Éjszaka, a Monte San Salvatorén – V. Buzás Andrea novellája

Elsőként a csíkos párnát mészároltam le, düh nélkül, módszeresen. Bemelegítés volt, tét nélküli rituálé. Aztán a hálóban folytattam a matraccal, amin a beszédhibás nővel hentergett. Azt már bosszúból szúrtam, muszáj volt vágni, késsel felfakasztani a szétalázottság, a becsapottság, a düh bőr alatt gyűlő gennyes kelevényét. Nem kíméltem a paplanokat, párnákat se. Bőgtem, ziháltam, szaggattam, míg a démonok le nem csendesedtek a fejemben, és kimerülten a szétkaszabolt ágyba nem zuhantam.

Először a csend hiányzott. Zajokat hallottam, motozást, csörgést, tompább és élesebb hangokat. A fejemben. Később rémisztő képek villantak elém, csak úgy, a semmiből. A nőt is láttam, újra és újra, kibontott hajjal, csíkos, spagettipántos ruhában, ahogy a Monte San Salvatore hajtűkanyarjában állt. Láttam, ahogy felénk fordítja a fejét, kihívóan ránk néz, aztán a kocsi elé lép…

Összetört voltam és elcsigázott, akár egy légi katasztrófa túlélője, aki a roncsok közt egyre a fekete dobozt keresi. Pálma szidott is, hogy jobban tenném, ha inkább a széthullott darabjaim után kutakodnék. Igazad van, Pálmácska! Lássuk csak, hol hever a fülcimpám? És az önbizalmam se találom! Vigyázzanak, emberek, óvatosan lépkedjenek, nehogy valaki rátaposson! Persze Pálma csak az elköltözésemről tudott. Fogalma sem volt arról az éjszakáról.

Kristóf időnként üzenetet hagyott. Kerestelek, Juli… csak érdeklődni akartam…

Aztán a tévében láttam. Az a zakó volt rajta, amit együtt vettünk a galéria mögötti utcában, egy leárazáson. Ha emlékezett volna, honnan van ez a ruhadarab, biztosan kidobja. Szabadult mindentől, ami arra emlékeztette. Az interjúra alig figyeltem. Mindenesetre a galériás is nyilatkozott, s miközben olyasmiket mondott, hogy Kristóf művészete érett és mesterkéletlen, fehér, felhőszerű haja mögött a San Salvatore csúcsa magasodott. Kristóf mesterien tudott manipulálni. És úgy éreztem, a cinkosává tett…

Idővel egyre riadtabban hallgattam a fejemben csörömpölő műsort. Nem beszéltem erről senkinek, reméltem, csupán megviselt vagyok, és az emlékezetem reprodukálja a zajokat. Egyszer aztán ez az akusztikus arzenál egyetlen hanggá sűrűsödött. Még élt – mondta a hang, s ettől ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy belemarjak a saját húsomba. Vágjam, karmoljam, tépjem magam. Alig bírtam ellenállni, a kezemnek parancsolni. Eszelős félelem borított el, a rettegésnek az a fajtája, amikor a tehetetlenség is gyötör, mert menekülésre nincs esélyed, hisz te magad vagy a félelem forrása.

Aznap gondoltam először arra, hogy orvosra van szükségem. A hang egyre ijesztőbb szavakat mormolt. És a legváratlanabb helyzetekben fel-felvillantak a rémületes képek is. Levágott kezű-lábú, vértől csöpögő szörnyalakok, agyongyötört figurák. Sokszor bevillant a San Salvatore ködbe borult csúcsa is, a vaksötét éjszakai szerpentin, ahol kibontott hajú, spagettipántos nők ugranak a kocsink elé. Kristóf szlalomozik köztük, kikerül egyet, aztán még egyet, de ezek jönnek, egyre csak jönnek és visítanak, mi pedig száguldunk a szinte irányíthatatlan autóban a hajtűkanyar felé…

Lapulsz, Juli, mint hernyó a levél alatt! Se buli, se pasik, se szilveszter… Eszednél vagy!? Pálma jól kérdezett, ezen tűnődtem én is. Nem kerülhettem el, hogy elrángasson vacsorázni. De miután megígértem, hogy ezentúl hetente találkozunk, és kicsit még Kristófot is savazta, hidd el, aranyom, nem érdemelt meg téged ez az önelégült féreg, hamar elengedett.

Leverten kullogtam. Csak az utolsó pillanatban eszméltem rá, hova is kerültem. Azonnal elkezdődött a jól ismert bizsergés, amit pánik követett. A spagettipántos vitt, egyre közelebb, a lépcsőház elé. Úgy emlékszem, nem sokáig tusakodtam, hamar átadtam magam az akaratának, és hirtelen mindent elsöprő vággyal látni akartam Kristófot. Tudtam, hogy nincs otthon, mert az ablakai vaksötétek voltak. Egy bokor mögé bújtam. Negyedóra múlva már úgy éreztem magam, akár a lövészárokban. Hirtelen kiléptem a takarásból, s épp hazafelé vettem volna az irányt, amikor egy autó fényszórója a szemembe csapott. Ijedten ugrottam vissza. A szívem a torkomban rángott-remegett, már attól féltem, hogy öklendezni kezdek. Lélegzetvisszafojtva lapultam. Az öreg Ford a közelemben parkolt le. Kristóf szállt ki. Borostás volt, mindig jól állt neki. Aztán előbújt egy nő is. Egymáshoz tapadva mentek a lépcsőházba.

A tarkómon éreztem a bizsergést. A lakásban felgyúltak a villanyok. Émelyegni kezdtem. A spagettipántos a nyakam cirógatta. A táskádban – duruzsolta. Mi van a táskámban? Mi is? Igen: a kulcs! Van kulcsom a lakáshoz! Az oldalzsebbe kotortam. A spagettipántos tolt előre, s bennem nem volt ellenállás. Látni akartam Kristófot. Simán bejutottam, föl a másodikra. Új építésű ház, leghátsó lakás egy beszögellésben. Éreztem, hogy ez már nem az én akaratom, hogy nem szabad hagynom, erőt kell találnom a legyőzéséhez! Az ajtó előtt hallgatóztam, benn zene szólt. Kristóf kérdezett valamit, a nő válaszolt. Vékony, hadaró hangja volt, ráadásul selypítve karattyolt. Aztán elült minden zaj, tudtam, hogy a hálóban vannak. Sokáig vívódtam. A beszögellés védett, a szomszédok nem láthattak. Végül a zárba illesztettem a kulcsot.

Kristóf soha nem törődött a biztonsággal. Résnyire nyitottam az ajtót, az előszobában félhomály volt. Beléptem, a zene elnyomta a neszezésem. Új lakás, nincs padlórecsegés, akár a hálóig is mehetnék. Látnom kell Kristófot! Hallgatóztam, a lány kéjesen nyögdécselt. A spagettipántos a konyha felé fordította a fejem. Mi? Mi van a konyhában? A kés, mondta jéghidegen. Elszánt volt és erőszakos. Az émelygés felerősödött. Szédülni kezdtem… alkudozni… Tedd meg!, sürgetett.

Félájultan dőltem a fogasnak. Számítgattam, hány lépéssel érném el a széket, amikor észrevettem a padlóra csúszott párnát: a csíkos nyári ruhámból varrtam, amit aznap viseltem, amikor Kristóf megkérte a kezemet. Ó, én zakkant liba, aki azt hittem, hogy majd a házasságunk is ilyen lesz, puha és kényelmes, amire bármikor ráhajthatom a fejem! Ezzel szemben mintha gránitfalnak támaszkodtam volna. Ott, félig a fogason, az egymásra halmozott kabátok közt lógva éreztem életemben először valami féltő, anyai aggódást a nagyjából hamuvá lett akaratom miatt. S valami hirtelen jött, eltökélt indulattal, hosszú hónapok óta először ötlött föl bennem az ellenállás lehetősége. Soha! Soha!, sziszegtem a spagettipántosnak.

Egy pillanat alatt kijózanodtam. A lány sikongott, én meg verítékben úsztam, és úgy éreztem, nem tudom megtenni a néhány métert az ajtóig. Aztán valahogy mégis kijutottam. A lépcsőházban a szomszéd bácsiba ütköztem. Megörült nekem: Julika!, én viszont, akár egy megszállott, rohantam kifelé. Azt gondoltam, hogy ha Kristófnak meg is említi a találkozást, ő majd azt hiszi, az öreg összetévesztett valakivel.

Kezelésekre jártam, mégse lettem jobban. Az orvos persze sejtette, hogy valamiről mélyen hallgatok… Pedig sokszor már nem tudtam, hol ér véget az én akaratom, és hol kezdődik a kór hatalma, ezé a tébolyult fúriáé, amely egyre csak növekedett bennem. Viaskodtam vele, győzködtem, csitítottam, de nem találtam fogást rajta…

A lépcsőház hűvös volt, és meghökkentően néma. Senkivel nem találkoztam, könnyen bejutottam a lakásba. Gépiesen léptem a konyhába. Elsőként a csíkos párnát mészároltam le, düh nélkül, módszeresen. Bemelegítés volt, tét nélküli rituálé. Aztán a hálóban folytattam a matraccal, amin a beszédhibás nővel hentergett. Azt már bosszúból szúrtam, muszáj volt vágni, késsel felfakasztani a szétalázottság, a becsapottság, a düh bőr alatt gyűlő gennyes kelevényét. Nem kíméltem a paplanokat, párnákat se. Bőgtem, ziháltam, szaggattam, míg a démonok le nem csendesedtek a fejemben, és kimerülten a szétkaszabolt ágyba nem zuhantam.

Már sötét volt, amikor a spagettipántos őrjöngésére riadtam, s abban a pillanatban testi és szellemi gyötrelmeim falkája szétszabadult bennem. A fúria tépett és marcangolt. Tedd meg! – utasított. – Nincs mire várnod! Amúgy igaza volt. Az elmúlt hónapok próbálkozásai, a terápia, a homeopátia, a gyógyszerek – minden hiábavaló volt.

Ám a főműsorra kéjesen várakozó lidércek sorfala közt becsusszant egy fürge kis neuron az ötlettel, hogy mielőtt megtenném, amit a fúria parancsol, Kristóffal még egyszer beszéljek. Azonnal a telefon után kaptam, s mire a spagettipántos felocsúdott volna, már vonalban voltunk. Kristóf! Itt vagyok nálad… Nálunk… Nálam maradt egy kulcs… Ijesztő dolgok történnek velem! Folyamatosan azt a parancsot hallom, hogy vágjam el a torkom!… Nincs több erőm, félek, hogy megteszem, amit mond!… Segíts… kérlek!

Pálmától tudtam, hogy Kristóf valahol a környéken víkendezett. Nem tudom, mennyi idő múlva lépett a szobába, mindenesetre jól emlékszem a rémületére. Kék pillantása keserű indulatokat fakasztott föl bennem. Fröcsögtem, panaszkodtam, hogy becsapott, kicsavart, kidobott. Hogy rémképek gyötörnek, pánikrohamok bénítanak! A fejemben iszonyú a hangzavar, rettegek az őrülettől és az öngyilkos késztetéstől, a spagettipántos meg egyre csak dühöng és gúnyolódik bennem.

– Azt mondja, ha megőrülnék, végképp biztonságban érezhetnéd magad – zokogtam. – Mondhatnád, hogy csupán az én agyam szüleménye volt az az éjszaka! És nem tudná meg senki, hogy amikor otthagytuk a kanyarban, még élt…

Kristóf higgadt volt, akár egy sokat látott orvos. Úgy hallgatott, mintha magától értetődő dolgokon mentem volna keresztül. Aztán józan, egyszerű mondata mennykőként ugrasztotta szét beteg gondolataimat. Feladom magam, Juli! Már régóta tudom, hogy feladom magam…

Ájult álomba zuhantam. A reggeli fény Kristóf karjaiban ébresztett. Nyitott szemmel feküdt mellettem. Amikor észrevette, hogy felébredtem, magához szorított. Bocsáss meg, Juli, zokogta. Bocsáss meg!

A fejemben csend volt. Hosszú idő óta először hang és kép nélküli csend.

Pontosan tíz nap múlva tizenhárom órás autóút után érkeztünk meg Luganóba, és egyenesen a Polizia cantonale épületéhez hajtottunk. Mindenre felkészülve léptünk az egyenruhás recepcióshoz. Harminc perc múlva egy első emeleti szobában ülve, elhűlve hallgattuk a svájci nyomozótisztet és a kollégáját. Azt bizonygatták, hogy a megadott időpontban és helyszínről semmiféle bejelentés nem érkezett hozzájuk – se balesetről, se halottról, se eltűnt személyről. Kristóf erősködött, kérte, jöjjenek velünk a tetthelyre. A rendőrök kezdték elveszíteni a türelmüket, amúgy is kelletlenül beszéltek németül. Mivel az egy forgalmas út, mondták, ha lett volna áldozat, biztosan meg is találják. Capite? Ha nagyon akarjuk, sì, sì, felvesznek egy jegyzőkönyvet, de jobb, ha megértjük, nem óhajtanak fantomáldozatok keresésével foglalkozni.

Végül egy németül tökéletesen beszélő, elegáns férfi lépett be. Jöjjenek velem, kérem, mondta, és átvezetett minket egy üres szobába. Hellyel kínált, ő pedig leült velünk szemben.

Barátságosan vizslatott hol engem, hol Kristófot, majd megszólalt:

– Nézzék, most magánemberként beszélek Önökkel. Egy ideje sok furcsa bejelentés érkezik a hegyen történtekről – mondta, s mutatóujjával az ablakra, a San Salvatore felé bökött. – Történésekről, melyeknek semmi valóságos lenyomata nincs.

Felállt, egy-egy poharat tett elénk, szó nélkül félig öntötte ásványvízzel, majd visszaült. Teátrálisan a poharakra mutatott.

– Igyanak, kérem! – mondta. Nyilván észrevette, hogy kiszáradt torokkal nyeldekeltünk. Aztán biztosított bennünket arról, hogy a megfelelő szervek vizsgálódnak az ügyben, s nekünk nincs más dolgunk, mint hogy megnyugodjunk, hazautazzunk, és kiheverjük a történteket. Majd hirtelen felállt, egyik kezét lazán a zsebébe dugta, a másikkal meg finoman az ajtó felé terelt bennünket.

Láttam az arcán: semmi kétsége afelől, hogy Kristóf elgázolt valakit…