Hosszú történet ez… Talán elmesélni sem lehet igazán, de elhallgatni még úgy sem…

Egy kislány szavait idéződnek fel, akit szeretettel óvott a család, a haja szála sem görbült, mégis, sok évtized múltán is, fájdalmas átélnie, milyen volt, amikor az ég leköltözött a földre, s aztán hirtelen mintha mindenestül a pokol mélyére zuhant volna.

 

Három fiút neveltek Délvidéken, a Tisza menti kisvárosban, a mindenki által ismert és becsült kovácsmesteréknél. A két nagyobb már kezdett bekapcsolódni az édesapa munkájába, a segédek türelmesen mutogatták az egyes műveleteket, tanították meg a bonyolultabb fogásokat. A legfiatalabb gyermek is hatéves volt, amikor negyedikként megszületett a vágyott/remélt kislány.

„…nagyon szép napon születtem, a család legnagyobb örömére. Az apám szerint rajzottak a méhek, gyönyörűen sütött a nap, virágzott a kert. A jókedvet és az örömöt szeretettel osztották meg minden rokonnal és ismerőssel, sőt, aki aznap bejött hozzánk, azt egy csapra vert hordó bor és sör várta.”

 

Jómódban élt a család, s ezt nem csupán a kiválóan végzett mesterség biztosította, hanem a jó gazdaasszony családanya, aki remekül vezette a háztartást. Hét közben a segédek is ott ebédeltek, vasárnaponként pedig a tágabb család.

 

 „Nagymise után összejött nálunk a nagyszámú rokonság, anyám testvérei családostul, annyian voltunk, mint az égen a csillag. Szőlőnk, gyümölcsösünk volt, méhészetünk. Bőven jutott mindenkinek pálinkából, borból. Az apa szívesen látta őket, anyám is, pedig neki  nagyon  fárasztó volt. Szeretetből csinálta hétről hétre. Rengeteg süteményt sütöttünk, mindig volt mézeskalács, apám is nagyon szerette.

Karácsonykor nemcsak a rokonok kaptak, hanem minden ismerős és minden szegény. Anyám telepakolt egy nagy kosarat, s azt vittük a szegény családoknak. A koldusok sem távoztak üres kézzel.

 

Sok szeretetet kaptam anyámtól, bár nagyon szigorúan nevelt. Ahogy nőttem, úgy bízta rám a feladatokat, elvárta, hogy a házimunkát tökéletesen elsajátítsam. Elég nehezen boldogult velem. A három fiúval nem volt annyi bajom, mint ezzel a lánnyal, mondogatta gyakran.

 

Csínytevéseim sokáig fennmaradtak a családi szóbeszédben, míg be nem árnyékolta azokat a megállíthatatlanul közelgő tragédiák sorozata. I940 előtt jártunk akkor.

 

Tejeskávét reggeliztünk, vajas-mézes kenyeret kaptam tízóraira. Sokak számára elérhetetlen finomságok akkoriban. Nem volt étvágyam, s egy-egy óvatlan pillanatban kiöntöttem a kávét a macska tányérjába. Édesanyámnak feltűnt egy idő után, kérdőre vont, s ekkor azzal mentettem magam, hogy megsajnáltam a cicákat, mert olyan szomorúan néztek. Amikor azonban a vajas-mézes kenyeret megtalálta a ruhám zsebébe ragadva, akkor nem maradt el a büntetés. Nem kaptam ebédet, pedig a kedvenc süteményem, az almás pite is volt.

 

Történt még, hogy fehér bundában mentem az iskolába, s nagyon igyekeztem, nehogy bepiszkítsam.

Hazafelé már olvadt, latyakos idő volt, ezért a sarkamon próbáltam átmenni  egy pocsolyán, de nem sikerült. Hasra estem, csurgott rólam a sár. Otthon tiszta ruhát kaptam, de félóráig kellett térdelnem a sarokban.

 

Barátnőim is gazdagították az eseménytárat, amikor eljöttek hozzánk, hogy édesanyám kíséretében menjünk az iskolai évzáróra vagy évnyitóra.  Szerencsétlenségünkre valamelyikük megtalálta a bátyáim által készített gólyalábakat, amelyeket aztán rögtön ki is próbált. Elesett, bele egyenesen a meszesgödörbe… Próbáltuk kihúzni, de egyre inkább belecsúszott… Anyám kijött, majdnem elájult. Mindhármunkat újra kellett öltöztetnie.

                                                                                                                                     

Talán akkor ért véget kalandjaim sora, amikor korcsolyázni mentünk a közeli tóra. Mindig friss voltam, elsőként csatoltam a korcsolyát a cipőre, s már suhantam is a jégre. A jég közepén lék volt, én belecsúsztam. A többiek azonnal eltűntek.  A jeges vízben nem éreztem a talajt, a könyökömön tartottam magam. Észrevettem egy befagyott ágat, abba kapaszkodva valahogy kijutottam. A korcsolyától nagy nehezen megszabadultam, szoborrá fagyva értem haza.”

 

A történet itt ér ahhoz a pillanathoz, amikor az ég a földdel egyesülve készül alászállni a pokolba.  A „trianoni béke” egyformán sújtott minden magyart, de talán még fájdalmasabb volt annak, aki a határon kívül maradt.  Délvidéken is így éreztek, s bár a szálak összekuszálódtak, mégis többen voltak, akik hitték, hogy a rémálom egyszer véget ér.

 

Megtörtént a csoda! Az elsőt még ki sem heverték, máris belesodródtak a második világháborúba. Húsvét volt, amikor a magyar hadsereg bevonult a városba. Igaz, nyomorúságos fegyverzetben, de ott voltak. Ujjongott a nép, bár nem mindenki. Áldozatok is voltak. Négy halott róható fel a bevonuló sereg számlájára.

 

„ A legidősebb bátyám 1941-ben lett tizennyolc éves. Szerette a verseket, maga is írt, lángoló lelkű ifjú volt. Édesanyánkat gyakran hallotta panaszkodni Trianon következményei miatt. Amikor a magyar hadsereg bevonult a Délvidékre, azonnal jelentkezett katonának. Szüleim nem örültek neki, szükség lett volna a munkájára. A magyar katonaság „hadi kocsikat” rendelt; a leégett házunk újjáépítésében is kellett a segítség.

                                                                                               

Ő boldog volt, mert a magyar hadsereg tagja lett. Nádudvarra került, lovakkal kellett foglalkoznia. Értett a gondozásukhoz. Az első tragédia akkor történt, amikor véletlenül agyonlőtte egy bajtársát. Fegyvertisztogatás közben – parancsra -  elhagyta a helyiséget, valaki ekkor tölthette meg a fegyvert éles lőszerrel. Felmentették, de a lelkiismerete nem tudott megnyugodni talán sohasem.

                              

1945 elején befejezte a katonáskodást, de Magyarországon kellett maradnia. Üzent haza, hogy odamegy a határhoz. Édesanyám pár holmit, élelmet, szappant csomagolt össze, Néhány asszonnyal lovas kocsit béreltek, s elindultak.. Valaki elárulta őket, a rendőrségre szállították édesanyámat is. A vád az volt, hogy át akartak szökni a határon. Két hét után engedték haza.

 

A bátyám, miután hiába várt a határnál, hazaszökött. A gabonapadláson rejtette el édesapám. Két és fél hónap után feladta magát. Akkor hazaengedték.

 

Ám részt vett egy magyar fiú virrasztásán, aki partizánnak állt. Azt suttogták, hogy nem harcban esett el, valaki orvul lelőtte hátulról. A bátyám nagyon sajnálta, majd egy hirtelen elhatározással felugrott az asztalra, s elszavalta a Talpra magyar!-t. Elvitték a rendőrök.

Először magánzárkába került, ahol felegyenesedni sem tudott. Aztán a legkülönbözőbb módokon kínozták. Enni nem adtak neki, de hashajtót szedettek vele. Egy-két hónapig lehetett ott. Idegbeteg lett, egy évig kórházban ápolták. A családból senkit sem akart látni, csak engem.

 

Amikor hazajutott, mogorva, emberkerülő lett. Az alsó konyhában lakott külön, egy szerb asszonnyal élt. Édesapámnak segített a munkában, a műhelyt korszerűsítették. A helybeliek gyógyítani hozták a lovakat hozzá. A templom kerítését elkészítette ingyen, ma is ott áll.

Szívinfarktus vitte el, negyvenhat éves korában.”

 

A háború vége sem hozott megnyugvást. Igaz, mindhárom fiú életben maradt. A középső partizánnak állt, de az ég talán meghallotta az édesanya könyörgését: nem kellett a két gyermekének egymás ellen harcolnia.  1944 őszét azonban nem lehet elfelejteni.

 

„ Annyira féltünk, amikor kijöttek az apámért. Ordítottak, s akkor fölugráltunk mindannyian, s az anyánk mögé álltunk. Két ember jött be, kettő kint állt.

 

Az anyai nagyapámat is bevitték, s nagyon megverték. Csupa zöld, kék volt. Amikor már nem tudtak vele mit kezdeni, haza engedték.  Akkor az én öreganyám borogatta vizes ruhával, gyógyítgatta, hogy helyre jöjjön. Az anyám kérte, ki ne mozduljon, nehogy meglássák, hogy felépült. De nem bírta ki. Valaki meglátta, megint bevitték. Többet nem láttuk.

 

Apám hazajutott, de nem akárhogyan. Már odaállt, hogy összekötözik dróttal a kezeit, s viszik a Tiszára. Akkor egy ügyvéd (a háború előtt jó ismerős) megfogta a grabancát. Kitolta a helyiségből. Az apám vissza akart menni a holmijáért, de nem hagyta. Ne menj te semmiért! Ne a város felé menj!

 

A városban én is ott álltam az asszonyokkal, vittük az ebédet. Ha meglátták volna apámat, kérdezősködni kezdtek volna.

 

Amikor apám hazaért, nem is tudott szóhoz jutni, csak sírt, egy szót sem szólt, lefeküdt.

 

Nagyapám és anyám legfiatalabb öccse bent maradt még. A felesége (apám tanácsára) belesütötte egy kis cipóba az üzenetet, hogy ajánlja fel minden vagyonát, a miénket is, hogy kiszabaduljon. Kiengedték, de nagyapámat nem.

 

Azon a napon a legkisebb bátyám lent volt a szőlőben (a Tisza közelében) a barátjával, káposztáért küldte az anyám. Egy kis kétkerekű kocsival tolták a töltésen haza a káposztát, amikor jajgatást hallottak. Elmentek a hang irányába, hallották, hogy lövöldöznek. Egy nagy fa mögül figyeltek.

A nevem napja volt, rokonok is jöttek, az anyám nagyon idegesen várta haza a bátyámat.                                        

 

Megjött, s anyám kérdéseire válaszként előhúzott a zsebéből egy emberi csontdarabot (talán koponyadarab), friss hús volt rajta. Az anyám azonnal a tűzbe dobta. Megtiltotta, hogy bárkinek beszéljünk erről. Nem is szóltunk senkinek. Nagyapám  azon a napon tűnt el végleg…

 

A bátyám megjegyezte a helyet, ahol történt mindaz, aminek tanúja volt. Édesanyám mindig elmondott egy miatyánkot, és sírt, amikor arra vitt az utunk”„           

 

1944. november 22. Álljon meg itt az emlékezés! Nem beszélünk a többiekről. Rokonokról, ismerősökről, akik névtelenül porladnak a tömegsírban. Nem beszélünk az atyáról, a kegyetlenül megkínzott katolikus papról, aki a fésűjét küldte el az édesanyjának, hogy maradjon valami emlék a fia után…

 

Nem beszélünk, de emlékezünk. Már csak az utódok élnek, akik nem voltak résztvevői ennek a pokoli történetnek. Meg kell bocsátanunk. Némi megnyugvást az ad, hogy már elhelyezhetjük az emlékezés, a gyász virágait…