A szanatórium parkjának több száz éves fűzfája alatt állt egy megkopott színű, de még jól kivehetően sötétzöld, korhadó támlájú pad. Ez a pad kitüntetett hely volt az intézet területén, hiszen emberemlékezet óta nem ült rajta más, csak a két legrégebbi szanatóriumi lakó, Öreg és Vén. Na nem mintha meg lett volna tiltva – egyszerűen csak így hozta a tisztelet és a megszokás. Maradt még így is elég pad a parkban.

Azon a kora őszi délutánon is, ahogy az elmúlt években minden kellemes hőmérsékletű napon, évtizedekben, Öreg és Vén kint pihent a fűzfa alatt. És hogy miből állt ez egészen pontosan? Nos, ültek némán egymás mellett órák hosszat, és csak akkor szóltak egymáshoz, ha igazán nyomós okuk volt rá. Így szokták meg.

A Nap, bár még volt ereje, már jól észlelhető céllal a horizont felé tartott, mikor Öreg a hosszú ideje tartó csendet végül megtörte egy látszólag előzmények nélküli megjegyzéssel:

– Tulajdonképpen igazad van.

Vén felhúzta a szemöldökét.

– Úgy gondolod?

– Igen, igen, teljes mértékben – bólogatott határozottan Öreg.

– Ez remek hír. És szabad kérdeznem, hogy voltaképpen miben? – kérdezte Vén.

– Amit az előbb mondtál.

– Én aztán nem mondtam semmit. Meg se mukkantam.

– Jó-jó, nem mondtál. De gondoltál rá! Ugyanaz. Ugyanaz a kettő.

Vén magába mélyedve próbálta felidézni, hogy min is gondolkodott az imént.

– Hát persze, megvan! – csapott a homlokára. – Arra az esetre utalsz, amikor te nem kérdezted meg, hogy mi újság velem, mert úgyis tudod.

– Pontosan! – felelte Öreg. – Ha megkérdezném, te minden bizonnyal kötelességtudóan elmotyognád a szokásos válaszodat, amit már ezerszer hallottam. Hogy a térded. Meg az isiászod. Ezen én megint felhúznám magam. Hogy ezeket tudom. Aztán te persze tisztességből megköszönnéd a kérdést…

– … mire te azt mondanád – vette át tőle a szót Vén –, hogy ez csak természetes, hiszen én is rendszeresen megkérdezem tőled, hogy hogy vagy, annak ellenére, hogy minden nap találkozunk. Háromszor. Reggelinél, ebéd után meg a vacsoránál.

– Utána pedig megint könyörögnél, hogy hagyjuk már ezeket a formális baromságokat, mert már mindketten nagyon unjuk őket.

– És erre mondtad azt, hogy végül is igazam van – nyugtázta Vén.

– Pontosan!

– Tudom – mondta kissé csüggedten Vén. – Csak azt reméltem, hogy ma valami újjal hozakodsz elő.

Vén csalódottsága nem volt alaptalan. Minden egyes nap ugyanezt játszották el: Öreg végiggondolta magában a lehetséges párbeszédüket, aminek végkifejletét, vagyis hogy Vénnek igaza van, kimondta. Vén persze a legtöbször abban reménykedett ilyenkor, hogy Öreg meglepi őt valami váratlannal. És ezt az utóbbi időben ki is mondta. Sosem értette, hogy ha a folytatás is mindig ugyanaz, akkor Öreg miért szólal meg egyáltalán, hiszen azt is végiggondolhatná magában.

– Tudom, hogy ezt remélted – felelte szánakozva Öreg.

– Tudom, hogy tudod.

– Tudom, hogy tudod, hogy…

– Jó, hagyd már abba! – förmedt rá Vén. Majd mikor kicsit lenyugodott, így folytatta: – És azt is nagyon jól tudom, hogy nem udvariatlanságból ültél a padnak arra a részére, amelyiken nincs madárpiszok, csak végiggondoltad, hogy hamarabb mondanám azt, hogy „hagyd csak, majd én ülök a szaros végére”. Úgyhogy gyorsan leültél a tiszta oldalára, hiszen így is, úgy is ott kötsz ki.

– Igen.

– Igen, de nem haragszom.

– Én sem. Tudom.

– Tudom.

– Ismerjük már egymást.

– Egymás gondolatait.

Hümmögtek néhányan mindketten, s végül ismét egy rövidke csendbe hajlott át beszélgetésük.

– Mert te mindig is olyan békés ember voltál – kezdte újra kicsit később a párbeszédet Öreg. – Mint mikor 1965-ben, a tónál, amikor odajöttek a…

– Ne is folytasd, emlékszem – fojtotta belé a szót Vén. – Meg ’73-ban és ’79-ben. Tudom, tudom. Hogy ne tudnám! Hisz’ nincs olyan téma, amit mi ne tárgyaltunk volna már meg.

És ebben egy cseppnyi túlzás sem volt részéről. A sok-sok együtt töltött év alatt szinte mindenről beszéltek már, így csak ismételni tudták magukat. És egymást.

– Mennyi most az idő? – kérdezte váratlanul az egyikük. – Ja, semennyi.

– Semennyi.

– Igen, közben már eszembe jutott.

– Melyikünk beszél? Úgy értem… Én mondom ezt, vagy te mondod?

– Te. Mondom. Vagy fordítva.

És ettől úgy összezavarodtak, hogy jobbnak látták, ha ismét magukba mélyedve gondolkodnak tovább. De kisvártatva Öreg szokásához híven megint kibökte az egyik, némán végiggondolt párbeszédük végét:

– Nem, szerintem az nem lehetséges.

– Nem, az valóban nem – felelte rá Vén. – Már a múltkor is megmondtam.

Újabb pár percnyi csend következett, melyet ezúttal Vén tört meg egy másik témával:

– Én is ugyanígy voltam vele.

– Míg ki nem próbáltad az ellenkezőjét.

– Bizony.

– Valóban, bizony.

A következő szünet csak pár másodperces volt, melynek végén megint Vén szólalt meg:

– Ma fogok meghalni – mondta.

– Háhh, az egy nagyon mókás kis sztori volt… Mindig kacagok, ha eszembe jut – felelte széles mosollyal az arcán Öreg.

– Nemnem, ezt a gondolatmenetet most elrontottad – intette le Vén.

Igaza volt: Öreg valóban nem arra válaszolt, amit Vén elkezdett, és ennek az az egyszerű oka volt, hogy Vén nem a jól megszokott történettel folytatta közös elmélkedésüket. Öreg pedig így elvesztette a fonalat.

– Biztos voltam benne, hogy ez lesz, ha eltérek a bejáratott sémától – folytatta mondandóját Vén. – Na figyelj. Ez most szomorú téma. Halál.

– Ó, pardon – kapcsolt hirtelen Öreg. – Halál. Az tényleg szomorú. Meghalt tán valaki?

– Nem, még nem. De mindjárt fog. Vagyis fogok. Meg fogok halni. Ahogy egyszer, még nagyon régen megbeszéltük. Emlékszel?

– Jaj, tényleg. Teljesen kiment a fejemből – szégyellte el magát Öreg. – Ne haragudj a bambaságomért, nem volt szándékos.

– Semmi gond. Abszolút érthető, hogy nehéz számodra a hagyományos kommunikáció, mióta elvesztetted a hallásodat és a látásodat abban a csúnya-csúnya háborúban… Két, ilyen fontos érzékszervet egyszerre elveszíteni… Csoda, hogy nem fordultál be örökre!

Öreg teljesen összezavarodott.

– Miről beszélsz? – kérdezte riadtan. – Én azt hittem, hogy te lettél süket és vak!

Vén teljesen összezavarodott.

– Csakugyan…? Hát persze, emlékszem már! Hisz’ mindketten azok vagyunk!

Ez aztán logikus magyarázatként szolgált számukra ahhoz, hogy miért kommunikálnak egymással gondolati síkon.

– Azért ez szomorú – summázta Öreg.

– Az.

Ennyiben maradtak.

– Térjünk inkább vissza az előző gondolatmenetre – javasolta Öreg, akit nem hagyott nyugodni Vén korábbi kijelentése. – Tehát ott tartottál, hogy ma szándékozol meghalni. És, ömm, gondolkodtál már azon, hogy mégis hogyan fog ez lezajlani? Úgy konkrétan.

– Á, nem csinálok nagy ügyet ebből a egészből – legyintett Vén. – Nem hiszem, hogy túl kellene ezt kombinálnunk. Csak elköszönünk, aztán megyek is. Alászolgája. Hát, ennyi a terv. – És hogy ne csináljon feneket a szájából, feltápászkodott a padról, és komótos mozgással lehemperedett a fűbe, hogy egy viszonylag kényelmes pózba helyezkedve meghaljon.

– Értem… – mondta kissé zavartan Öreg. – Nos, ez esetben minden jót. Jó volt veled… Meg… Ilyenek.

– Igen. Igen. Vigyázzál magadra. Meg… Ilyenek.

Vén végül elhallgatott, becsukta a szemét, és elkezdte aktívan várni a halált. Egy ideig feküdt ott a fűben némán, várt, várdogált, majd mikor megvakarta viszkető nyakát, Öreg suttogó hangon megkérdezte tőle:

– Hé… Élve vagy még?

– Nem… – mormogta maga elé Vén.

– Nem értem… Most akkor igen vagy nem? Tudod, nagyon rossz ez a bizonytalanság így, süketen és vakon…

– Ha felém hajolnál, éreznéd, hogy még szuszogok. Várom a halált, de egyelőre nem halok – mondta kissé frusztráltan Vén. Aztán elgondolkodva folytatta:  – Hm, milyen fura… Azt hittem, már nemigen van olyan téma, amiről nem beszéltünk. De ez most olyan.

– Mire gondolsz? – értetlenkedett Öreg. – Mármint most.

– Hát erre. Hogy hogyan kell meghalni. Nem tudom. Szerinted?

Öreg jelentőségteljes mozdulatokkal felállt a padról.

– A kérdés jogos, a válasz egyszerű. Van erre egy ősi módszer, a fekete bárány számlálás.

– Fekete... bárány... számlálás? – Ismételte óvatosan Vén, miközben a könyökére támaszkodva felült. – Az meg mi?

– Csak el kell képzelni a fekete bárányokat, amint szépen sorjában átugranak egy hatalmas, élével felfelé álló kaszát. Néhány bárányt aztán a kasza óhatatlanul is megsebez a hasán. Közben pedig számolod őket: egy fekete bárány átugrotta a kaszát, nyissz, két fekete bárány átugrotta a kaszát, nyissz… Előbb-utóbb aztán szépen te is meghalsz a számolgatás közben – mondta Öreg, majd hozzátette: – Próbáld ki, nekem bejött.

Vén elgondolkodott a dolgon, és elégedetten csettintett, hogy majd hamarosan ő is kipróbálja ezt a technikát. Aztán ahogy Öreg utolsó mondata egyre csak visszhangzott a fejében, nyomasztó érzés fogta el.

– Hogy érted, hogy neked bejött? – csattant fel végül.

– Jaj, ne tegyél úgy, mint ha sohasem sejtetted volna!

– Most komolyan azt akarod mondani, hogy…

– Ugyan már, nem mindegy, hogy élek-e vagy sem? – szakította félbe Vént Öreg. – Hiszen nézd csak meg: csakis gondolati síkon kommunikálunk egymással. Tudod, hogy mire mit reagálnék. Így meg olyan, mint ha még mindig élnék. Legalábbis számodra.

Vénben egy világ omlott össze. Igyekezett tisztázni magában a dolgokat, de magyarázatok helyett csak kérdések születtek fejében.

– És… egyáltalán mióta? Mióta nem vagy itt?

– Talán tíz perce. Talán tíz éve. Nem tudom. Nem emlékszem. Vagyis nem emlékszel.

– Éltél te valaha is? – folytatta, elcsukló hangon.

– Éltem vagy sem: hát nem lényegtelen ez is? Most is velem beszélsz. Vagyis magaddal. De az ugyanaz. És csakis ez számít. Ennél egyebbek már nem is lehetnénk.

– Értem – hazudta Vén.

– Na, akkor feküdjél most már.

– Jó-jó – nyöszörgött –, de nem lesz ez olyan egyszerű. Utálok úgy ébren-élve forgolódni, hogy körülöttem már mindenki meghalt…

Azzal Vén-Öreg lehajtotta fejét a földre, és a lemenő Nap sötétjében számolgatni kezdte a fekete bárányokat, ki tudja, meddig.