Jelige: Anastenaria – Hédi

Álltam a fürdőben és sminkeltem. A szempillámat festettem épp. Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy valahol olvastam: egy nő nem tud csukott szájjal szempillát festeni. És ilyenkor mindig ki is próbálom, becsukom a szám, és valóban, nem kényelmes. Ekkor csipogott a telefon. Bár nem tudatos, de az agyam elemzi a csipogást: egy magas, vékony „piiing”, ez messenger. Sok mindenkivel ott tartom a kapcsolatot. Munka és gyerekek mellett nem nagyon tudok vagy akarok telefonálgatni. Találkozni is kevesekkel sikerül. Főleg Hédivel. Az agyamba ő ugrik be elsőként. Lehet ő írt?

                Nem tudom, hol kezdődhetett, de Hédi alapvetően nem volt az a pörgős, társasági lény, mint én. Teljesen másképp képzelte az életet. Miért zavar ez bárkit is, ha valaki másképp képzeli? Miért dühíti fel a családot, ha valaki nem akar dolgozni. Legalábbis hagyományos értelemben nem akar. Ebben az országban amúgy se akar senki se dolgozni... Kinézek az ablakon, és látom, hogy tömve az utak, a buszok délelőtt 11-kor. Leugrom a Sparba, és akkora sor van a kasszánál, hogy valójában körbeálljuk a boltot. Szóval vagy túl sok ember él itt, vagy abból, ami nem annyira sok, a fele minimum nem dolgozik. És nem, nem az anyukákra gondolok, nem a bottal járó néni-bácsikra. Őket értem. De a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes emberek, mit csinálnak napközben? Szóval az ő lebzselésük senkit se dühít fel, de ha Hédi azt mondja, most nem keresek munkát, attól plafonon vagyunk. Biztosan cipeljük a múlt megszokásait, amikor a munka volt az isten, isten volt a szocializmus, és az ember csak akkor dolgozik, ha fizikailag ott van a gyárban vagy az irodában. De észre kéne venni, ez egy más világ. Ma már azzal is tudsz pénzt keresni, ha a napod posztolod facebookra vagy instagramra, miközben valamelyik márkát mutogatod benne. Ha van elég követőd, megtalálnak a cégek. Felkérnek, egy vagyont fizetnek, közben te semmit se csináltál, csak a segged meresztetted a hetes buszon, etted vagy felöltötted az adott márkát, és erről kitettél egy vicces boomerang-videót. Szóval akkor, miért baj, ha Hédi nem dolgozik. Hédi író. Neki az a munkája, hogy ír. Azt otthon ülve kell csinálni. Vagy bárhol lehet igazából, ahol jól esik. Nincs időhöz, helyhez kötve. Na jó, amikor éppen megtalálja egy kiadó, akkor bekerül pár határidő a naptárába, amiket újabb időpontok követnek, mert úgyis lekési az eredetiket. Nem is értem, hogy lehet határt szabni az időnek egyáltalán? Na mindegy, szóval író. És csak ontja a regényeket. Ez nem mindig volt így. Sok éven át nem írt semmit, holott azt mondta, ő író, illetve nem sikeredett semmi jó, amit magától kiadott volna. Viszont egyszer, egy karácsony este megszállta valami, és addig fel sem állt a géptől, még meg nem szült egy eposzt. Így van, itt állunk a facebook- meg insta-világ közepén, de ő eposzt ír. Eposzt. Hexameterben. Nem akarok lenézni senkit, de ti tudjátok egyáltalán mi az? Rémlik még gimi első osztályból? Nem ez volt az első eposza, de ez volt az, amit csak úgy flegmán odavágott egy kiadó e-mail tárhelyébe, azok meg ráharaptak.                

                Szóval Hédi mindig is különleges volt, a téma- és formaválasztásban is. Azóta, mióta azt az egy eposzt egy ültő helyében megírta, azóta csak úgy ömlenek belőle a könyvek. Van novelláskötet, kisregény, eposzok és nagy regények. Látom a könyveit szembejönni egész évben valahol. Sok irodalmi estre járok, és nincs olyan este, mikor bemutatkozom, meg ne kérdezné valaki, ó, csak nem a Hédi rokona? És onnantól már Hédi könyvei a téma. Szóval a legjobb marketing vagyok neki: ingyenes és két lábon járó. Ő ugyanis nem megy el sehova. Semmi ilyen estre. Az összes könyve népszerűsítését valaki más csinálta, vagy kizárólag online történik. És a nem-jelenléte még jobb marketingnek bizonyult, mintha mindenhol ott lenne. Hédi csak lebeg a szövegei felett, mint II. Endre a Bánk bánban – állandóan esik róla szó, de nem jelenik meg. Ha akarna, se tudna...

                Bezzeg én, én ott vagyok mindenhol, imádom ezt a munkát. Egész nap úton vagyok, délután van időm a kölykökre, este az uramra, éjjel meg írok. Vagy nappal írok, mikor én is úgy döntök, hogy kiveszem az insta-társadalomból a részem, és nem megyek sehova, hanem polgárpukkasztó módon itthon vagyok. Pizsamában kávézom, későn zuhanyzom, és ha éppen csak a fél szemem tudom a szemceruzával kihúzni, mert közben megszáll az ihlet, és vizes hajjal, meztelen ülök a gép elé írni, hát akkor úgy dolgozom... Egy irodában nem lenne lehetőségem erre, elég hamar elővenne a HR, de a begyöpösödött kollégák és főnökök sem díjaznák. No nem a meztelenkedést, bár titkolják, de minden férfi néz... nőket! Azt vennék a szájukra, hogy nem vagyok jelen. Hiába elvégezve a munka, hiába dübörög a cég szekere, ha nem vagy jelen, szerintük nem is dolgozol. Pedig nagyon újra kéne értelmezni ezt a jelen-levést. A kávézással, cigizéssel, egymás és a rendszer szapulásával töltött irodai-jelen-idő nekem nem munka. No persze, mikor a főnök a határidő lejárta előtti utolsó meetingen megkérdi, ki-hogy áll, mindegyik száz és száz külső okot hoz fel, hadovál és tökéletes balladai homálysággal fedi el a kínos valóságot: sehol sem tartanak. Majd a határidő napján mind rund-um-die-Uhr melózik, azt a képet festve, mennyi, de mennyi a meló, és nekik jaj de szűk a határidő. Szűk a szűzlány pu.... - gondolom magamban, inkább csináltátok volna rendesen egész hónapban, és azzal kivonom jelenlétem ebből a munkásosztály-karikatúrából.

                Most állok a fürdőben, sminkelek. Most, ma, nem rohanok a gép elé félszemmel kihúzva, hogy írjak. Ma csak terápiából tudnék. Majd ugrom újra, ha másnak is érdekes lesz, és nem csak az jön ki belőlem, ami feldolgozatlanul fáj. Mikor majd újra klisé-mentesen tudok mesélni nektek.

                Most befejezem a sminkelést, és megnézem a telefont, gyors válasz, és már veszem is fel a fekete ruhám. Hiába a változó társadalom, temetésre még mindig feketét veszünk fel. Vajon a mindig forma- és témabontó Hédi mit venne fel? Talán ez lesz az első társadalmi esemény, ahol megjelenik...