondolattól hajtva, magához vette revolverét. Nem tudta volna megmagyarázni, miért: ösztönszerűen cselekedett. A megbeszélt helyen újra találkozott cimborájával, aki egy lapos üveget nyújtott feléje, amit Navratil óvatosan meghúzott. Egy ideig viszonylag nyugodtan szemlélték a hajó kissé felzaklatott életét, a rohangáló tiszteket és matrózokat, de hamarosan rémülten vehették észre, hogy a hajóorr mintha megsüllyedt volna. Navratilból kitört az apai felelősségtudat, majd szokatlan eréllyel megállított egy arra rohanó matrózt, és kérdőre vonta a helyzet súlyosságát illetően. A rémült fiú nem kertelt, hadarva közölte, hogy a hajó megállíthatatlanul süllyed. Úristen, a gyerekek! – a gondolattól égnek meredt a haja, majd a friss barátot magával rántva rohanni kezdett.

Amíg a gyerekeket villámsebesen öltöztették, a hajó érezhetően megdőlt a hajóorr irányába. Mikor az öltöztetéssel megvoltak, Navratil segítőjére nézett, és csak bólintott, majd Lolóval a karján kisietett a folyosóra, ahol rohanni kezdtek a fedélzeti lépcsőhöz. Szinte egy órája történt az ütközés. Mire a szabadba értek, tömeg tolongott a fedélzeten. Az első és másodosztály utasainak összekeveredett népe a mentőcsónakok felé nyomakodott. Értetlen tekintetek, rémület és tehetetlenség dermesztő hangulata, amint az Atlanti-óceánon süllyed egy utasszállító az áprilisi éjszakában. Kegyetlenül idegenszerűnek tűnt minden, mintha nem is a földön lettek volna, hanem a világűr egy eldugott pontján. Kiáltások, kétségbeesett beszédfoszlányok hallatszottak innen-onnan, de a hajótisztek parancsszava minden zsivajon áthatolt. És még valami: a hegedűszó, mely halkan ugyan, mégis kivetően hallatszott. Néhány csónakot már le is engedtek, miközben egy matróz szabályos időközönként jelzőrakétákat lőtt föl az éjszakába. Talán volt az utasok között olyan, aki néhány évvel később egy lövészárok-háborúban találta magát, ahol éjszakánként szintén magnéziumgyertyákkal világították meg az éjszakát, hogy az ellenség esetleges támadását észrevegyék. A halál torkában, az ember által teremtett pokol bejáratánál olykor meglepően hasonlóak a körülmények.

A hajópadló már közel sem volt vízszintben, és nagyon is közelített az óceán felszínéhez. Navratil és nyomában a Momót magához szorító ismerőse próbálták átfúrni magukat a tömegen, hogy valamelyik csónak közelébe jussanak, de nem sikerült. Pedig jól hallatszott a hajótiszt kiáltása, miszerint a nőket és a gyermekeket előre! A tömeg ha akart volna sem tudott résnyire se szétnyílni, az összeszaladt emberek egymáshoz szorultak. A társadalmi különbségek semmit sem jelentettek. Az idő telt, fogcsikorgatóan lassan. Egyszerre egy gyereket emeltek fel a tömeg túloldalán, majd egyik kézből a másikba adva került egyre közelebb a csónakhoz, ahol eltűnt. Kislány lehetett a gyermek, ordítva sírt. Navratil leguggolt az akkor négyéves Lolóhoz, és sietve, ahogy csak egy apa tud a gyermekéhez szólni, elmondta:

– Gyermekem, amikor édesanyád eljön értetek, mert biztosan eljön, mondd meg neki, hogy szerettem őt, és még mindig szeretem! Mondd meg neki, azt szerettem volna, hogy jöjjön utánunk, és együtt legyünk mindannyian boldogok az Újvilágban!

Ez a búcsúzás néhány évvel később mintha sok millió férfi utolsó üzenete lett volna, ami után már nem jött más, csak a kínnak és halálnak a változatai. Vajon Navratil üzenetében nem volt benne az eljövendő, egy gyilkos század minden nyomorúsága, a lövészárok-háború borzalmai, a „nemzetközileg szabadalmaztatott” koncentrációs lágerek emberprései? Ez volt az utolsó üzenet a Titanicról, amely majd csak évtizedek múlva fog nyilvánosságra kerülni, mint egy százéves S.O.S. vagy inkább SMS. Az apa mindkét gyermekét magához szorította, csókolta őket, majd Lolót felemelte, és segítségért kiáltott. A gyermek felé azonnal férfikezek emelkedtek, és gyorsan továbbadták egymásnak. Ez a különös emberi gesztus, hogy a halál torkában is megkönyörültek, és önkéntelenül is menteni igyekeztek a teljesen védtelen csöppségeket, reménykeltő volt. A kétéves Momo is sorra került. Az addig ájult némaságban lévő Navratil gyerekekből egyszerre kitört a sírás. Közben jelzőrakéta lobbant fejük felett. Kalapok, télikabátok és szőrmebundák, s riadt szemek egybeforrt gyűrűje tolongott a fedélzeten. A túlélők elméjébe e felvillanások keltette képek örökre bevésődtek. Navratil szemét is elfutotta a könny, ahogy fiai furcsa kézről kézre vándorlását nézte, ugyanakkor különös módon megnyugodott. Bizonyossággal tudta, hogy a fiúk túlélik a szerencsétlenséget. Egy apa számára, aki maga sodorta veszélybe gyermekeit, ez az utolsó gondolat megnyugvást hozott. Igen, máshogy kellett volna cselekednie, nem a fiúkat elrabolva nekivágni az ismeretlennek, hanem elfogadni egy bíróság kemény ítéletét, és talán egyszer újrakezdeni az asszonnyal. Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség. Navratil és barátja is mindent megtett, hogy minél tovább maradjanak a hajón, ők is siettek a többiekkel a tat felé, és végül ők is a vízben, szívremegve várták a dermesztő halált.

*

Furcsa, hogy a magyar királyi belügyminisztérium által kibérelt hajót Carpathiának nevezték el – kvázi magyar hajóról beszélhetünk –, lehetett volna tucatnyi más neve is, de éppen arról a tájegységről kapott nevet, amelynek fiait és lányait az Újvilágba szállította. Abban viszont már nem a sors keze, hanem a belügyminisztérium előrelátása volt, hogy a kivándorlókat szállító hajóra egy angolul jól tudó magyar orvos, dr. Lengyel Árpád került, aki akaratán kívül egyik főszereplője lett e sötét drámának. De a Carpathián több más magyar is szolgált hajóstisztként vagy a kiszolgáló személyzet tagjaként. Megint csak egy különös adalék, hogy Lengyel 1912 márciusában került a hajóra, vagyis alig egy hónappal a tragédia előtt, és miután hajója visszatért Fiumébe, többé nem is szállt tengerre. Egész életére eleget látott a tengerből ezen az estén. Biztosan állíthatjuk, hosszú ideig Lengyel doktor volt a legnépszerűbb magyar a világon: hétszáz túlélőt ápolt lelkiismeretesen, míg a kikötőbe nem értek velük. A másik, tulajdonképpen logikus tény, hogy a Carpathia három (rajta kívül egy ír és egy olasz) orvosa közül Ronson kapitány pont őt jelölte ki akkor hajnalban a szolgálattételre, mivel hármójuk közül éppen Lengyelnek volt mentőorvosi végzettsége és gyakorlata. Ez a sok váratlan egybeesés egyenesen vitte őt a nemzetközi ismertséghez. Egy magyar mentőorvos, akit a léket kapott nyugati önbecsüléshez rendel a sors – nem furcsa és erőltetett ez a gondolatkapcsolás? A tények mindenesetre magukért beszélnek. A versenytárs Cunard hajózási vállalat tulajdonában álló Carphatia éppen ellenkező irányban haladt a Titaniccal, amikor rádiós tisztje a balesetről értesült. Nemcsak hogy azonnal megfordultak, minden idegszálukkal és izmukkal nekifeszültek, hogy minél előbb a helyszínre érjenek, hiszen tudták, mit jelent tehetetlenül lebegni a kétfokos vízben. Mindenki talpon volt a hajón, még a pihenő segédfűtők is azonnal munkába álltak. A nem éppen újnak mondható szállítóhajó minden eresztékében recsegve, maximálisnál is nagyobb sebességet kisajtolva magából szelte a habokat. Az öreg Ronson kapitány a váratlan izgalmak miatt el is ájult.

A Carpathia azonban elkésett, már csak a mentőcsónakokban levőket és néhány hihetetlenül szívós sportembert tudtak kimenteni, akik órákig kitartottak a vízben, vagy valami más módon túlélték az eseményeket. Ennek a szörnyű késő éjszakai drámának egy másik rejtélyes ügye az SS Californian gőzösé, amely gyakorlatilag jelzőfénytávolságra állt a katasztrófa helyszínétől, legénységének látnia kellett a jelzőrakétákat, mégsem ment oda, csak miután már a Carpathia, délelőtt tízkor, New York felé vette az irányt. Miként lehet az, hogy egy jéghegy, ami nem sűrűn szokott irányt változtatni, nekimegy az elsüllyeszthetetlen csodahajónak, egy hajó pedig, melynek minden eszköze megvan az irányváltoztatáshoz, tehetetlenül várakozik vagy folytatja menetútját? Mi volt ez a holt és kevésbé holt testek játéka, ha nem a veszedelmes gyorsaság és a végzetes tehetetlenség feltűnő találkozása? Deus ex machina? Az emberi mulasztás – hogy ne mondjuk: hitványság – és a természeti erők ilyen szintű találkozása nem lehetett puszta véletlen. Azon a dermesztő atlanti éjszakán, 23 óra 40-kor az emberiség összecsapott a Föld törvényeivel, és a Föld két óra alatt rommá tette az emberi fennhéjázást. Emberi lelkek százait adva vissza a Teremtőnek.

Mert Grönlandról elszabadult egy jéghegy, amely talán ezeréves is lehetett, és a számára kedvezően hideg időben képes volt eljutni több ezer kilométerre, ahol hirtelen leírt egy kanyart, hogy aztán eltrafálja a civilizált világ büszkeségét, az addig épített legnagyobb luxushajót. Furcsa, de még egy céltalan jéghegynek is útvonala van – nem egyszerűen lesodródnak délre megsemmisülni, hanem az egyik áramlattal északnak tartanak, majd valamelyik áramlatnak köszönhetően hirtelen megindulnak délre. Természeti törvények uralkodnak az Atlanti-óceánon is. De azért mégis furcsa, hogy egy óriási jégkolonc megállítsa a haladást. Túl sok a váratlan egybeesés. És éppen a 20. században? Ugyan. A számok, statisztikák, tőzsdei részvényadatok bűvöletében élő nyugati ember számára már látszólag semmi ismeretlen terület nem létezett, legfeljebb ama pusztítás mértéke okozott meglepetést időnként, amit az országok egymásnak okoztak. A Titanic nem volt elsüllyeszthetetlen, csak az emberi ambíció és dicsőségvágy bizonyult annak, amely azt létrehozta, és amely képtelen volt tanulni a katasztrófából. Az ember már nem hitt és nem is értett az előjelekből, amelyek nem a tőzsdei részvények esését mutatták. A legnagyobb találkozik a másik legnagyobbal egy több tízezer négyzetkilométeres térségben, az óriás jégkocka éjszaka szinte hajszálpontosan szembe kerül a mérnöki csodával, és csak az utolsó pillanatban elrendelt, villámgyors kitérőmanőver miatt nem ütköznek frontálisan. Mennyi ennek a matematikai valószínűsége? Az iskolában azt tanítják, hogy egy jégkockának mindössze tíz százaléka emelkedik a vízfelszín fölé. Ha ez a tétel vonatkoztatható a jéghegyekre is, akkor egy valóban kapitális példány sebezte meg halálosan az óriáshajót, amely leállított motorokkal éppen csak súrolta.

Dr. Lengyel Árpád és a kisegítő személyzet hétszáz személyt látott el, számtalan kisebb műtétet végrehajtva azokon, akiken ez szükséges volt – de néhányan így is a poszttraumás stressz áldozatai lettek. A magyar doktor minden túlélővel találkozott, így a két kis Navratil gyerekkel is, de ők csak franciául tudtak sírni szüleik után, ezért Lengyel nem is tudta, hogy két majdnem-honfitársát vizsgálja éppen. Navratil halálát valószínűleg a kihűlés okozta, mert holttestét megtalálta a Mackay Bennet gőzös, és a kanadai Halifaxben partra tette, százkilencven másikkal egyetemben. Holttestét az útlevele alapján azonosították, ezért egy zsidó temetőben hantolták el. Később tisztázódott az árvák sorsa, melyről jó ideig cikkeztek a világlapok, és végül korrigálták a sírfeliratát. A Titanic sorsa egy évszázad jelképe lett, mert tragédiájában benne volt minden rettenet, áldozat, és igen: hősiesség, amely két generáció sorsa lett. Nemcsak a nyugati világ optimizmusa süllyedt az óceán fenekére, de minden más emberi érték, amely még valahogy átvészelte az előző évszázadokat. Örök mementója annak, hogy az ember végzete a felejtés.

Az Atlanti-óceánon vesztébe rohant egy hajó, és az utolsó valamire való üzenetet éppen egy magyar ember küldi, ez tudott fennmaradni és hosszú idő után eljutni hozzánk. Megint csak a kérdés: nem furcsa ez? Bizonyít ez valamit? – kérdezhetjük másik nézőpontból. Talán igen, talán nem. A végzetes pillanatban kimondott szavakban benne van, mert benne kell lennie, a kivezető utat jelentő megoldás, a feltámadás igézete is, mert csak így van értelme e sok bizonytalan részletnek, a meglepő és észszerűtlen fordulatoknak. A történet csak így tud kerekké válni. Ezt a szót viszont mindenkinek magának kell megtalálnia – ami nem nehéz, mert Navratil háromszor is elismételte.