– Azt mondtad, gyűjtemény?

– Aham…

– És hogy párbeszéddel oldjam meg?

– Ez a feladat.

– Ugyanúgy hatezer karakter?

– Igen, maradjunk ennél a keretnél.

– Te és a szabályaid…

– Mi bajod velük?

– Megkötik a kezed. Nem te panaszkodtál a legutóbbi történetedre, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem ragaszkodsz a magad állította korláthoz? Én egy szóval sem említettem ilyet, te kötötted gúzsba önnön szárnyaló képzeleted.

– Nem a képzeletem kötöttem gúzsba, csak a történetet.

– Tudod, hogy értem…

– Ebben állapodtunk meg: Hatezer karakter. Szóközök nélkül. Pont.

– Jó, de mit számít, ha nyolc karakterrel több lesz? Vagy nyolcvannal. Nem a történet a lényeg? A mese maga?

– Igazad van, de most feladatot oldunk meg, emlékszel? Ujjgyakorlatok. Azt szeretném, ha írnál valamit gyűjtemény témakörben, amit párbeszéddel oldasz meg maximum hatezer karakterben. Ne nyafogj itt nekem, mint egy értetlen gyerek!

– Oké, rendben. Kitaláltam neked a világ legrövidebb rémtörténetét, garantáltan nincs hatezer karakter. Íme:

– Te, minek megyünk le a pincébe?

– Megmutatom a gyűjteményemet…

– Nagyon vicces.

– Miért, nem jó?

– Két mondat még nem egy történet.

– Már hogy a viharba ne volna az! Nem emlékszel a világ legrövidebb sci-fi történetére? „Az utolsó ember a Földön a szobájában ült. És akkor kopogtak az ajtón…” Fredric Brown követte el, és antológiák százai közölték le. Az enyém még ennél is rövidebb. És párbeszéddel oldottam meg! Zseni vagyok, vagy zseni vagyok?

– Ezek nem történetek. Csupán kuriózumok, gegek… Nem ezt kértem tőled.

– Látom, nem érted a lényeget. Ahogy az elvont dolgokat sem. Természetesen nem az a két mondat a történet, hanem a három pont mögötte. Az mozgatja meg az emberek fantáziáját, hogy ki-ki maga alkossa meg belőle a saját sztoriját. Ha a Földön élő utolsó ember a szobájában ül, akkor ki kopog az ajtón? Egy klón? Egy robot? Egy idegen? Mit akarhat? Ha kopog, akkor zavarni semmi esetre sem, mert feltételezi, hogy megvárja a bebocsájtást… Az én történetem ugyanilyen. A párbeszédből egyértelműen kiderül, hogy az egyik fél értetlen, fogalma nincs arról, mi vár rá a pincében, a másik a válaszával teremti meg a folytatást: „Megmutatom a gyűjteményemet…” Szedhetem akár dőlt betűkkel is, attól még kísértetiesebb. Egyértelmű, hogy emberünk meg akarja mutatni a kollekcióját. Valamiért fontos neki… Büszkélkedni akar vele? Eladni? Vajon mi lehet? És miért a pincében tartja? Máshol nem fér el? Nem, sokkal valószínűbb, hogy valami olyasmi, amit elzárva tart, amit csak ritkán, keveseknek mutat meg. De kinek? Miért? Húúú… Ne mondd, hogy a te agyadat nem mozgatja meg? Gyerünk, hogyan fojtatnád?

– Úgy hogy á, már láttam, pont. Vége a történetnek.

– Uncsi vagy.

– Komolyan csak ennyi telik tőled? Semmi épkézláb nem jut eszedbe a gyűjteményről?

– Dehogynem, pl. a Predator, amiben egy idegen lény gyűjti a levadászott prédái koponyáját. Vagy még inkább a The Collection című film. Azt láttad?

– Nem rémlik.

– Egy elég beteg horror, amiben egy fickó embereket "gyűjt”, hogy azok testrészeiből állítson össze magának egy sajátságos kollekciót. Preparált zsigeri szobrokat üvegvitrinekben… A 2009-es The Collector-nak a folytatása. Ami nem azonos a Kiss the Girls-el, ami idehaza A gyűjtő-ként ment a mozikban Morgen Freemannal és Ashley Juddal.

– Hogy a pitliben van neked időd ennyi hülyeséget nézni?

– Ismersz, időmilliomos vagyok.

– Azt meg hogy a csudába csinálod? Örököltél? Nyertél a lottón? Bankot raboltál? Áruld már el nekem, mi a titka, hogy én is visszakaphassak egy pár évet… Hogy teszel szert az időre?

– Gyűjtöm.

– Menj a fenébe.

– Nem, komolyan!

– Hogy lehetne már időt gyűjteni, amikor ahogy öregszel, abból egyre kevesebb lesz?! Ennek semmi értelme.

– Láttad a Lopott időt?

– Igen.

– Na nem úgy. Nem vagyok hallhatatlan, és nem lopom el mások idejét, hanem gyűjtöm.

– Jó, de hogy?

– Emlékekkel.

– Esküszöm, nem értem. Nekünk kettőnknek nagyon nem jár egy rugóra az agyunk, vagy csak egyszerűen nem beszélünk egy nyelvet.

– „Bizony, mondom néked a valót, Michael Jackson, felnyitván a te szemeid… Én valék az Isten!” Láttad az uristen@menny.hu-t?

– Nem.

– Feltétlenül nézd meg! Húsz perc az életedből, de garantálom, egy egész napot nyersz majd vele! Fiatal, független filmesek alkotása. Zseniális! Nem is értem, miért nem csináltak még nagyjátékfilmet belőle! Egy haverommal a mai napig idézgetünk belőle: „De a kulcs!… A kulcsot ugye elvesztettük, úgyhogy ami a szekrényedben van, azt köszönöm szépen!”

– Na jó, feladom.

– Mit tudsz rólam, drága barátom?

– Azon túl, hogy hülye vagy? Semmit.

– Mivel foglalkozom? Hol élek?

– Mit tudom én, most épp hol vagy és mit csinálsz! Valahol vagy és valamit csinálsz. Mindig máshol, mindig mással, mindig valami mást.

– Na látod, ez a lényeg! Gyűjtöm az emlékeket. És minden emlékkel szaporodik az idő, amit megéltem. Nem az az idő, ami még előttem áll, hanem amit magam mögött hagytam. Melyek emlékek formájában élnek tovább bennem. Vágod?

– Nem igazán.

– Na jó, hány munkahelyed volt?

– Tudod, hogy csak ez az egy. Meg egy fél, amikor éjszakánként őriztem egy telepet.

– Elárulom, én már az ötvenedik munkahelyen és munkakörön vagyok túl. Addig számoltam. Mostam szélvédőt, hordtam ki újságot, voltam betegtologató, bútorszállító, bolti eladó sőt, télapó is, meg kukás… Szendvicsemberként hirdettem az HBO-t, de dolgoztam díjbeszedőként és laborasszisztensként, szalagmunkásként megjártam a Sörgyárat, a Bőrgyárat, a Szójagyárat, rakodóként a FÜSZÉRT és a ZÖLDÉRT raktárbázisait… Felsorolni is nehéz, hány helyen, hányféle munkát végeztem már! Te csak erre az egy munkahelyedre emlékszel, de tizenhat évesen együtt robotoltunk az építőiparban, nem rémlik? Építettük a Tudomány és Technika házát, vertük a vakolatot a romos kórház oldalán…

– Most, hogy mondod… Tényleg!

– Látod már, hogyan tehetsz szert a plusz időre? Minden élmény messze több időt ölel fel az emlékeidben, mint amennyit azok valójában elfoglalnak az életedben. Ellenben, ha 40-50 évet húzol le egyazon helyen, a végeláthatatlan monotonitás végül hónapok történéseibe sűrűsödik össze. Merthogy közben nem is történt semmi más, mint ami pár hónap alatt meg ne történhetett volna. Így van ez a párkapcsolatokkal is. Beszélünk a sírig tartó szerelemről, meg hogy milyen szép dolog kitartani egymás mellett egy életen át, de amikor ezt propagálni kezdték, alig volt 30 év a születéskor várható élettartam! Belegondolt bárki is, hogy azóta megduplázódott egy emberöltő?

– Mit akarsz ebből kihozni?

– Azt, hogy nem arra vagyunk kalibrálva, hogy 50 évet húzzunk le egy munkahelyen, vagy egy párkapcsolatban, ami a végén majd semmivel sem fog többnek tűnni, mint amennyit a századelőn éltek meg az emberek. Ez azóta túlhaladott.

– Ez az életbölcsességed? Hogy mindenki éljen úgy, mint te, gyökértelenül, röpködve virágról virágra, sose tudva, mit hoz el a holnap?

– A holnap mindannyiunknak ugyanazt hozza. A kérdés az, mit hagyunk hátra, és mit viszünk magunkkal. Ha van odaát bármi is, akkor oda semmi más nem kísérhet el minket, mint az emlékek. Ezért gyűjtöm őket. Színek, formák, ízek, hangok és szagok… Ez az én gyűjteményem.

– Rendben, de mi lesz a sztorival?

– Itt van.