B. Angéla hazatalál
Nyár van, a Maros-parti faluban lassan hömpölyög az idő. Az emberek szokásos dolgaikat végzik. Az egyik udvaron valaki szőnyeget szappanoz, egy másikban kotlóst ültetnek: kosárral borítják le, kőccsed ki ügyesen, mondják, legyen nekünk sok kicsi csürke. A sarki kocsmában valaki felhajt egy féldecit, fejét az asztalra hajtja. A főúton lépésben halad el egy kék dácsia.[1] Hangszórón hirdetik, hogy cirkusz van a faluban. Jött kígyó, törpe, tűznyelő, szakállas nő és beszélő majom. Ma este lesz az utolsó előadás, várnak mindenkit a piactéren.
Mi most fejeztük be az ebédet. Zöldfuszulyka[2]leves volt, másodiknak diós laska.[3] A távirányítót kattogtatom, Tató hangosan horkol mellettem. A Déli harangszót néztük a Dunán, utána a Talpalatnyi zöldet, abba aludt bele. Mama nem pihen, laskát csinál. Géppel nyújtja vékony lapokra, utána ugyanazzal a géppel vágja csíkokra, aztán kiteszi száradni. Közben dúdolja, hogy Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál.
A szekrény tetején hatalmas robajjal megcsörren a telefon. Tárcsás telefon, mama maximum hangerőre állította, hogy akkor is halljuk, ha majd véletlenül egyszerre lesz bekapcsolva a mosógép, a porszívó, a mixer, s mi valamiért pont a szomszédban leszünk. Mama csipeszkedik,[4] felveszi.
Véri néni van a telefonnál. Őt Kati néni hívta fel, akinek Postás Vera szólt. Kétségbeesve újságolja, hogy képzeld el, te Margit, elé van jőve már megint. Pedig múltkor megmondta neki szépen a plébános, s utána még azok a kemény Rokaly legények is rászóltak, hogy nappal ne mind ámbolyogjék.[5] Éjjel intézze el a dolgát. Ha kell, fogja meg a tyúkot, egyék. A főtéren ott a jó ásványvízkút, igyék. Sétáljék. De napközben ne mind ijesztegesse a népet. Hagyja békén a falut, ha jót akar magának. Erre fel ma látták. Ahajt vigyázkodott az Incelokában egy szál hálóingben. Hát az emberek gutát kapnak mind egy szálig, ha meglássák, te Margit. Postás Vera azt hitte, szellem, jettibe[6] nekiment egy póznának, füliről is lement a bőr. Mondjuk ez a Vera már leánka korában is olyan pipe[7] volt, szarta össze magát az egércincogástól is, rajta nincs mit csodálkozni, mondja Véri néni. Na de csak azért hívott, mondja, hogy szóljon, Katát a kapun kiengedni nem szabad. Mamáék zárjanak be mindent. Sötétítőket húzzuk el, ablakon se nézzek ki. Mert megigéz, olyan fajzat ez az Angella. Aztán hallom, a hangja lassan kezd lenyugodni. Végül megkérdi, a laskavágót kölcsön tudnánk-e adni, mert egy marék laskája nincs, kéne csináljon ő is.
Mama higgadtan válaszol. Azt mondja, ő nem irtózik Angellától. Múltkor jó közel ment hozzá, meg is érintette. Pont jött ki Fodrász Vikitől, a haja béondolálva, Viki tett új dajert. Már cserélkezett[8] volna ki a kapun, amikor hallja, hogy valami motoszkál a bokorban. Azt hitte, Vikinek a macskája, az a veress, Picus. Közelebb lépett, s hát akkor lássa, hogy nem a macska, hanem Angella az. Bé volt bújva oda a csepleszbe.[9] Motyogott valamit, s mind mutogatott a mama hajára. Mama nem értette, de közelebb hajolt, s akkor Angella megsimogatta a dajert. Azt mondja mama, szerinte ártalmatlan a leánka. Csak hát ijesztő, na. Mert se az anyjára, se az apjára, sőt a faluban senkire nem hasonlít. S aztán az apja nem is volt idevaló, teszi hozzá mama, valahonnan
Tatóval a szobában hallgatjuk végig a beszélgetést. Már a telefoncsengéstől kiszökött az álom a szeméből, mérgében azt kérdezi, ki az ánti isten hív ilyenkor. Véri hívott, mondja mama. Azt mondja, elé van jőve a vadleány, s nehogy Katát kiengedjük az utcára. Én még sosem láttam, azt sem tudom, hogy néz ki, de már megszoktam, hogy félünk a vadleánytól. Mama azt mondja, az egész szomszédság fél.
Tató ül az ágy szélén, a haja kukkra[12] áll, ahogy a párna nyomta. Nézi a földet, gondolkozik. Aztán azt mondja:
– Helyibe lennék, én is eléjőnék. Mit mind üljön annyit egyedül. Ő is ember, volt anyja, apja. Meghaltak, nincs ki foglalkozzék vele. Árvaházba nem vették bé, hogy ott is csak félni fognak tőle. Mikor az anyja egyszer elvitte templomba, a plébános lemondta a misét, hogy csikar a hasa, fosik. Nem kell ő senkinek. Azt a likat is azért vájta magának a csűr alá, hogy tudjon elbújni, hogy ne lássák, s ő se lásson senki normális embert. Ott hallgatózik egész nap, várja, hogy sötétedjék bé, s jöhessen ki enni. De hát nem vakond, hanem csak egy leánka. Egy torzszülött leánka. Négy lábbal született, ennyi a baja, s hogy az arca olyan szőrös, mint a macskának. Hány éves is lehet, ejsze megvan tizennyolc. De nem eszen embereket, s még egyszer se hallottam, hogy valakinek ártott volna. Úgyhogy mondd meg Vérikének, ne mind riogasson ebéd után, pont mikor az ember tudna pihenni egy cseppet.
Aztán odafordul hozzám, s azt kérdi, jól hallotta-e, hogy a cirkusz ma van itt utoljára. Mondom igen, holnap mennek tovább. Akkor, kérdi, megnézném-e a tűznyelőt. Mondom: meg hát! Tavaly járt egy cirkusz Gyergyóban, de még tűznyelőjük se volt, csak egy vézna oroszlánt mind futtattak körbe. Akkor azt mondja Tató, megberetválkozik, s menjünk be a piactérre, Antiék is mennek. Mama azt mondja, ő egyszer biztos nem kíváncsi. De én mehetek, csak nagyapám mellől el ne maradjak.
Már kezd sötétedni, amikor beérünk a piactérre. Fogom a Tató kezét. Szól a nagy zenebona, egy bódéban kakast pattogtatnak, egy másikban sütik a lángost. Tató kérdi, melyikből kérek. Mondom, nekem kakas[13] kell. Odamegyünk, lekezel a pattogtatóval, én egyből kapok egy tasak kakast. Mellettünk két rendőr, egy csomó tűzoltó, mind nagyot köszönnek nekünk. Tató azt kérdi, ejsze a tűznyelőt jöttek kioltani. Kacagnak. Kicsit arrébb látom, árulják a szebbnél szebb lufikat. Tató azt mondja, menjek oda, s csak mondjam azt, hogy Borsos Árpád unokája vagyok. Megyek, mondom, s kapom is kézbe a lufit.
Akkor végre belépünk a nagy, kerek sátorba. Jegyet sem kell váltsunk, Tató csak biccent egyet a jegyszedőnek, s a legjobb helyre ülhetünk le. Fentről látjuk az egész porondot. Én a kakast tartom a kezemben, Tató egy söröspoharat. Elkezdődik a műsor, s mi ketten elkezdjük kommentálni a fellépőket, ahogy otthon a tévébemondókat szoktuk. Hogy a kígyós nő pont úgy néz ki, mint Meszelő Éva, s a bohóc úgy megy, mint Csavari Feri. Kacagunk nagyokat, egészen addig, amíg a tűznyelő jön a porondra. Akkor elhallgatunk, még szuszogni se merünk. Tató súgja nekem, hogy ez egyszer nem semmi, ilyent még ő se látott. Ezt vajon hogy csinálja, s vajon ha a hegesztőpisztolyt bédugnánk a szájába, azt lenyelné-e. Utolsó műsorszámként itt is egy vézna oroszlánt futtatnak körbe. Most én súgom Tatónak, hogy ez nem tetszik. Azt mondja, ez nem is érdekes. Inkább menjünk ki, mert valami eszébe jutott, s meg akarja nézni.
Kimegyünk, nincs kint egy lélek se. Azt mondja, gyere, nézzük meg, hol laknak a cirkuszisták. Odamegyünk az egyik utánfutóhoz. Nagyon magas, még Tató se lát bele. Akkor azt mondja, felemel, s én nézzem meg, mi van benne. Mondom, jó, felülök a nyakába. Ahogy lassan emelkedek fel, mindenféle cirkuszi kellékeket látok. Hulahoppkarikák, cilinderek, parókák
– Mit szólsz, félelmetes? – kérdezi halkan Tató. – Tőle fosik a fél falu.
– Holnap áthívhatnánk hintázni, mondom.
– Hát, fiam, ha még itt lesz a faluban, áthívjuk.
Angellát soha többé nem látták Csomafalván. A likat a csűr alatt betömték, a plébános is fellélegzett, és az emberek azóta kicsit bátrabban szappanozzák a szőnyeget, bátrabban ültetik a kotlóst: kőccsed ki ügyesen, legyen nekünk sok kicsi csürke.
[1]
[2] zöldbab
[3] tészta
[4] kapaszkodik; itt: lábujjhegyre áll
[5] csatangoljék
[6] ijedtében
[7] fiatal liba, kacsa; itt: ijedős
[8] váltott; itt: helyet válto(ztato)tt
[9] csalitos, bozót
[10] Câmpulungról
[11] bokorbabbal
[12] felfelé
[13] pattogatott kukorica
[14] itt: limlom, rendetlenség
