Ugrás a tartalomra

.

A fekete árnyalatai

Odüsszeusz, Ithaka királya hazafelé tart a trójai háborúból. Ám magára haragította Poszeidónt, a tenger istenét, s ekképp az utazás évtizedes bolyongássá változik. Hogy jóslatot kapjon a hazatéréshez, az Alvilágba indul a halott Theiresziász szelleméhez. Hádész birodalmában azonban saját személyiségének árnyképei várják.

Az antik témához ezúttal Formanek Csaba nyúlt Hádész – Látomások az Alvilágból című mono­drámájában, a vándorló király bensővé tett, bensőként elénk vetített szellemi tájának elvadult határvidékére, énje legsötétebb mélységeibe vezetve el bennünket, ahonnan talán van út a fényre, a világos oldalra, talán nincs, talán van visszatérés az élők közé, talán nincs.

A cselekmény első része a király időnként hisztérikus tipródása egy beszéd megírása fölött, melyben túl sokat markolna: a komplett emberiség fájdalmát, sorsát akarná a beszédbe fogalmazni, de keveset fog: a beszéd végül nem születik meg. „Én dolgoztam! Dolgoztam ezen a beszéden, / ebben a kicsi országban, / a világtól félreeső helyen, / hónapokig munkálkodtam, / az elmúlt éveimet, / az egész életemet erre áldoztam, / erre az országra, / nem túlzok, / az életemet / magát akartam belefogalmazni, / a beszédembe, /ami szükségessé vált, / és minden ember életét / akartam belefogalmazni, / és a történelmet és az orvostudományt és a pszichológiát, / és más tudományokat / és más művészeteket is, / ezeket én mind alaposan tanulmányoztam!” A sikertelenség fölötti téboly a kocsmába űzi, ahol skizoid meghasonulásában egyszerre két pohárból iszik, és önmagával koccint. Királytársai közben háborúzni hívják, ahol dús hadizsákmány várja őket; de ő nem tud háborúba menni, nem ér rá, hisz megvan neki a saját külön bejáratú, legalább annyira embert próbáló harca: az, amit önmagával vív. „Háborúban élek. / Bennem magamban dúl a háború, / túl sokáig bámultam a mélységbe, / és a mélység visszanézett rám.”A nem haladó beszédírás közben szellemi és fizikai állapota leromlik, a befolyó adót a kocsmában issza el, végül elfogy minden pénze, és kénytelen meghívatni magát egy másik királlyal. Hazafelé bandukolva arra gondol, bűzlő, kiégetett kabátzsebét majd megvarrja otthon a felesége. Aztán rájön, hogy nincs is felesége… A depresszió mezsgyéin, búskomor kényszerképzetek közt, delíriumos lázálmokban járunk. A továbbiakban Odüsszeusz, vagy ahogy máskor nevezi magát, „Senkise” király részeg-elborult, avagy időnként épp hogy kimondottan tiszta elméjének kettősségét, hasadtságát követhetjük nyomon, szürreális, vizionárius perspektívából, feszes tempójú játék során. Egyszer Hádészként, az alvilág uraként szórja dörgedelmeit: „Nem találjuk magunkat? / Baj van a tudatban, ugye? / Depresszió, sötét gondolatok? / Mitől? / Anyagi gondok? / Közéleti és politikai válság? / Túlnépesedés? / A pusztuló bolygó, a klímaváltozás? / Vagy netán szerelmi csalódás? / Szeretethiány? / Magány? Téboly? / Mindez együtt?”, máskor a nyomorult, lezüllött, mentálisan szétesett király nyöszörgését halljuk, aki nem akar háborúzni, uralkodni, nem akar mást, mint „belehullani a világ közepébe”. „Találós kérdés későn ébredőknek… / ha felosztották a világot, / akkor mi marad? / Igen… / ha elveszíted a királyságot, / akkor mi marad? / A tologatott idő marad, / a lakás, az / agyonült fotelek, / cigiszag, / a depresszió évei, / amiket itt töltesz, / az ócska laptop, / amibe / pötyögöd a szarságaidat, / ki akarsz találni egy hőst, / írni egy algoritmust, / hogy visszaszerezze neked a királyságod, / az öntudatod...” Megint máskor pedig az elméje tökéletesen tiszta, szavai a bölcs király gondolatait közvetítik: „Ha megtanultál engedelmeskedni, / akkor fogsz tudni uralkodni. / ... / Mindaz, ami a misztikus intuíció körébe tartozik: / prófécia, jóslat, epopteia, eksztázis, meditáció, / a tények világából kiragad, / az időből kiemel, / a racionális értelmet faképnél hagyja, / a szűk Ént megrepeszti. / A káprázat irreális köréből / az ember az erők / időfölötti valóságának / egyetemes világába lép. / Megérti a közösséget, / közvetlenné lesz, / megnyílik; / ami csak más szó arra, / hogy valóságos lénnyé válik; / s ami ismét csak más szó arra, / hogy éber.”

Hol sötétség honol a színpadon, és csak egy csupasz villanykörte leng egy kis asztal fölött; hol üvöltő zene szól, és nyugtalanító, szürrealisztikus képek sorjáznak egy vetítővásznon. Egyszerre világégés képeit vetítik elénk: egy tengeri flotta bombákkal történő teljes elpusztítását láthatjuk, hajók süllyednek el, emberek halnak meg, rettentő sokan. Máskor a digitális világ képkockái villannak fel, kibernetikai algoritmusokként láttatva a világot. „Akkor kitalálod Kronoszt, / és megírod a Kronosz-vírust, / hogy feltörd a hősöd lelkét, / ARE YOU SURE? / YES. / És a Kronosz-vírus terjedni kezd, / szétfeszíti a szavak értelmét, / és elárasztja a szervereket, / DATA ERROR / adatromlás, / baszódj meg!, / újra kell írnom minden partíciót, / nem fog menni, / nem fog menni! / Át kell programoznom magam” – mondja a szenvedő, már csak hazatérni vágyó király. Aztán disznómaszkban jelenik meg, s vécépapírral itatja könnyeit a női vécén, majd egy öreg, vak szellemalak képében, mint a vak jós, Theiresziász. Minden átváltozás látszólagos esetlegessége ellenére koherens és mélyebb értelmet sejtető, szükségszerű, rávilágít a dolgok rejtett összefüggésére. Mert végül, bolyongásunk, útkeresésünk, tévelygéseink, függőségeink, kritikus tömegével önmagába zuhanó, összeroppanó egónk bemutatása során, a színdarab befogadásakor önmagunkkal találkozunk, ez volna talán a színházba járás egyik értelme.

A Patyolat Próbaüzem nevű kulturális befogadótérbe a Baross utca egyik ódon kapuján kell betérni, s félhomályos lépcsőházban a „színházhoz” felóvakodni. A díszlet minimalista, ahogy a kellékek és a színpad is. A monodráma színpadi fényei élesek, vakítóak és hidegek, a hangok durvák és nyugtalanítóak, a zenék vadak (szeretem a vad zenéket), az uralkodó színvilág a fekete és árnyalatai, itt valóban minden percben az alvilágban érzi magát az ember. Az író, rendező, színész Formanek Csaba játéka erőteljes és hiteles, mint ahogy azt tőle már eddig is megszoktam, az általa megformált vívódó, önmarcangoló és esendő karakter ismerős és érvényes, a darab során a színész mindvégig kapcsolatban van közönségével, egy percre sem engedi el a figyelmet.

Azoknak, akik lemaradtak az előadásról: december 15-én este 8 órakor a Hádész – Látomások az Alvilágból újra látható a Patyolatban, a Baross utca 85. szám alatt.

Fotók: Mihácsi Veronika, Szőke Péter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.