Már szédül, egész teste zsibbad, már nem érez, csak dühödten mozog, előre-hátra, mint egy ütvefúró. Az asszony nyögdécsel, de ez még nem a gyönyör artikulálatlan ösztönhörgése. Folytatnia kell. Minden elsötétül, csillagokat lát, szétrobbannak a fejében: szupernóvák a szemhéja belső falára égve. Ég az agya, ég az elméje. Lángol. Pokoli tűz lobog a szeme előtt. Egy cigaretta parazsa. Egy meztelen öregember ül a fotelban, az ágy mellett, őket nézi, csöndben cigarettázik.

Nemes András emlékének

 

Az ébresztő visított, hangja tűhegyes tőrként vágott utat magának a dobhártyáján keresztül a tudatáig. Kinyúlt a takaró alól, vakon kotorászott az éjjeliszekrényen, míg végül rámarkolt a telefonra, és kinyomta. Karja lefordult a szekrényről, ernyedten lógott az ágy mellett. Mozdulatlanul feküdt még egy darabig.

Lerúgta magáról a paplant, felült. Ahogy mozdulataival megmozgatta a levegőt, megérezte az ágyneműből áradó kesernyés, áporodott szagot. Megdörzsölte orrnyergét, majd lekapargatta a szemhéjára száradt csipát.

Felkelt. Csontjai úgy ropogtak, mint száraz gallyak a lángok között. A fürdőszoba felé csoszogott lukas, kirojtosodott papucsában, közben a csípőjét, derekát masszírozta.

Hosszan vizelt, aztán megmosta kezét. Az adagolóból kifogyott a szappan. A tükörbe nézett, közelebb hajolt, megvizsgálta magát. Véreres szeme alatt jókora sötét árok húzódott. Mintha ki lenne festve. Elgyötört, megkínzott maszk az apró ráncokkal szabdalt, borostás arcon. Beletúrt szürkülő hajába, fehér por szállt fel belőle, mint egy visszafelé szállingózó hóesés. Hideg vizet engedett a tenyerébe, az arcára fröcskölte, aztán bedugta fejét a csap alá, nagyokat kortyolva ivott a fémes ízű vízből.

Kiment a konyhába, bekapcsolta a vízmelegítőt. Elővett egy bögrét, amiről Nietzsche bajuszos arca nézett rá komoran. Két kanál instant kávét és három kanál cukrot szórt a bögrébe. Amíg a víz felforrt, a hűtőhöz ment, belenézett. Két darab tojás, egy szelet lapkasajt, néhány papírba csomagolt párizsi és egy doboz sör árválkodott benne. Becsukta a hűtő ajtaját. A bögrébe öntötte a meleg vizet. Kevergette, közben az ablakhoz lépett, kitárta, a kávét a párkányra tette hűlni. Nézte a hajnali tájat.

Az eget összemaszatolták a szürke felhők, mintha széleik megpörkölődtek volna, úgy kunkorodtak. A panelház előtt elterülő parkot nyúlós köd borította. A csupasz fák és a beton lámpaoszlopok úgy meredeztek a fehér ködtengerből, mintha Atlantisz maradványai lennének. Innen, a tizedik emeletről messzire el lehetett látni, de most, a barátságtalan félhomály és a pöffeszkedő köd miatt csak a park túloldalán álló négyemeleteseket lehetett kivenni.

Az egyik háztetőn mozgást látott. Három homályos alak járkált az antennák között. Nem lehetett őket rendesen látni: elmosódott, kontúrtalan figurák bizonytalan tánca a panelház tetején. Mint egy látomás, egy délibáb a fagyos reggelen, a zordan gyülekező felhők alatt.

Aztán gyenge fény kezdett pislákolni a sötét alakok között. Majd erőre kapott, narancsvörösen izzott a fehér ködfal mögött. Tüzet gyújtottak. A három alak már nem mozdult, álltak vagy ültek a tűz körül, melegedtek.

A kávé ihatóvá hűlt. Bevette a párkányról, becsukta az ablakot, leült az asztalhoz, rágyújtott egy cigire. Minden korty után szívott egy slukkot. Egy tejfölösdobozba hamuzott. Mire a cigi végére ért, a kávét is megitta. A dekket elnyomta a doboz penésztől és hamutól sötétlő belső oldalán, aztán visszament a hálószobába.

Belebújt az ágy lábánál heverő fekete farmernadrágjába, gyűrött, ételmaradékoktól pecsétes pólóját tisztára cserélte, aztán a fiókba szórt ruhák között zokni után kutatott.

Ekkor megszólalt a csengő. Úgy sírt fel a reggeli csendben, mint egy elárvult kisbaba. Kétségbeesetten, rémisztő erővel.

Mozdulatlanná dermedt. Szemét lehunyta, levegőt sem vett. A csengő újra felvisított. Keze remegni kezdett a fiókban, a ruhák között. Aztán a csend lassan, komótosan visszaúszott a szobába, fokozatosan kitöltötte a csengő visszhangja által vájt árkokat. Baljós nyugalom ülte meg a lakást. Fél órával később mert újra megmozdulni. Remegve letörölte homlokáról a hideg verejtéket, leült az ágy szélére, és mélyeket lélegzett. A kezére nézett, az ujjai egymástól függetlenül remegtek, mint az eső elől menekülő giliszták. Ökölbe szorította kezét.

 

Idősödő, de meglepően csinos asszony nyitott neki ajtót. Őszülő haját, amit hatalmas kontyba tűzött a feje tetejére, nem festette. Idomai diszkréten domborodtak a kosztüm alatt. Miközben beszélt, telt ajkaival csücsörített, vékony, szép ívű szemöldökét pedig felhúzta, mintha állandóan csodálkozna valamin.

– Simán idetalált? – kérdezte az asszony, miközben betessékelte az előszobába.

– Igen. Jól ismerem a környéket.

– Nem túl barátságos, igaz? A környék.

– Hol vannak barátságos környékek?

Az asszony elmosolyodott, szája két szélén apró gödrök jelentek meg.

– A kalapját és a kabátját itt leteheti. 

Felakasztotta a fogasra bőrkabátját és kalapját, majd követte az asszonyt. A konyhába mentek. Kicsi volt, szűkös, de takaros és tiszta. A falon bekeretezett fényképek, az asztalon, a hűtő és a mikró tetején cserepes növények, tarka virágok. Az asszony hellyel kínálta, leült.

– Megkínálhatom egy kávéval?

– Nem, köszönöm szépen, már ittam.

– Üdítőt?

Megrázta a fejét.

Az asszony leült vele szemben. A fehér terítő szélét gyűrögette hüvelyk- és mutatóujja között, szemét lesütötte.

– Nemrég kelt fel. Most még kicsit zavart.

– Tudok várni.

– Nem kell sokat.

– Tudok várni.

Az asszony hirtelen fölállt, a mosogatóhoz ment, megnyitotta a csapot, és lögybölni kezdett egy valószínűleg tiszta poharat.

– Nem bánná, ha rágyújtanék? Szabad?

Az asszony nem fordult hátra, csak megvonta a vállát.

– Nyugodtan. Van egy hamutál a muskátli mögött.

A hamutálat maga elé húzta, rágyújtott. A füstöt megpróbálta lefelé, maga elé, az asztal alá fújni, hogy minél kevesebb áradjon szét a konyhában.

– Régóta csinálja ezt? – kérdezte az asszony továbbra is a mosogató fölé görnyedve.

– Pár éve kezdtem el. Előtte írtam.

– Könyveket?

– Könyveket.

– Milyen érzés?

– Könyvet írni?

– Nem. Ezt csinálni. Nem szomorú?

– Nem szomorúbb, mint bármi mást csinálni.

Az asszony ekkor hátranézett a válla fölött. Mosolygott, de szeme keserűen csillogott. Elzárta a csapot, megtörölte a kezét egy kockás kendőben, aztán csípőre tette.

– Szerintem most már bemehetünk.

– Próbáljuk meg – mondta, és elnyomta a félig szívott cigarettáját.

 

A szobában, ahová beléptek, szinte teljes sötétség uralkodott. Egyetlen gyertya pislákolt egy kis dohányzóasztalkán az egyik sarokban. Halvány, erőtlen derengése csak sejtetni engedte egy sovány alak körvonalait a hatalmas ágyban.

– Mama, ébren vagy? – kérdezte az asszony.

Motoszkálás hallatszott az ágy felől. Aztán egy vékony, remegő hang szólalt meg.

– Ébren vagyok, édesem.

– Mama, eljött hozzád a mesemondó. Tudod, akiről beszéltünk.

– Tudom, tudom.

Az öreg hölgy mintha megpróbált volna felkönyökölni.

– Nem kell felülnöd, Mama. Maradj csak, feküdjél. Majd leül ide melléd a fotelbe, nyugodtan hallgathatod fekve is a mesét.

Nem látta tisztán az arcát, de azt észrevette, hogy az asszony ránézett. Bólintott, hogy igen, a hölgy maradhat fekve.

– Jó lesz úgy, Mama, feküdjél csak.

Az öreg hölgy mozdulatlan maradt, semmi nesz nem hallatszott felőle. Némán, mereven hevert a sötétségben.

– Akkor én magatokra is hagylak titeket. Élvezd az előadást, Mama.

Az asszony kiment a szobából, csendben becsukta maga mögött az ajtót.

Szeme mostanra már nagyjából hozzászokott a sötéthez, megtalálta a fotelt az öreg hölgy ágya mellett. Miután leült, úgy fordította maga alatt a fotelt, hogy szembenézhessen a hölggyel. Bár csak a körvonalait látta, de úgy akart tenni, mintha a szemébe nézne, miközben elmondja a történetét.

– Helyezkedjen el kényelmesen, lazítson. Csak a hangomra koncentráljon, próbáljon meg minden mást kizárni. Az sem baj, ha elalszik közben. Higgye el, el fogok jutni Önhöz.

– Nem mondana először magáról valamit? – kérdezte az öreg hölgy. – Kicsoda maga?

– Én vagyok a mesemondó.

Elmosolyodott a sötétben, kezét az ágyra tette, a hölgy bizonytalanul felé nyúlt, majd erőtlenül megfogta. Tenyere csontos volt, hideg és száraz, mint egy kismadár megfagyott lába.

– Csak a hangomra koncentráljon.

Mély levegőt vett, és mesélni kezdett.

 

A konyhában ültek, az asszony virágmintás porceláncsészébe töltötte a kávét.

– Cukrot kér bele?

– Csak egyet.

– Tejet, tejszínt?

– Nem, köszönöm.

Az asszony egy kockacukrot rakott az egyik bögrébe.

– Rágyújthat, nyugodtan.

– Nem szeretném még jobban bebüdösíteni a lakást.

– Kiszellőztetek.

Bólintott, és rágyújtott. A füstöt megint megpróbálta az asztal alá fújni.

– Mit gondol, tetszett neki?

– Azt hiszem, igen. Néha elaludt. Nem láttam jól az arcát, de úgy éreztem, hogy mosolyog.

– Az jó. Már nagyon ritkán mosolyog.

Az asszony belekortyolt a gőzölgő kávéba. Elfintorodott, összeráncolta homlokát, olyan volt, mint egy mérges angyalka.

– Régóta élnek így? Így ketten?

Az asszony kézfejével megtörölgette a száját.

– Öt éve költöztem ide. Volt egy rohama, nagyon legyengült. Előtte vidéken laktam.

– Nem volt saját családja?

– Ne haragudjon, de erről nem szeretnék beszélni.

– Elnézést, nem akartam.

– Semmi baj.

Az asszony felkelt, a kávét a mosogatóba öntötte, elmosta a csészét. Megfordult, a szék háttámlájára akasztott táskájához lépett, megkereste a pénztárcáját, majd elővett belőle néhány bankjegyet.

– Tessék. Átnyújtotta a pénzt. Számolja meg.

– Nem szükséges.

A pénzt nadrágzsebébe süllyesztette, majd felállt. Megakadt a szeme az egyik bekeretezett fotón. Fekete-fehér kép, egy fiatal nő és egy copfos kislány volt rajta. Egy parkban készült, valószínűleg télen, mindketten vastagon be voltak öltözve. És mosolyogtak. A kislánynak hiányzott az egyik foga. A háttérben látszott egy szobor. Robosztus, kidülledt mellkasú férfit ábrázolt, erőteljes bajusszal hegyes orra alatt. Egy puskát tartott büszkén a magasba. 

– Köszönöm, hogy eljött, mondta az asszony.

Bólintott, elnyomta cigarettáját, és kiment a konyhából. Az előszobában felvette kabátját és kalapját, egy kicsit még várt az ajtóban, de az asszony nem jött utána. Halkan ment ki.

 

A köd már eloszlott, most erős, hideg szél zúgott az utcán, a házak között, ahogy hazafelé tartott. Összehúzta magán a kabátot, egyik kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, másikkal a kalapját tartotta. Esőcseppek csapódtak az arcába, de úgy istenigazából nem kezdett rá, a vihar még váratott magára. Nejlonszatyrokat és sörösdobozokat kergetett körülötte a szél. Pár embert látott csak az utcán, mind sietve, futva kerestek menedéket a közelgő vihar elől. A közelben egy mentőautó szirénája visongott, fékcsikorgás és tompa kiabálás morajlott az úttest felől.

A lakása előtt, a park szélén, az egyik padon tagbaszakadt férfi ücsörgött. Fekete szövetkabát volt rajta, de sapkát nem viselt. Hosszú, bronzszínű haját vadul tépázta a szél. Lobogó hajától az arcát nem lehetett jól látni, de természetellenesen széles, kiugró álla így is feltűnő volt.

– Na, mi van, öregem, reggeli műszak? – mély, vaskos hangját nem tudta elnyomni a szél iszonyú süvítése.

– Volt egy munkám, igen.

Megállt a nagydarab férfi előtt, kalapja alól, összeszűkült szemmel méregette.

– Te kerestél ma hajnalban? Te csöngettél?

– Akár kereshettelek is volna – dörmögte a férfi. – Ugye, tudod, hogy tartozol?

– Tudom.

Elővette a zsebéből az összegyűrődött bankjegyeket. Számolatlanul, úgy ahogy volt, az egészet átnyújtotta a férfinak.

– Ez kevés lesz – mondta a férfi, közben zsebre vágta a pénzt.

– Tudom.

– Nem kéne annyit fürdőzni a holdfényben.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit kéne.

– Ez csak egy jó tanács.

A férfi mögött, a korhadt fák csenevész törzsei között pókhálóként feszült a hajnali köd maradéka. Karcsú, szőke lány bukkant elő belőle, akár egy sellő a tenger habjaiból. Remegő alakja csak egy pillanatra tűnt fel, aztán szertefoszlott, mint a lehelet.

– Szükségem van rá.

– Ez természetes. Nekünk pedig szükségünk van a pénzedre. Ez így működik. Most menj haza, pihenjél. Nem kell aggódnod, jövök még.

– Akkor nem te csengettél ma reggel?

– Akár én is lehettem volna.

A férfi felemelkedett a padról. Kinyújtóztatta hatalmas testét, olyan volt, mint egy szövetkabátba bújt medve.

– Még találkozunk – mondta a férfi, aztán öles léptekkel elindult, ment, robogott a széllel szemben.

 

A serpenyőből a rántottát egy tányérra kaparta. Állva kezdett el enni, közben kinézett az ablakon. A szemközti háztetőn most már öten ültek a tűz körül. Bár a táj már kiszabadult a sűrű köd fogságából, az eget betonkemény felhőpáncél borította. Az alakok valószerűtlen foltoknak tűntek. Mintha az ablak lenne a vászon, s a sötét tónusú tájképen öt elkenődött tintapaca éktelenkedne. Csak a tűz lobogása tette élővé a képet. A sötét alakok tábortüze dacolt az erős széllel. Az ablak minden egyes széllökésnél megrázkódott, az üveg remegett. De az a boszorkánymáglya a háztetőn ellenállt. Vadul táncolt, rángatózott, de nem aludt ki. Valami életben tartotta. 

Aztán mégis az asztalhoz ült, ott ette meg rántottája maradékát. Miután végzett, kivette a sört a hűtőből, bement a hálószobába, és az ágyban fekve kezdte el inni. Kinyújtóztatta elgémberedett lábait, egyik kezét a feje alá rakta, a másikkal folyamatosan emelgette a sört a szájához. Bámulta a plafont. A szoba sarkai közeledtek. A tér szűkülni kezdett. Az összeomlás vészesen közelgett.

Felugrott az ágyról, a könyvespolchoz sietett. A könyvek mögül előhúzott egy fényképalbumot. Leült a padlóra, a sört lerakta. Megszállottan lapozott ide-oda a fotókkal túlzsúfolt oldalak között. Aztán megállt, kivette az egyik képet a sok közül.

Ő volt rajta, gyerekként, az anyjával. Hideg lehetett, mert nagykabát volt rajtuk. Vigyorogtak. Neki hiányzott az egyik foga. Mögöttük, a háttérben egy szobor látszott. Robosztus, kidülledt mellkasú férfit ábrázolt, erőteljes bajusszal hegyes orra alatt. Egy puskát tartott büszkén a magasba.

Elővette telefonját, gyorsan bepötyögött egy üzenetet, és elküldte. Megitta a sört. Visszafeküdt az ágyba, a fényképet a párnája alá tette. Magára húzta a nehéz, dögszagú takarót, és szinte azonnal elaludt.

 

A bejövő üzenet halkan szöszmötölő hangjára ébredt. Apró csilingelések a tudata peremén. Egy félénk kéz érintése, ami kivezette őt az álomtalan álomból. Felült az ágyon, elolvasta az üzenetet. A telefont zsebre rakta, aztán felkelt, a bejárati ajtóhoz ment. Kinyitotta. Az ajtó előtt, a vörös pettyes lábtörlőn egy pasztellzöld cipősdobozt talált. Körülnézett a lépcsőházban. Olyan üres és néma volt, mint egy kripta. Bevitte a dobozt a lakásba. Halkan csukta be az ajtót.

Letette az étkezőasztalra, aztán kinyitotta az evőeszközös fiókot, és a kanalak, kések és villák mellől kivett egy szikét. Leült az asztalhoz, a doboz elé, kinyitotta. Egy aprócska madár, egy vörösbegy teteme feküdt benne. A madarat az asztalra tette, a dobozt félretolta. Hátára fordította a döglött állatot, és a szikével felvágta a hasát. Óvatosan szétfeszítette, a belsőségek közé nyúlt. Mutatóujjával matatott, kikaparta a rothadásnak indult szerveket, s végül a felszínre kotorta a kék bogyót. Nem volt rajta vér, nem mocskolódott be. Úgy világított szurkosra mázolódott ujjai között, mint a kacagó hold egy csillagtalan éjszakán.

Bekapta a bogyót, lenyelte. Hátradőlt a székben, behunyta szemét.

Aztán hirtelen előrelendült, az asztalra könyökölt, szemhéja felpattant. Mint egy zsákmányra leső bagoly. Pár másodpercig kapkodva vette a levegőt, aztán légzése megnyugodott, mint vihar után a tenger. Felállt, az ablakhoz lépett.

Már besötétedett, csak a kitartóan lobogó tüzet látta a szemközti háztetőn. De úgy tűnt, hogy jóval többen vannak már körülötte. Csak a vibráló fény előtt elsuhanó árnyakat látta. Formátlan, groteszk démonok járják körül a pokol tüzét.

Visszaballagott a hálóba. Csontjai nem recsegtek – mint a higany, úgy csordogáltak testében. A polcról leemelt egy könyvet, leült a földre, és felnyitotta.

 

„Ám még mindig nagy lesz azoknak a száma, akik kevés jártasságot szereztek az erényes tettek gyakorlásában, akik mindig inkább erénytelen cselekedeteket műveltek, és súlyos bűntudatuk miatt még az eddig elhangzott szembesítések és meditációs útmutatások ellenére sem érik el a megszabadulást. Miután ők képtelenek voltak berekeszteni az anyaméh bejáratát, ettől kezdve az anyaméh megválasztásáról szóló mély értelmű útmutatást kell megadni nekik. Megint hívjuk segítségül a buddhákat és a bódhiszattvákat, forduljunk.”¹

 

Megszólalt a telefonja. A bárgyú dallam fénysebességgel járta át tudatát. A könyvet a padlóra fektette, zsebéből előkotorta a telefont. A kijelzőre nézett: ismeretlen szám. Egy percig tenyerében mérlegelte az ósdi telefon súlyát, aztán megnyomta a zöld gombot, és füléhez tartotta a készüléket.

– Elment.

Az asszony hangja kúszott felé valahonnan messziről. Egy másik idő, egy másik világ visszhangja.

– Részvétem.

– Mit meséltél neki?

Az asszony hangja meztelen volt. Kiszolgáltatott, védtelen. Megrepedt hangján a héj, most bújt elő alóla törékeny természete.

– Nem mondhatom el. Mindenki csak a saját meséjét hallhatja.

– Annyira boldog volt.

– Nem mondhatom el a meséjét.

– Akkor mesélek én. Élt egyszer egy fiú és egy lány Kacaj Király országában.

– Ne mesélj nekem.

Az asszony nem szólt. Zümmögő, sípoló csend duruzsolt a vonal túloldaláról. Olyan sokáig tartott, hogy meg kellett néznie, az asszony nem bontotta-e a vonalat.

– Átmehetek.

Az asszony hangja a túlvilágról szólt. És nem kérdezett. Döntött és közölt.

– Itthon vagyok.

– Átmegyek.

Most szakadt meg a kapcsolat. Az asszony lerakta a telefont.

Fogta a könyvét, befeküdt az ágyba. Szeme mozgott, követte a sorokat, de már nem fogott fel semmit abból, amit a könyvben olvasott.

 

Az asszony a szoba közepén állt. Vörös selyemblúz és fekete szoknya volt rajta. A haját már leengedte. A jobb lábával a padlót simogatta. Csupasz talpa ütemesen súrolta a talajt. Tavaszgőz járta körül. Mézcsepp egy langyos pocsolyában. Kigombolta a blúzát, lefejtette magáról a vörös selyemréteget. A bőre bárányfelhő puha. A fekete melltartót hátul kikapcsolta, a földre dobta. A mellei helyén két vízszintes, tulipánlila heg.

– Levették rólam, suttogta az asszony.

– Látom.

– Nem érdekel?

– Nem érdekel.

Az asszony kilépett a fekete szoknyából, a fekete bugyiból, meztelenül állt a szoba közepén. Minden más sötétségbe borult, csak ő tündökölt, izzott, mint a gyertya, ami utoljára ég a sír felett.

– Gyere ide.

Az asszony teste hangtalanul, kígyóként csúszott mellé.

– És most mesélj nekem.

Ellágyultak, aztán egymásnak feszültek. Cseppfolyóssá vált a mozdulat, az érintések elpárologtak. Lehulló levelek porladnak szét, mielőtt földet érnének. Kietlen nyugalom járja a füstölgő tájat, a romok között édes illatokat cipelve.

A nő nem sikolt, nem kiált, nem élvez. Sziklabarna szeme egyenesen rámered. Mintha ez az egész semmi se lenne. Nem csinálja jól. A holdfény megakasztja, ellágyítja.

– Nem jó.

– Nem, ez nem jó.

Szétfolynak a szagok. A békanyál-romantika szárnyaszegetten vergődik a padlón, az ágy mellett.

– Ez nem jó.

– Nem, ez nem jó.

Erőlködik, vergődik, egyre vadabbul döfködi az asszonyt. Elviselhetetlen iramot diktál magának. Már szédül, egész teste zsibbad, már nem érez, csak dühödten mozog, előre-hátra, mint egy ütvefúró. Az asszony nyögdécsel, de ez még nem a gyönyör artikulálatlan ösztönhörgése. Folytatnia kell. Minden elsötétül, csillagokat lát, szétrobbannak a fejében: szupernóvák a szemhéja belső falára égve. Ég az agya, ég az elméje. Lángol. Pokoli tűz lobog a szeme előtt. Egy cigaretta parazsa. Egy meztelen öregember ül a fotelban, az ágy mellett, őket nézi, csöndben cigarettázik. Zsíros, csontszürke haja vállára hull, ritkás szakállában olaj- vagy vércseppek csillognak. Bőre betegesen sárga, és repedezett, mint egy régen kiszáradt tó medre. Ki vagy te? Mit keresel te itt?, kérdezi kiguvadt szemmel, lihegve. Most megtisztul a tested, mondja az öreg, de nem mozog a szája, csak szívja a cigit, és a füstöt a szeretkező párra fújja. Mi a franc vagy te?, kérdezi elcsukló hangon. Csak koncentrálj, mondja az öreg szavak nélkül, s felizzik cigarettájának vége, aztán mindent elnyel a fehér, üres fény.

Beleélvezett az asszonyba. Nem hallotta a rettenetes, fájdalmas sikolyát. Nem látta a kíntól eltorzult arcát. Nem vette észre remegését, sem azt, hogy az ágy szélén magzatpózba gömbölyödve zokog.

Elterült az ágyon, lábait kinyújtotta, teste belesüppedt, beleivódott a lepedőbe, a matracba. A tér és idő minden irányába elnyúlt, végtelenül hosszú, végtelenül széles, végtelenül nagy lett.

Tüdejéből kifújta a felgyülemlett koszos, szennyes levegőt, aztán lehunyta szemét, s széles mosollyal az arcán sötét álomba zuhant.   

 

Az ébresztő visított, hangja tűhegyes tőrként vágott utat magának a dobhártyáján keresztül a tudatáig. Kinyúlt a takaró alól, vakon kotorászott az éjjeliszekrényen, míg végül rámarkolt a telefonra, és kinyomta. Karja lefordult a szekrényről, ernyedten lógott az ágy mellett. Mozdulatlanul feküdt még egy darabig.

Lerúgta magáról a paplant, felült. Ahogy mozdulataival megmozgatta a levegőt, megérezte az ágyneműből áradó kesernyés, áporodott szagot. Megdörzsölte orrnyergét, majd ujjaival lekapargatta a szemhéjára száradt csipát.

Felkelt. Csontjai úgy ropogtak, mint száraz gallyak a lángok között. A fürdőszoba felé csoszogott lukas, kirojtosodott papucsában, közben a csípőjét, derekát masszírozta.

Miután vizelt, a fürdőszobában megmosta kezét, aztán a csap alá dugta a fejét. A hideg vízzel lekaparta arcáról az elhalt hámsejteket, ivott, hangosan nyelt, a mosdóba köpött, nyála ragacsos volt, összecsomósodott, megint ivott, a fémes, fagyos csapvíz marta a torkát. Nem nézett a tükörbe, nem akarta látni magát, el tudta képzelni, hogy milyen rémálom-maszkká gyűrődhetett az arca, hogy milyen lidércfény éghet a szemében.

A konyhában bekapcsolta a vízmelegítőt, aztán a hűtő felé indult, de meglátta az étkezőasztalon a felboncolt madártetemet. A felnyitott hasú vörösbegy úgy nézett ki, mint egy groteszk mécsestartó. A vérfoltok az asztalra száradtak, a hajnali gyér fényben úgy világítottak, mint a viaszcseppek.

A víz felforrt, de nem öntötte bögrébe, nem keverte meg a kávét. Az ablakhoz ment, megkapaszkodott a párkányban, olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjai, alkarján kidagadtak az erek. A szomszédos háztetőn legalább húszan lődörögtek a tűz körül. A sötét ruhás alakok egyre többen lettek, a máglya egyre terebélyesebb. Nem tudott rájönni, hogy mit csinálhatnak, látszólag véletlenszerűen, céltalanul járkáltak fel-alá. Mintha egy hangyabolyt figyelne. A tűz elpusztíthatatlanul, büszkén lobogott. A hajnali zápor sem tudta eloltani, mintha valami láthatatlan burok borította volna. És a céltalanul bolyongó árnyalakok egyre csak gyűltek körülötte. Elfordult az ablaktól, rágyújtott egy cigire.

A hálószobába ment, felvette a földről az üres sörösdobozt, abba hamuzott. Leült az ágyra, kihúzta a fényképet a párna alól. A képen két gyerek vigyorog nagykabátban, sálban, sapkában. Egy fiú és egy lány, mindkettőnek hiányzik egy-egy foga. A háttérben egy ismeretlen katona szobra állt. Mellkasa erőtől duzzad, elszántan néz a távolba, karakteres orra alatt tekintélyes bajusz virít. Puskáját a magasba tartja, örökös győzelmét ünnepli.

Megjegesedett tekintettel bámulta a fotót, aztán elővette öngyújtóját, meggyújtotta a kép egyik sarkát. Narancssárga és zöld lángnyelvek harapdálják a lányt és a fiút, lassan felfalják őket, bekebelezik a régi tájat, az ismeretlen katona szobrát. Mielőtt a kezére égett volna, a láng-képet a padlóra ejtette, majd szakadt papucsával eltaposta. A sűrű fekete hamu szétkenődött a földön, és papucsa talpára ragadt.

Elővette a telefonját, kikereste az asszony számát, tárcsázott. A steril géphang azt mondta, ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Újra rá akart gyújtani, de elfogyott a cigije. A ruhásfiókból találomra magára kapott valamit, aztán az előszobába ment, felvette cipőjét, kabátját és kalapját, majd kilépett a lakásból. 

 

A lépcsőház előtt a medve férfi a falnak támaszkodva várt. Egyenes fakéreg haja az arcába lógott, alatta széles vigyor éktelenkedett. Ellökte magát a faltól, vaskos, cölöplábait szétvetve elállta az utat.

– Egy újabb meló?

– Csak trafikba megyek.

– Szóval van pénzed.

– Egy doboz cigit még tudok venni – mondta, és kikerülte a hatalmas férfit. Sietős léptekkel, de nem szaladva indult el az utcán. Elvétve néhány esőcsepp koppant a járdán, mintha csak tüsszögnének az égre kövesedett felhők. Az óriás komótosan követte.

– Tudod, jobb lenne, ha előbb a tegnap estét fizetnéd ki, és csak utána vásárolgatnál.

– Annyi pénzem most nincs.

– Nincs. Értem. Szóval most nincs annyi pénzed.

– Nem. Most nincs. De ma lesz egy munkám. Az óvárosban lakik. Az egyik fia mérnök, a másik könyvelő. Estére lesz pénzem.

– Na, ezt már szeretem.

A férfi félresöpörte az arcába lógó indákat és kivillantotta mészfehér agyarait. Brutális állkapcsa úgy járt fel-alá dörmögő nevetésétől, mint egy ipari hússzeletelő.

– Ha van pénz, akkor van fürdőzés. Tudod, mit bírok benned?

– Hogy nem pofázok feleslegesen?

– Pontosan! – a férfi megint elbődült, kalapácsöklével a szemét törölgette. –  És még meg is nevettetsz. Igazi Kacaj Király vagy, barátom.

Nem lassította le lépteit, de fürkészve a medve férfira sandított.

– Tudod, Kacaj Király, abban a mesében.

– Nem ismerem.

– Na ne szórakozz már velem. Mesemondó vagy, nem?

– Én sem ismerek minden mesét.

Csak pár lépés, és elérik a dohányboltot. Már látta a sarkon a gusztustalanul villódzó neoncégért.

– Kacaj Király, aki mindig megnevettette a népét. Az ő birodalmában mindig mindenki jókedvű volt, az emberek imádták. Ha valakinek rosszkedve volt, ha csak egy kicsit is elszomorodott, akkor felkereste a Királyt, aki egyből felvidította.

Elérték a dohánybolt bejáratát, keze már a kilincsen volt, de még visszafordult.

– Na és?

– Hát csak annyi, hogy Kacaj Király országában mindenki boldog volt, kivéve Kacaj Királyt. Senki nem gondolta, hogy pont ő az, aki mérhetetlenül, vigasztalhatatlanul szomorú.

A hatalmas férfi úgy állt, mint egy elpusztíthatatlan kőszobor, arcán szenvtelen mosoly, szemében részvétlen közöny.

– És?

– Végül Kacaj Király szíve meghasadt. Felemésztette őt az ország szórakoztatása.

– Értem – biccentett a férfi felé, aztán kinyitotta a dohánybolt ajtaját. Belépett, köszönt az unott arcú, kérődző eladónőnek, aztán kivett a hűtőből két sört, a pultra tette, kért egy doboz cigit. Fizetett, és kisétált a boltból.

A medve férfi már eltűnt, csak valami nehéz, dohos szag maradt utána.

A görnyedt fák és a tízemeletes betonmonstrumok fölött az égre száradt komor felhőrétegen egy apró repedés támadt, egy vékony rés, amin át türelmetlenül, ficánkolva küzdötte át magát egy fonnyadt, de lelkes napsugár.

 

 

1. Tibeti halottaskönyv. Ford.: Mirczik Bálint. Helikon Kiadó, 2015. 222. o.