Irodalmi Jelen

Arany Zsuzsanna: A becsületes város evolúciója

2018. július. 23. - 09:06

Felültünk a repülőgépre, de menet közben eltérítettek bennünket, és Budapest helyett egy ismeretlen városban landoltunk, melyet a terroristák csak „a becsületes városként” emlegettek egymás között. Miután az utasok többségéről – köztük rólam is – megállapították, hogy egyáltalán nem vagyunk értékesek vagy épp érdekesek számukra, szélnek eresztettek, így aztán alkalmunk adódott a becsületes városban kóborolni.

Először persze Kosztolányi jutott eszembe, hogy ez a „becsületes város” vajon az a „becsületes város”-e, ahol Esti Kornél is bóklászott. Rá kellett jönnöm, hogy a hely, ahova csöppentem, ugyanaz, ám az eltelt közel száz évben még becsületesebb lett. Hiába, az emberiség és főként a technika fejlődésével párhuzamosan a becsület is egyre magasabb szintre jut.

Miután sehol sem tudtam beváltani sem az eurómat, sem maradék forintjaimat, ott álltam pénz nélkül, s munka után kellett néznem. Elkezdtem hát kilincselni, hol és mit lehetne. Próbáltam a referenciáimra hivatkozni, meg a teherbírásomra és egyéb ósdi szempontokra. Ezek a becsületes munkáltatók azonban kendőzetlenül az arcomba vágták az igazságot. Az egyik helyen például azt közölte az illetékes, hogy „mit képzel? Nekünk nem kellenek tanult emberek, a referencia pedig kifejezetten hátrányt jelent”. Másutt azt mondták, hogy „írt könyvet? Na, nem… Ez már túl sok. Egy-két tanulmány még belefér – ott is az én írásaimat idézve és munkásságomat magasztalva –, no de könyv? Mégis, mit képzel a tudománypolitikánkról? Akarunk mi bármilyen eredményt is felmutatni? Nem, kedves riválisom, nem. Mi olyan emberekre számítunk, akik révén újabb és újabb pályázatokat adhatunk be, mert soha véget nem érő munkákat akarunk. Pontosabban nem is munkákat, miket is beszélek itt össze-vissza, hanem soha véget nem érő kifizetéseket. Maga pedig, kis túlbuzgó, megcsinálna mindent már az első pályázati ciklus alatt? És akkor mire kérünk még több pénzt?!” A harmadik helyen közölték, hogy szó sem lehet napi 8-10, netán 12 óra munkáról, maximum napi egyet engednek, de abból is félóra ebédszünet, illetve a jelen nem lévő munkatársak kipletykálása, az ellenszenvesebbekkel szembeni intrikák kiagyalása. Minél aljasabbat eszel ki valaki, annál magasabb fizetésemelés jár neki, aki pedig nem elég „kreatív”, pusztuljon.

Miután sokra nem jutottam, próbálkoztam alkalmi munkákkal, hátha ott szabad a pálya. Bár kulimunkát szívesen adtak („ezeket az aprómunkákat úgysem csinálja meg senki, úgyhogy az ilyen balekok, mint maga, épp kapóra jönnek”), fizetni azonban már nem akartak. De legalább becsületesek voltak, és őszintén megmondták, hogy vagy egyáltalán nem fognak fizetni, vagy (jó esetben) egy-két éves csúszással, vagy még én fizethetek nekik, amiért egyáltalán szóba álltak velem.

Persze, nemcsak a munkáltatók voltak becsületesek ebben a városban, hanem mindenki más is, legfőként a barátok. Amikor meséltem aznapi kudarcaimat, vállon veregettek, és nyíltan a szemembe mondták: „Kedves barátom, vagyis inkább ellenségem! Hopp, most majdnem hazudtam, de a becsület mégiscsak győzedelmeskedett, nem igaz? Nos, csak nem képzeled, hogy én, éppen ÉN fogok neked segíteni? Tudni persze tudnék, de nem akarok. Tudod, ÉN elég önző ember vagyok, és egyáltalán nem érdekel más sorsa. Hogy miért iszom mégis veled? Hát, mert unatkozom, túl sok a pénzem, és hozzá túl sok a szabadidőm is (mert a kettő együtt jár), kedves ellenségem, így aztán nincs nagyobb öröm számomra, mint elnézni a vergődésed. Legszebb öröm a káröröm, ez még az én kiszikkadt lelkemnél is beválik” Egy másik barát, akarom mondani ellenség, pedig azzal jött, hogy ha tudnék neki „természetben fizetni”, talán megfontolná. De öreg ő már az ilyesmihez, naponta szaladgál az urológushoz, ezért hagyjuk inkább a fenébe az egészet. Végül a harmadik köntörfalazás nélkül megmondta, hogy semmi haszna belőlem, mert ő csak „pártembereknek” segít, hisz csak így tud bevágódni a „nagytestvérnél”.

Miután kíváncsi voltam ennek, a számomra teljes mértékben idegen szellemiségű városnak a kulturális életére is, részt vettem különböző (főként irodalmi) programokon. Ha pénzem nem is, időm engedte, hogy néhány ingyenes rendezvényre ellátogassak. Meglepődve állapítottam meg, hogy a kulturális élet szereplői is mennyire becsületesek. A kerekasztal-beszélgetések résztvevői kendőzetlenül egymás szemére vetették sérelmeiket, és tudósították egymást soron következő harci előkészületeikről is. Nagynevű professzorok például nyíltan bevallották, hogy még a múlt rendszerben, úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, ott és úgy nyírták egymást, ahol és ahogy csak tudták. A sérelmeket persze nem hajlandók orvosolni, nem akarnak pszichológushoz járni (sajnálják ilyesmire a pénzt, és egyébként sem tartják magukat „dilisnek”, ellenkezőleg), hanem inkább azzal szórakoznak kiüresedettségükben, hogy ismét betartanak egymásnak, sőt még egymás tanítványainak is. Ezt „áteredő bűnnek” nevezték, és úgy vélték, mindent megtehetnek, amit az istenek. Istenek egyébként sincsenek, de misékre meg istentiszteletekre azért eljárnak, hogy minél puritánabbnak mutassák magukat. Erkölcs és becsületesség ugyanis két külön fogalom: ők becsületesek, ami nagy tisztesség, így aztán őszintén bevallhatnak mindenféle erkölcstelenséget.

A progresszív és a konzervatív írók nem átallották megnevezni a szerintük tehetségtelen szerzőket. Nemcsak a „másik oldal” alkotóira mutogattak, ami igazolja, hogy valóban becsületesek voltak, hanem a saját térfelükön játszó játékosokra is. Volt, aki kimondta, hogy az általuk futtatott Nyelvzseni Tihamér borzalmas szövegeket ír, a kutya nem olvassa könyveit, de nekik muszáj őt magasztalni, mert csak akkor kapnak ösztöndíjakat, ha Nyelvzsenit elismerik.

A felolvasóestek moderátora sem fogta vissza magát, amikor például rezzenéstelen arccal közölte, hogy aki itt és most előad, az „egy dilettáns senki, és csak azért hívtuk meg, mert az unokatestvére államtitkár a minisztériumban, és mi ettől reméljük, hogy kapunk pénzt a jövő évi felújítási pályázatunkra. De egyébként nem igazán fogunk mi felújítani, csak a pénzt akarjuk eltapsolni. Olyan cégeket bízunk majd meg, akik visszajattolnak nekünk, és csak amolyan tessék-lássék munkát végeznek. Csak hogy legyen neve a gyereknek. És a pocsék munka révén majd újra málladozni kezd a fal, így aztán kezdhetjük az elejéről a pályázást, és megint hívhatjuk felolvasni ezt a hülyét.” És ilyenkor mindig kacsintani szoktak – a moderátor is így tett –, hogy jelezzék, mennyire becsületesek. És valóban, a messziről jött ember nem is tud nagyon vitatkozni velük, hiszen ennél nagyobb becsületesség a világon nincs.

Így teltek-múltak a hetek, hónapok, lassan évek. Kezdtem unni magam ebben a becsületes városban, és visszakívánkoztam a hazug illúziók világába. Azt mondják, ha valamire erősen koncentrálsz, sokat gondolsz rá, vagy nagyon akarod, előbb-utóbb „bevonzod”. Ezt az újgnosztikus alapelvet igyekeztem alkalmazni a hétköznapokban, amiért a középkorban tán még meg is égettek volna, hisz akár boszorkányságként is fölfogható mindez. Hosszas próbálkozás után végre sikerrel jártam, a becsületes városban ugyanis a sok igazmondásnak köszönhetően akkora kavarodás támadt, az egyes érdekcsoportok úgy egymásnak estek, hogy háború tört ki, és sokan menekülőre fogták. Így aztán még a magamfajta csavargóknak is alkalmuk adódott – jegy nélkül persze – fölszállni az első repülőgépre, ami hazavitt Budapestre. Mondanom sem kell, mennyivel jobban érzem magam itthon, ahol végre mindig és mindenhol azt hallom, amit hallani akarok: hogy a munkának becsülete van, hogy a befektetett energia megtérül, hogy van szakmai etika, hogy a legtehetségesebb írókat olvassák a legtöbben, hogy van igaz barátság és szerelem, hogy van fair play, hogy van bor, búza, na és persze van békesség is.