Ugrás a tartalomra

.

Hófödte ágon nincs virág

Nézd, havasak a fák, tél van. Hófehér táj, hófehér kórház és hófehér szerelem. Valakit szeretettel ápolni, támogatni a biztonságot nélkülözve, és mindeközben bántani akaratlanul is. 

Így asszociálok poetikusan a regény után. Nem véletlenül, hiszen a kötet is versekkel zárul, pontosabban nyolc költeménnyel indítja el az olvasót az olvasás utáni értelmezés útján.  A versgyűjtemény az átdolgozott kiadásban lett hozzáadva a regényhez, ezzel is növelve a mű értékét. De erről majd később, előbb közelítsünk rá.

Horváth László Imre kisregényének központi témája a szerelem, és minden esemény a szerelem körül forog. Lehet-e szerelmes regényt írni a 21. században? Lehet-e hitelesen beszélni erről? Sokféle válasz létezik. Szerintem az esetben igen, ha egy jól ismert, mégis ritkán látott arcát mutatja, például a közöny kiváltotta kiszolgáltatottságot, a kitartó, mégis fájó egyensúlykeresést. „Sokszor napokig meg se szólaltam. A belső dolgaimat idővel képtelenség volt közvetíteni neki. Elvesztettem az önbizalmam, úgy éreztem, olyan mércét állított számomra, aminek lehetetlen megfelelni, amúgy pedig semmi köze hozzám… Nincs rendes munkám, furcsa vagyok, idegesítő, nevetséges. Csak reménytelen ragaszkodás maradt belőlem.

A regény eseményei az elbeszélő belső vívódásai körül forognak, tisztán és pontosan követik egymást. A narráció őszinte baráti beszélgetésnek tűnik. Felvetődhet a kérdés, mi teszi mégis különlegesebbé egy átlagos szerelmi történetnél. A dráma, az örökös sóvárgás? Nem okoz meglepetést mai, ingerekkel teli világunkban. Az évszakok egymást követése és körforgása, vagyis az idő múlása és az élet eseményeinek kéretlen bekövetkezése? Lehet-e bízni egy olyan világban, egy olyan szerelemben, amely nem nyújt biztonságot? A szerelem és az örökös változás, az elmúlással együtt egyszerűnek tűnő valóság képes arra, hogy fikció nélkül is épp elég megválaszolatlan kérdést tegyen fel. „Anni elmesélte, hogy a karácsonyt és a szilvesztert itthon töltötte, egyedül az albérletben mindkettőt. Karácsonyra kiengedték Krisztiánt a kórházból, vele volt, de a fiúnak vissza kellett mennie huszonhatodikán. Anni hónapok óta járt hozzá, mindennap. Az első órában csak felszínesen említette ezeket. Valójában mindig akkor indult érdemi beszélgetés köztünk, amikor Krisztiánról kezdett mesélni, annak alapján lehetett csak tudni, tulajdonképpen ő maga hogy is van.”

A borítón, melyet Szentes Zágon készített, havas táj látható. Szabadjára engedve a fantáziát, tovább is gondolhatjuk a látványt. Hófödte ágon nincsenek rügyek, nincsenek virágok. Kinőhet ebből családfa, ha a betegség beborítja a szerelmet, teremhet gyümölcs? Mi maradhat egy ilyen környezetben, ahol eltűnnek a színek, és helyükre beszivárog az egymásra utaltság utáni vágy? A történet nem kétszereplős, Annin kívül a lány volt szerelme is befolyásolja az eseményeket, illetve újabb szeretőkről is olvashatunk – nem egy megszokott, boldog szerelmi történetben van részünk. Az állandóság megteremtésére irányuló kísérlet sikertelen marad. A szerelem látószögén kívül eső dolgokat esély sincs részleteikben átélni, részleteikben feltüntetni a kisregényben. Így fullad kudarcba minden, ami elkezdődik: az új élet reménye egy másik országban, a megismerkedés idegen emberekkel – hőseinket elkerüli a sikerélmény.

Egy minimalista ablak is van a borítón. Mi lehet ez, és miért kerülhetett fel központi elemként a képre? Bentről, üvegen át nézve a havas fák másként mutatnak. Fűtött szobából figyelni a rideg tájat más élmény. Ha meleg van és szerelem, akkor a tél csak illúzió? Az ablak védelmet nyújthat, de ettől még nem teremtődik meg az egyensúly. A kint és a bent nem ugyanaz. A környező világ és a szereplők körül zajló történések között nincs stabilitás.  A kórház fehér miliője talán mégis hasonlít erre a steril, fehér takaróra.  Együttesen szimbolizálhatnak tisztaságot és elmúlást.

Két szereplő életeseményei zajlanak a kórház falain belül. Krisztiánnak nincs más választása, gyógykezelésre kényszerül, hosszas vizsgálat után kiderül, hogy rákos. Anni számára az exszerelem van annyira fontos, hogy támogatást nyújtson, és ezzel önmagát hozza nehéz helyzetbe. Minden idejét Krisztián ápolására áldozza, és amikor nem a kórházban van, akkor is minden döntése ekörül forog. A történet narrátora és egyben főszereplője odaadóan támogatja Annit, de ebben a segítségnyújtásba kényszerülő szerelemben ő maga is kiszolgáltatottá válik.    

Hibásak ezek a szereplők a velük történtekért? Ki okolható boldogtalanságukért, mindig valaki más, ők maguk, vagy a sors?

Folyékony olvasmány a Nézd, havasak a fák, tél van, nem döcög a cselekmény. Szinte természetes, hogy nem boldog a befejezés, hiszen manapság szomjazzuk a tragédiát. Szeretjük, ha szenvednek a szereplők. Megismerkedünk velük, de ha már itt vannak, ne legyen minden rendben velük. Kicsit általánosítok, de azért mégiscsak ki merem jelenteni, hogy a magas ingerküszöb miatt már majdnem természetesnek hat, ha a szerelem nem feltétlen boldog.

Az érzelmi stabilitást hajszolják a szereplők, és ezt fiatal felnőttként a szerelemben keresik.  Horváth László Imre regényében minden tortúráért a vágy, a ragaszkodás, a románc tehető felelőssé. „A szerelem nem kér a körülményekből, nem igazodik, csak van. Végigmászkáltam egyedül ezeket a hónapokat. Rájöttem én is, hogy igaz, amit Anni sulykol belém, történhet bármi, csak epizód vagyunk egymás számára.”

A regény utolsó fejezetét egy mély lélegzetvételhez hasonlítanám. Talán az előző fejezet utolsó mondata: „Most ülünk a padon, tökéletesen legyőzve, kifosztva, némán, mindenen túl, torkig telve avarral, szeméttel”, és az utolsó fejezet nyitómondata miatt: „De utána is találkoztunk még egyszer.” Ugyanakkor a történések is befolyásolják mindezt, hiszen ebben a fejezetben a regény megírásának elhatározásáról olvashatunk, amikor a történet főszereplője végre először kiáll döntése mellett, és Anni intése ellenére végül megszületik a regény.

Amint már említettem, a kötet válogatott versekkel zárul: Elégia, Nem épkézláb mondatok, Ismeretlen, Miért lenne kevesebb, Olyankor most, Beteg cimbalom, Sosem te, sohasem én, A bolyongás. Az utolsó vers a csokor címadója is egyben. Bár ez már az új kiadás eredménye, szerves részét képezi a könyvnek. A versek közül néhány a kisregény konkrét cselekményéből inspirálódik:

„Hogyan halhatott meg, harmincegy éves volt,

fél év alatt elvitte a rák, így mesélném, mondjuk

egy bolt előtt, ha sokat látott vénasszony lennék

vagy legalább középkorú, de én a menyasszonya

szeretője voltam azokban az időkben, amikor meghalt.

(Bolyongás)

A könyv nem érhet véget egy gyors becsukással. Tovább él, érlelődik a feldolgozás és megértés felé. Összefüggéseket keresünk, újraértelmezzük a szereplők vívódását, illetve megpróbáljuk befogadni vagy elutasítani az olvasás által kiváltott érzéseket. Ezek a versek is ebben segítenek. 

 

Horváth László Imre: Nézd, havasak a fák, tél van. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.