Ugrás a tartalomra

 

Intermezzo – Pál Marianna karcolata

Egyetlen szava sem vehető ki, beszédhibás lehet, vagy egyenesen néma, talán szellemi fogyatékos is, gondolom rohanás közben, fejhangon üvölt, mégis lehet érteni, ki van borulva, karjaival összevissza hadonászik, magából kikelve magyaráz, ágaskodik, az egész ember egy merő felháborodás, életének minden keserűsége pattant ki belőle, mintha egy gejzír tört volna fel a Móriczon.

Fotó: Fortepan 

 

Zsúfolt buszról szállok le, szlalomozok az imbolygó testek közt, nem látok arcokat, csak lefelé nézek, keresem a lábamnak a helyet a lábak erdejében, még az úttestre is lelépek, hogy kikerüljek pár lassabban igyekvő alakot, ki van számítva minden perc, minden mozdulatot be kell osztani. Egyszer csak feltöri a külvilág a rohanás burkát, sosem hallott hang hasít a térbe, a gerincvelőm is belerándul, nem értem, mi ez, iszonyat van benne, közelebb megyek, arra visz az utam, amerről a hang jön, talán egy sebzett állat lehet, de van valami fura dallama, kísértetiesen zengi be a teret, elnyomja az utcazajt, a villamosok zörgését, nem szűnik, és akkor meglátom: emberből jön az az artikulálatlan hang, egyetlen pillantással felmérem, egy szakadt nő áll az egyik élelmiszer-áruház bejárata előtt, kora meghatározhatatlan, ruházata nem mutat alakot, arca eltorzult, szája félrerándult, minden ereje hanggá olvad, egyetlen szava sem vehető ki, beszédhibás lehet, vagy egyenesen néma, talán szellemi fogyatékos is, gondolom rohanás közben, fejhangon üvölt, mégis lehet érteni, ki van borulva, karjaival összevissza hadonászik, magából kikelve magyaráz, ágaskodik, az egész ember egy merő felháborodás, életének minden keserűsége pattant ki belőle, mintha egy gejzír tört volna fel a Móriczon[1].

Egy másik ember áll előtte. Egy rendőr. A férfi hihetetlenül magas, legalább két fejjel az üvöltő fölé magasodik, nyugodtan áll, kezében papír, teszi a dolgát, magasra emeli az írást, hogy ne érjék el az orra előtt hadonászó kezek, és ír. Illegális árusítás, megszokott dolog a Móriczon, rutinfeladat. Vagy lopott valamit a boltban. Nyilván éhes volt. Nincs időm kideríteni, mi történt, megyek tovább, mit tehetnék, menni kell, még ebben a gerincet hasogató üvöltésben is visznek a lábaim. A villamosmegállóból visszanézek, még mindig ugyanaz a kép, árad tovább a hangözön. Várni kell. Két huszonéves fiú megy el mellettem, két erős fiatal, izmos karjukon feszül a póló, egyiknek tetoválás is van a karján, már távolodnak, amikor kurta üvöltést hallat az egyik; hamisan szól, látom, ahogy összeröhögnek. Valahogy engem is sért ez a szánalmas karikatúra, ez a gyenge utánzat. Az a másik, az iszonyat hangja ezerszer erősebb, könnyek nélkül sír fel, beszökik a bőr alá, a kapualjakba, megtölti a gyorséttermek kiülős helyeit, beteríti a Móricz fölött az eget, és száll fölfelé, mint egy elszabadult dzsinn, és ki tudja, hova, milyen messzire jut.

A villamos megérkezik, majd kötött pályánkon fut velem tovább.




[1] Móricz Zsigmond körtér, Budapest

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.