Úgy süt a nap itt az udvaron, melegen, simogatóan, mint amikor tavasszal, apámmal a szántás mellett sétáltunk. Ez te vagy, mondta nevetve, és felém dobott egy bogáncsot. Emlékszem, én is nevettem, és magamról leszedve kötött mellényére hajítottam. Alig tudta eltávolítani, közben csak kacagtunk, kacagtunk…

  A kaput hiába próbálom, sehogy sem sikerül kinyitnom. Pedig mennék, nagyon mennék!

Kiáltok egyet, rövidesen léptek hallatszanak. Biztosan ő az, apa, de nem. Ki ez a nagytermetű, bajuszos férfi? Nyugtatgat, a nevemen szólít, vajon honnan ismer? Kérdem is, mire csak legyint, ugyan már, ne kezdjük elölről, morogja, és eltűnik.

Újabb lépések, ez csak a mama lehet. Felbukkan egy asszony, de ő nem az anyám. Szótlanul megy el mellettem. Megrázza a kaput, bólint, majd bemegy a házba. Csak tudnám kicsoda…

Tehát neki sem sikerült kinyitnia.

  Miért vagyok itt? Hol vagyok egyáltalán? Elegem van, anyámhoz mennék!

Már biztosan bedagasztotta a kenyeret, talán meg is sült. Kezei lisztesek, megcsillan jobbján a jegygyűrű. Olyan szép kék a köténye… Akárcsak a szeme.

 – Mama bezártak, gyere értem!

Hangos szavaimra egy kutya jön a lábaimhoz, farkát csóválva. Hát te, szólok hozzá, bizonyára idetartozol. Téged is bezártak? Tegnap még nem voltál itt…

  Kinézek a vaskapun, hátha valaki meglát és segít. Segít elmennem haza, mert otthon nagyon várnak. Hol jártál Marika, ezt fogják kérdezni. Mondd, hol jártál? Nem tudom, de már itthon vagyok anya, látod? Kész a kenyérke?

  Felállok a kerítés szélére, úgy vizslatom az utcát.

Nézd, ott jön egy fiú az alvég felől. De hiszen ez az öcsém!

 – Gyere, engedj ki innen! Sanyi, nem hallod? Hogyhogy nem vagy Sanyi? Akkor ki az ördög vagy? Béla… Akkor Béla, segíts! Nyissam ki én? Nincs kulcsom, te bolond, már megtettem volna! Mi az, hogy elektromos a kapu? Várj, várj már, ne menj el, te gyalázatos…

Pedig a Sanyi volt, ebben biztos vagyok. Megorrolt, amiért nem hagytam neki a meggyes pitéből. Ő is felette előlem a buktát, így most kvittek vagyunk.

  Mindenki siet, nem akar szóba állni velem senki.

Már nem tűz olyan melegen a nap, nagy részét elfogják a kis udvart körülvevő falak. Bezzeg otthon… Nagy kert, sok, sok virág. Nagyon szeretem a virágokat! Itt nincs egy sem, csak beton és beton. Előbb, utóbb kijutok innen, ki bizony!

Egyszerre megáll egy fiatal nő a kerítés előtt. Már éppen oda indulnék hozzá, de hátulról megfogják a vállam.

 – Menj be, légy szíves! – szól hozzám a nagytermetű, bajuszos férfi, és a ház bejárata felé tuszkol. – Beszélgess inkább a papával, már amúgy is hűvösödik itt kinn.

Papával? Nekem nincs papám, hisz régen eltemettük. Nagypapa… Az egy jótét lélek.

Mielőtt belépnék a házba, látom, hogy a kapu csak úgy magától nyílni kezd kifelé. Nahát, ilyen is van? Most kéne meglépni, ám mire észbe kapok, már csukódik mögöttem az ajtó, és odabenn találom magam a félhomályban.

  A szoba sarkában lévő ágyon egy őszes férfi fekszik, kezei kockás takarón nyugszanak. Mosolyog, közben élénken maga mellé mutogat.

 – Gyere, ülj ide, meséld el milyen az idő odakinn! – mondja rekedtes hangon.

Hát ez meg kicsoda? Még hogy üljek oda? Egy idegen ágyára?

Egyszerre odakintről erőteljes csattanás hallatszik. Kinyitom az ajtót, az udvaron senki, viszont a kapu félig nyitva áll. Lassan, lépésről lépésre megközelítem, és óvatosan kidugom a fejem. Az utcasarkon két autó, az egyik kerekei az égnek, körötte sok ember, ott a bajuszos meg a lány is, valamit magyaráznak egymásnak.

Most aztán nyomás! Senki sem figyel rám, itt az alkalom!

  Ezek az ismeretlen utcák… Hol lehetek vajon? Csak ne fájnának ennyire a lábaim. Egyszer a kirakodó vásáron is eltévedtem, de anyukám megtalált.

Kezdek elfáradni, sokat gyalogoltam.

Soha nem jártam erre…

Az én anyám megtalál. Mindig. Azt mondta, ha bármikor eltévednél Marcsika, ülj le, ahol vagy, és én jövök érted, ne félj! Le is ülök ide, erre a kőre, csak megtalálj, anya!  Majd kiabálok, jó?

  – Anya, anya, anya…

 

  – Micsoda beleset volt! – tesz egy lemondó mozdulatot kezével a nő, és a hóna alól előkerül egy dosszié. – Ott tartottunk, hogy Gyöpös Mária az ön anyósa, igaz?

A bajuszos bólint.

  – Nos, az Alzheimer kórban szenvedő betegeket ugyan el tudjuk helyezni megfelelő intézményben, de mindig azt tanácsoljuk, amennyiben lehetséges, minél tovább maradjon szerettei közelében. Persze ameddig normális keretek közt lehetséges.

  – Az a helyzet, hogy igen kicsi ez a ház, mindössze másfél szobás, és egyre nehezebb a mamával. Néha nem ismer fel senkit, de szerencsére vannak tiszta periódusai is. Előfordul, hogy dührohamokat kap, egyes éjszakák végképp kriminálisak mostanság. Amellett mindenáron haza akar menni a régi otthonába, valahol a Nyírségbe, ahol felnőtt, persze az már hosszú ideje nincs meg. Viszont ha teheti, megszökik. De tessék talán beljebb jönni!

Ahogy belépnek, a férfi körülnéz, egyszer a feleségére, majd az apósára vet egy pillantást, végül az előbbitől megkérdezi:

  – Juli! Mama hol van?

  – Kiment a csattanásra. Hát nincs veletek?

  – Kiment? Ajjaj, te jó ég… Talán folytassuk később ezt a beszélgetést, hölgyem, azonnal utána kell mennem, megkeresni.

  – Én is magával tartok – indul a nő is. – Talán együtt…

 

   Lassan leszáll a szürkület.

Juli villanyt gyújt.

Sokáig vannak oda – gondolja. Mi történhetett?

Éppen az apja ágyát igazgatja, amikor csengetnek.

Kiles az ajtón, és meglátja az elcsigázott anyját.

  –  Kislányom, nyisd már ki a kaput, miért zártok ki?