Időfagyás – Novák Valentin prózája

Mikszáth egy patkányt látott osonni a sínközi árokban, s ettől szatíra közeli állapotba került. Föltette volna kérdéseit az újsághasábokon, éles, könyörtelen humorral. Hány a patkány, melyik megállóban tenyésztik őket, s mely éttermek asztalain lesznek majd szervírozva, ha már újra ilyen divatosak Budapesten? Készülnek-e a séfek az új kihívásokra? Hányféle a patkányrecept? Lesz-e továbbképzés? Indul-e tanulmányút Indiába ez ügyben?

Mikszáth bizony nem tudott félreállni, hogy a mélybe száguldó mozgólépcsőn lerohanhassanak a türelmetlen suhancok, suttyók, süvölvények és senkiházi sihederek. Lépett balra, fordult oldalt, húzta be a hasát, toppant egyik lábáról a másikra, lépett le meg föl egyet-egyet, de e tőle szokatlan mozgásvihar mit sem ért.

– Hagyjad, Kálmán, majd kivárják a sorukat – nyugtatta a meglehetős zavarba került anekdotamestert Petelei, a szúnyogdongájú kolléga, aki szovátai idegnyugtatását hagyta félbe, hogy Pest zűrében, zavarában stimulálja érzékeit.

– Igazad van, tulajdonképp. Mit rohannak ezek? Elrobognak a nagyságok mellett, Rákóczit lekirályozzák, s még a megálló betonjába mart településnevekről sem tudják, mi végre is vannak ott.¹ Pedig tudhatnák, hogy…

De hopp, a türelmetlen suhancok, suttyók, süvölvények és senkiházi sihederek lebucskáztak Mikszáth mellett, mert a lépcsőtorpanásból lett tehetetlenség akkora erővel préselte őket túl a mikszáthi pocakon, amekkorát neveletlenségük sem kölcsönzött nekik. Nyekkentek az alsóbb fokokon. Most tápászkodnak. Ontják magukból a szitkot. Főleg egyikőjükön köszörülik a nyelvüket: azon, amelyikük a vészleállító gombra csapott…

A mozgólépcsőt egy utastársuk állította meg. Ha baleset történt, kérjük, jelezzék. A mozgólépcső indul, kapaszkodjanak a jövőbe…

– És tudtad, István, hogy ezek a legújabb vakondjáratban toluló kocsik már maguktól közlekednek… Ha szerencsénk van, beállhatunk az üres vezetői állásba, s gyönyörködhetünk a sínpár kígyózásában.

– Nemrég nyílt meg a Pest–Vác vasútvonal,² most meg a mélységet és végtelen magasságokat ostromolja a tudomány. Exobolygókra vadászunk, gluonokat és kvarkokat³ hajhászunk. Közben majd’ lelöknek a lépcsőről egy magyar írót.

– Ne borongj emiatt, István, nem vettem a szívemre, olvas, aki olvas, a többiek meg vessenek magukra. Te, nem tudod, ki az a Tollas Xandra? A tizedik könyve jelent meg: Bermudában a Bahamákon… Alcíme: Szerelem a fövenyen. Ötödik kiadás.

– Fogalmam sincs. Itt annyian vannak, mint a muszkák ’49-ben, maradtam volna Szovátán. Képzeld, a múltkoriban átsétáltam onnét Parajdra, egyenesen a Halál-patakhoz. Tudod, az a sebes víz az, amit majd az Áprily fiú is megénekel – vagy már megénekelt?, úgy összezavarodtam ebben a novellai időkizökkenésben. Olyan édes annak az íze, mint valami életelixír, ki is köptem, meg ne savanyodjon bennem. Hozzám jobban illenek azok a dögletes, kénbűzös források, amik másokat meggyógyítanak, engem viszont gyomorgörcsre kárhoztatnak… Szerelem a fövenyen… Mekkora ostobaság… Azt nézd, az meg is vette… Olvassa… Az Egy asszonyért meg, ki tudja, nyomdafestékhez jut-e valaha is…

– Ej, István, hagyd a keservet, nézd, van hely a kocsi elejébe’, gyere, álljunk oda, hátha kellemetesebbek a perspektívák…

Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!

Fokozatosan gyorsult a szerelvény, nyomult a semmibe. Bár sejthető, hogy megállóba fut ki, de a bizonyosság sosem lehet százszázalékos. Budapest féregjáratain időutaztak polgárok, proletárok, megkékült-zöldült türelmetlen suhancok, suttyók, süvölvények és senkiházi sihederek. Most épp a Nagycsarnokot és a Gellért Szállót kötötte össze háromszázhuszonnyolc ember gondolata. A Duna alatt, mintha befagyott volna az idő, a kocsi lassítani kezdett. Vagy már közel a túlpart? Vagy közel a vízbetörés? Vagy torlódás van a járatokban? Ellenvetés érkezik Budáról azonos vágányon? A szerelvény megállt. Lenyűgözve álltak az írófejedelmek a vezetőállásban. Két termékeny atyafi. Egy jobb hangulatú, mindig mosolyogtatni kész korpulens, és egy befelé élő, önmagát rágó keszeg, aki úgy döntött, inkább a történeteiben, és nem Istenen kéri számon: miért az örök, sorok közül is előütköző kedélybetegség? Miért a Halál-patakhoz zarándokol Székelyföldön?

Mikszáth egy patkányt látott osonni a sínközi árokban, s ettől szatíra közeli állapotba került. Föltette volna kérdéseit az újsághasábokon, éles, könyörtelen humorral. Hány a patkány, melyik megállóban tenyésztik őket, s mely éttermek asztalain lesznek majd szervírozva, ha már újra ilyen divatosak Budapesten? Készülnek-e a séfek az új kihívásokra? Hányféle a patkányrecept? Lesz-e továbbképzés? Indul-e tanulmányút Indiába ez ügyben? Petelei csak egy istenverte dögöt látott, majd annak elősorjázó pereputtyát. Megelőzve a veszteglő metrószerelvényt, a kilátástalan jövőt, az özönfajok győzelmét, a szétrágott, igazságtalan, elmúlással fertőzött világot mutatták… Végre kattant valami a kocsi gyomrában, a kocka el volt vetve, eljutnak márpedig a Gellértig még ebben az eonban.⁴ Egyet rúgott a gép, s szép lassan begurult a kanyar után felpompázó űrkikötőbe…