Ugrás a tartalomra

 

Az ördög fészke

A zászló ostorpattogtatáshoz hasonló robajt keltve lobogott a szélben. A kaszárnyaépület előtt magasodó zászlórúd vékony árnyékcsíkot húzott a felsorakozott osztagra. A terepszínű egyenruhába öltözött katonák teljes harci felszerelésben, kidüllesztett mellel, feszes vigyázzban álltak a reggeli napfényben. Kivéve egyiküket. A többségüknél valamennyivel alacsonyabb, sápadt arcú, meglehetősen vézna fiúnak sehogyan sem sikerült kellőképpen megigazítania öltözékét, és elrendezni magán felszerelését. Félig begombolatlan inge alól kilátszott atlétatrikója, amely a szakszerűtlenül magára pakolt gázálarc, tölténytáska és hátizsák alatt teljesen összegyűrődött rajta. Nadrágslicce nyitva maradt, deréköve megfeszítetlenül csüngött derekán, hanyagul fejére tett vörös sisakja pedig félig a szemébe lógott.

Egész testében reszketett.

A hadnagy hátratett kézzel járkált az osztag előtt, egyenként szemrevételezve a katonákat. A rendezetlen megjelenésű fiúval szemben megállt, végigmérte, és megparancsolta neki, hogy lépjen ki. A katona eleget tett az utasításnak, szemét lesütötte, s a talajt bámulva igyekezett elkerülni a tiszt tekintetét. A hadnagy egy kört tett körülötte, minden szemszögből jól megvizsgálta, majd közvetlen közelről elébe állt. Az orruk majdnem összeért.

– Emeld fel a fejed!

A katona félénken felemelte, azonban hol oldalra, hol lefelé nézve továbbra is kerülte a tiszt tekintetét.

– A szemembe nézz, ha hozzád beszélek!

A fiú félénken felpillantott.

– Holdkóros vagy?

– Nem… nem tudom.

– Talán Nem tudom, uram!

– Nem… nem tudom, uram…

– Kár, mert az magyarázat lehetne erre a megjelenésre. Nem egészen kielégítő, de valamiféle magyarázat. Mert ahogy most kinézel, legfeljebb a szántón lehetne hasznodat venni. Madárijesztőként! Azt akarod?! Szeretnéd, hogy kiállítsalak a gyakorlótérre?! Míg mi katonáskodunk, te egy helyben állsz egész nap… meg éjszaka is, persze… Étlen-szomjan. Ott hugyozol, ott szarsz, és élvezed a saját bűzödet, mint egy igazi madárijesztő. Ezt szeretnéd? Semmi akadálya. Itt kimeríthetetlenek a lehetőségek! Hallom, éjszakánként is problémák vannak veled. Nem tudsz aludni?

A fiú feszengve figyelte csizmája orrát.

– Kérdeztem valamit!

– I… igen, uram…

– Mit igen?

– Nem… nem tudok aludni… uram.

– Biztos nem fáradsz ki eléggé napközben. De majd teszek róla, hogy kifáradj! Egy különleges fegyveres alakulatba kerültél! Viselkedj ehhez méltó módon! Aki ide kerül, átmászik hegyen, átúszik vízen, átkúszik a föld alatt, ha kell, a tűzön is keresztülmegy, csakhogy megsemmisítse az ellenséget! Füvet rág, fakérget zabál, puszta kézzel nyúzza meg zsákmányát! És sohasem adja fel! Ezt jól vésd az eszedbe! De mindaddig, amíg erre nem vagy képes, csak egy nyomorúságos szarjankó vagy, egy bármikor lecserélhető báb! Eléggé világosan fogalmaztam?!

– I… igen, uram!

– Vagy… tán csak nem félsz a sötéttől? Hiányzik anyuci, mi? Tudod, nekem is néha hiányzik anyucid – húzta el gúnyosan a száját. – Mindig voltak ilyen hozzád hasonló anyámasszony katonái. Némelyiküknek sikerült is időnap előtt távozni. Egyikük leugrott a másodikról, ő mankóval hagyta el a kaszárnyát, a másik lefizetett két magafajta hülyét, hogy dobjanak egy betontömböt az alkarjára, tíz helyen tört el a csontja, naná, hogy hazaküldtük, mit kezdesz egy önnyomorító balfasszal. A motoros pedig hetekig egy szót sem szólt, csak brummogott, a tisztje ordított rá, ő meg a szájával zúgatta a motorját, minél jobban kiabált a tiszt, ő annál jobban adta a gázt. Brrmbrrm… brrm… brrm… Még a pszichológusnak sem mondott többet. Szellemes, meg kell hagyni. Nekik összejött, viszont napestig lehetne sorolni azoknak az esetét, akiknek nem. – A katona füléhez hajolt. – Na, ide figyelj, kis köcsög! Nem tudom, hogy tényleg zakkant vagy-e, vagy csak megjátszod, de arra mérget vehetsz, hogy ha két percen belül nem hozod rendbe magad, összeszorítom a tökeidet, és beléd öntök egy deci ricinust. S miután az epéd is kifostad, a grabancodnál fogva felnyalatom veled. Megértetted?!

– Me… meg… – motyogta a katona.

Lába szárán végigfolyt a vizelete.

 *

 A fiú háromemeletnyi magasságban lóbázta lábait. Az ablakpárkányon ült a halványan világító holddal szemben, és csokoládét majszolt. Időről időre egy pillantást vetett a sötét mélység fölött kalimpáló végtagjaira. Már bő negyedórája figyelhette az éjszakát, amikor hátrafordult, és végignézett a szorosan egymás mellé felsorakoztatott vaságyakon alvó társain. Egyikőjükön megakadt a tekintete. Lekászálódott az ablakból, óvatosan saját ágyához ment, párnája alól elővette szuronyát, és az illetőhöz somfordált. A szobában félhomály honolt. Letérdelt az ágy elé, kihúzta a kést a tokjából és a srác nyakához szegezte. Megrázta az alvó testet, és a fülébe súgta:

– Hideg?

– Mi van?! – riadt fel az illető.

– Hideg a penge?

– Hi… hideg – rebegte a felébresztett katona, amikor felfogta, mi történik.

– Ugye? – mondta a fiú mosolyogva.

A másik bólintott.

– Azt mondják, ez a biztos: fültől fülig – pusmogta, végig húzva a kés hegyét társának egyik fülétől a másikig. – Te mit gondolsz?

– Nem… nem tudom.

– Kár – mondta, és beleharapott a csokoládéba. – Nagyon finom ez a csoki. Anyukám küldte. Itt nincs. A kantinban csak ócska kakaótáblát lehet kapni. Te szereted a csokoládét?

– Sze… szeretem…

– Sejtettem. Látom, mindent megeszel. Reggeli, ebéd, vacsora… Zsírflekkes szalámi, zavaros lébe hajigált zöldség, kukoricamálé… Neked mindegy. Szó nélkül tömöd magadba, amit elébed tesznek. Mint egy disznó! Hogy bírod?

– É… éhes vagyok.

– Éhes vagy… Éhes. Igénytelen vagy! Kicsi korom óta anyukám nekem mindig a legfinomabb falatokat készítette el. És én nem vagyok hajlandó más főztjét a számba venni! Az én anyukám egy nagyon kedves asszony, tudod? Míg gyerek voltam, mindig megmelegítette az ivóvizemet, nehogy megfázzon a torkom. Ha néha mégis ágynak estem, akkor pihenés nélkül ott sürgött-forgott körülöttem, odaadón ápolt és dédelgetett. Néha még tettettem is, hogy beteg vagyok, csak hogy mellettem legyen. Meg ne mondd neki! – súgta, mutatóujját a szájára téve.

A másik megrázta a fejét.

– Biztos?

– Biz… tos.

– Akkor jó. Édesanyám a legjobb édesanya a világon. Mindig lelkiismeretesen vigyázott rám. Milyen boldogok lehetnénk mi ketten, ha nem lenne az a kurvapecér apám. Mocskos disznó! Sohasem szeretett. Soha! Én nem is akartam ide jönni. Ő akarta, hogy így legyen. Rákényszerített! Még meg is ütött, amikor azt mondtam neki, hogy én nem fogok katonának menni. Mit mondanak majd a szomszédok, az ismerősök, meg az istenverte rokonok, hogy az ő egyszülött fia nem szolgálta ki a hadsereget, ordította. Ilyesmi meg se forduljon a fejemben! Mit képzelek magamról?! Apám világéletében csökönyös vadbarom volt. Megrögzött kommunistaként nem engedélyezte, hogy csecsemőkoromban megkereszteljenek. Hiába szerette volna ezt édesanyám is, meg nagyapám is. Hallani sem akart róla! És ez nem jó. Egyáltalán nem jó… Ezért vagyok néha annyira elveszett, biztos bennem van a sátán, lelkembe telepedett a gonosz, és most már nagyon nehéz kiűzni onnan… A múltkor azt álmodtam, hogy hanyatt fekszem az ágyban, nem tudom miért, de feszélyezett vagyok, hirtelen lerántom magamról a takarót, és azt látom, hogy ott, ahol a felsőtestemnek kellene lennie, egy hatalmas lyuk tátong… Borzasztó volt. El tudod képzelni?

Mivel a másik nem mondott semmit, ádámcsutkájához szorítva a kést, kissé erélyesebben ismételte meg kérdését: – El tudod képzelni?!

– El… el… – hebegte a srác.

– Ugye… Néha nagyon félek önmagamtól, ezért nektek is tartanotok kell tőlem. Rossz úton indultam el, és fészket rakott bennem az ördög. A pópa szépen megmondta, hogy aki rossz úton indul el, annak vissza kell térnie az út legelejére, és elindulnia a megfelelő úton. Immár megkeresztelkedtem… meg, de hogyan éljem le újra az életem?! Tizenkilenc év tévúton… Nem kevés! Most már mindig csak a jóra törekszem, naponta imádkozom, és igyekszem jót cselekedni… Jó ember vagyok, igen, mindig is az voltam, apám a hibás azért, hogy időről időre mégis elmerülök a sötétség útvesztőjében, és bűnhődnöm kell… Igenis bűnhődöm! Amikor csak tehetem, betérek egy templomba, és gyertyát gyújtok. Ez nagyon fontos! Te szoktál templomba járni?

Az illető bólintott.

– Tényleg?

– Igen, én…

– Nem hiszek neked – nyomta a srác gégéjéhez a kést, és fölé hajolt. Szemfehérje sárgán villogott a félhomályban. – Meg kell lakolnod!

– Mi?! De miért?

– Mert sok levelet kapsz. Mindennap többet is. Pénteken több mint tízet vettél át. Láttam! Leültél a nyári lakban a padra, egyenként kibontogattad őket, és sokáig mosolyogva olvastál. Lestelek. A közeli fa alatt lévő padon ültem, és figyeltelek. Észre sem vettél! Ugye?! Ott voltam néhány méterre tőled, és te tudomást sem vettél rólam! A felebarátodról! Annyira beleélted magad a levélolvasásba! Önző módon viselkedtél! Az önzés pedig bűn, és meg kell érte lakolni. Tudtad?! Tudtad?!!!

Mielőtt még a szerencsétlen katona bármit mondhatott volna, egyik bajtársa rászólt a szuronyos fiúra.

– Kussoljál már, azt a nem normális, kiba…ott, kurva anyádat!

– Mit mondtál?!

– Azt, amit hallottál, idióta seggfej!

A fiú felpattant, és a bajonettel hadonászva a másik felé rohant, de az sem tétlenkedett: azonnal felugrott, s mielőtt a támadó bármit is tehetett volna, úgy orron ütötte, hogy azon nyomban kiterült a padlón, megmaradt csokoládéját és szuronyát is kiejtve a kezéből. Földre puffanásával egyidejűleg felüvöltött, különös hörgések kíséretében szájszögletéből hófehér váladék tajtékzott kifelé, buborékos nyálkoszorúként fehérítve be ajkait. A felébredt katonák megrettenve figyelték, ahogyan embertelen hangokat hallatva, rángatózva fetreng a padlón.

 *

 Hanyatt feküdt az ágyban és a mennyezetet bámulta, a szétnyitott könyv a mellkasán pihent. Alig egy órával ezelőtt mindkét szobatársa távozott, újak pedig még nem érkeztek, így jelenleg egyedül volt a kórházi szobában. A tőle balra eső ablakon keresztül vakítón sütött be a nap. Kissé felemelkedett, és kiitta a poharában lévő vizet. Visszatette a poharat a kisszekrényre, és megnyomta a falon elhelyezett kapcsolót. Néhány perc elteltével egy középkorú nővér toppant be a szobába.

– Csengettél? Szükséged van valamire? – kérdezte a rokonszenv legkisebb jele nélkül.

– Igen, kérek egy pohár vizet, és ha lehet, függönyözze el az ablakot, mert nagyon erős a fény.

A nő behúzta a sötétzöld vászonfüggönyt, majd a mosdótál felett megtöltötte a fiú poharát vízzel.

– Hozzam a kacsát? – kérdezte, ahogy a vizet a szekrényre helyezte.

– Nem kell még.

– Ha te mondod, csak nehogy aztán késő legyen, mint tegnap.

Megigazította kissé a fiú lepedőjét, és távozott a szobából. Az ajtóban összetalálkozott egy fehér köpenyes, ötvenes éveiben járó férfival. Szívélyesen köszöntötte, és kilibbent a szobából. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és a fiúhoz lépett.

– Szervusz!

– Jó napot!

– Hogy vagy?

– Köszönöm, jobban.

– Beszéltem az orvosoddal, azt mondja, szépen gyógyul a seb. Ez mindenesetre jó hír, de nem azért jöttem, hogy ezt közöljem veled – mondta, és helyet foglalt a fiú fekhelye melletti üres ágyon. – A következményt, vagy talán pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, a következményeket már ismerjük, egyedül az azokat kiváltó okról vagy okokról nem esett még szó.

– Mit akar?

– A lelki világodról szeretnék beszélgetni veled.

– Menjen el! Nincs mit mondanom a maga fajtájának! A lelki életemről csak a papommal és édesanyámmal vagyok hajlandó beszélni! Különben sem hiszek a maga áltudományában!

– A pszichiátria és a pszichológia nem hit kérdése. Bár tény, hogy nagyon sokszor éppen a hittel kapcsolatos berögződések és meggyőződések képezik a lelki eredetű zavar forrását, és itt nemcsak a vallási jellegű hitre gondolok… Az egyik páciensemnek állandó jelleggel egy piros szalag van a homlokára kötve. Azért hordja ott, nehogy átforduljon a szeme. Ha nem piszkálják neki, gond nélkül lehet vele társalogni bármiről. De ha elmozdul a fején a szalag, akár véletlenül álmában, akár valaki lehúzza a fejéről, akkor olyan műsort csap, hogy az egész kórház reng belé. Felakad a szeme, rúgkapál, sivalkodik… Szóval a hitbéli meggyőződés merőben befolyásolhatja az egyén realitásérzetét.

– Azt mondtam, nem! – kiáltott fel a fiú, és megnyomta a mögötte lévő kapcsolót.

A nővér ezúttal pillanatokon belül a szobában termett.

– Küldje ki! – mutatott a srác az orvosra. – Mondja neki, hogy távozzon!

A nővér tanácstalanul a férfira nézett, aki felkelt az ágyról, a nőhöz ment, és fülébe súgta, hogy hozzon egy koktélt. Az asszony csakhamar meg is érkezett egy fecskendővel.

– Nem engedem! – üvöltött fel a fiú, és hánykolódni kezdett az ágyban.

– Így nem tudom neki beadni – mondta a nő a férfinak, aki a fiúhoz lépett, és erősen lefogta, hogy az asszony beadhassa neki az injekciót.

– Meglakoltok ezért! – üvöltött a srác, amint a nővér kihúzta belőle a tűt, és a pszichiáter elengedte. – A pokolban fogtok égni!

– Rendben, nyugodtan add ki magadból a dühödet.

A nő, lopva az orvosra pillantva, kisomfordált a szobából.

– Nem akarom!

– Pedig jót tesz – mondta a férfi, és visszaült az ágyra. – Abból, amennyit tudok rólad, nem tévedek, ha azt állítom, hogy közel állnak hozzád a keresztény tanok, s nyilván a régi misztikusok bölcsességei is. Egyikük mondta, hogy amit kidobsz magadból, az ment meg, amit magadba zársz, az öl meg. Ismerted ezt a bölcsességet?

A fiú nem mondott semmit. Némán nézte a mennyezetet, a pszichiáter pedig a fiút. Percekig mindketten hallgattak.

– Mit adtak be? – kérdezte kisvártatva a fiú.

– Enyhe nyugtatót. Nem veszélyes.

– Mit szeretne megtudni?! Miért ragadtam zsilettet és vágtam ki a heréim?

– Például.

– Ha azt mondom, azért, mert féltem a bennem lakozó sátántól, akkor hinni fog nekem?

– Ha meggyőzők az érveid.

A fiú hosszasan csendben feküdt. Az orvos közben türelmesen figyelte.

– A kaszárnyából kerültem a kórházba. Ott volt egy sajnálatos esetem, az egész osztag összefogott ellenem. Úgy megvertek, hogy az eszméletemet is elveszítettem, s ki tudja meddig ütlegeltek még azután is.

– És nálunk hogy érezted magad?

– Jobban. Sokkal jobban! Megszabadultam a kaszárnya átkától, a folyamatos szekálástól meg a többiek igénytelen viselkedésétől.

– A kolléga azt mondta, szépen javult az állapotod.

– Elsősorban Katarina nővérnek köszönhetően. Ezért is kellett megvédenem őt.

– Megvédened?! Kitől?

– Magamtól.

A pszichiáter felállt és egy félkört tett a fiú ágya körül.

– Jól sejtem, a tizenkét öltésnek köze lehet ehhez a megvédéshez?

A fiú bólintott.

– Megnézhetem? – mutatott az orvos az ágyon lévő kötetre.

– Meg.

A férfi a könyvet lapozgatva az ablakhoz ment, kissé félrehúzta az elsötétítő függönyt, és kinézett a kórházudvarra. Pizsamába öltözött betegek sétáltak a virágágyások menti keskeny sétányon, vagy a padon ülve süttették arcukat a napfényben.

– Féltem, nehogy a bennem lakozó gonosz arra kényszerítsen, hogy megerőszakoljam őt. Annyira kedves volt hozzám, mindig megkérdezte, van-e szükségem valamire, amint megpillantott, rám mosolygott… Amikor körülöttem sürgött, gyakran erek… erekcióm volt. Nem tudtam megakadályozni. Pedig igyekeztem! Becsületszavamra! Eredménytelenül. Jobbnak láttam elejét venni a dolognak. Az összes bűn közül a paráznaság a legteljesebb sátánizmus. A paráznaság a leggyorsabb, legközvetlenebb út az agy elsötétüléséhez…

– A feslettség olyan, mint egy mérgező mikroba, amely szétrágja a lelket – fejezte be a gondolatot a pszichiáter, és a mögötte lévő ágyra vetette a fekete borítójú könyvet. Az ablakon betűző napfényben halványan felragyogott a címoldalon ábrázolt kereszt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.