„A Földön, ami szép, az az ég” – mondja Gergő ábrándosan, de rögtön meg is bánja, mert kicsit olyan, mintha egy lánnyal romantikázna.

 

„De az ég nem a Földhöz tartozik” – válaszolja Márk egykedvűen, és kortyol a borosüvegből.

Nem szólnak aztán egymáshoz, bámulják a koromsötét tisztás felett érthetetlen paraméterekkel terpeszkedő csillagos eget. Egyikük arra gondol, hogy a Föld és az ég nyilvánvalóan összetartoznak, a másikuk arra, hogy a Földnek és az égnek szemernyi köze sincsen egymáshoz.

Lassan fogy a két üveg bor. Nem sietnek sehova. Az ital a sötétséggel, és a hűsítő csenddel gyógyító elixírt képez, amely a nappal felhalmozódott mérgek okozta sajgást csillapítja a szervezetben. Az éjszaka is csak úgy működik, ahogy egy hivatásos természeti rendszerhez illik: precízen, ugyanakkor ok nélkül, szeretet meg mindenféle ilyen szarság nélkül. Ezt már többször átbeszélték, hogy ez mennyire így van. Messze, túl a kollégium kerítésén, itt vannak ők ketten, meg a gyógy elixír, és ez már maga a vasárnap éjjeli, hétköznapoktól elválasztó megtisztulás.

Olykor mintha beszélgetnének, de valójában csak röpke szótörmelékek ténferegnek ki ajkaik közül, időnként céltalan mondatfoszlányok zuhannak fejjel a sötétbe.

Csend van. Sem szuszogás, sem cirpelés nem hallatszik. Aztán Márk váratlanul beszélni kezd, élesen és szinte számonkérőn, mintha ez a dolog, amit mond, valami komoly vita tárgya volna köztük.

„A halál az, ami kurvára elviselhetetlen. A dögség” – elcsuklik a hangja. Jó, hogy sötét van, gondolja, és megtörölgeti a szemét.

Gergő láthatatlanul bólint, hang nélkül kortyol az üvegből, hogy ne zavarja meg a másik szokatlan elmélkedését, aztán megütközve bambul maga elé, hogy ezt a szöveget végül is most tényleg hallotta vagy csak gondolta? A sötétség okozza ezt. Mindegy.

„Ja” – mondja.

„Mi ja?”

„Mindegy.”

Gergő arra gondol, jó volna, ha Márk nem kérdezne rá, hogy végül is mi volt a Beával. Jó volna, ha nem kéne hazudni valami szaftosat, vagy ha nem égetné be magát az igazsággal, azzal, hogy nem történt egyáltalán semmi. Csak beszélgettek. Bea nem volt kapható. Hiába is kereste aztán azon a hülye olcsóbb fajta óvszeren, nem találta a lejárat idejét, pedig biztos van neki. Csak hogy terelje a gondolatát, meg az esetleges Beával kapcsolatos érdeklődést, meg akarja kérdezni, mégis hova a büdös francba tűnt Márk péntek délután, de már az első hang sem bír az ajkára formálódni. Hallgatnak. Isznak.

Márknak eszében sincs Bea felől érdeklődni. De elmondani sem bírná, mi volt a hétvégén. Mellébeszélni meg nincs energiája. Tegnap, szombaton jött ki az állatorvos, ahogy előző nap megígérte. Nem lehetett már tovább halogatni. Szombaton, kora reggel megásta a gödröt a nagyanyjával. A föld kemény volt, szívósan ellenállt, mintha nem akart volna szabad utat engedni az otromba előkészületnek, mert hát hogy képes rá bárki is, hogy valakinek, aki még él, és élni is akar, és még csak nem is számít rá, hogy önkényesen elveszik az életét, orvul, előre megássa a sírját. Hát így. Az ember irgalmatlanul előrelátó, a vén, beteg kutya tekintetében meg ott vibrál a színtiszta remény, amikor meglátja az állatorvost, mert vitték már hozzá az okos jószágot, és akkor sem történt semmi baj, sőt, érezte, hogy jót akarnak és jót tesznek vele. Márk óvatosan a ház előtti járdára emelte-húzta az orgonabokor tövében már mozgásképtelenül heverő állatot. A hátsó fele körül döglegyek keringtek, lábai elhaltan csüngtek, a hasa képtelenül megdagadva. Napok óta lihegve sírt. Most is sírt. Márk simogatta a fejét, majd az orvos kérésére megtartotta az állkapcsát, amíg ő a nyugtató injekciót beadta neki. „Ne sírj, itt vagyok” – suttogta a kutyának a fiú, és mellkasába nem várt fájdalom hasított. Az orvos ismerte a diagnózist. Májdaganat. Menthetetlen. Utolsó stádium, „jól döntöttek” – mondta komoran, aztán azt is mondta, hogy pár percet várni kell, amíg a nyugtató hat. A meleg, barna, reménykedő állatszemek fokozatosan kiüresedtek majd kimeredtek, a testből lassan távozott a feszültség és a kínzó fájdalom, majd jöhetett a második, a halálos injekció. Hogy egy szenvedéssel kevesebb legyen a Földön, és két szomorúsággal több.

Márk pénteken, amikor a nagyanyja hívására hazaindult, még nem sejtette, hogy miféle csillapíthatatlan keserv szorongatja majd meg a bensejét, fel sem tételezte, hogy ott állnak majd a kutya sírja felett összeborulva az egyetlen élő hozzátartozójával, és zokognak, a világ pedig meglepetten nézi őket: a sokat megélt, kérges öregasszonyt és a cinikus kamasz fiút, és olyan lesz az egész, mintha valami eltört vagy felborult volna, a világ rendje összezavarodik, nem ismer rá általános természetüket ezekben a pillanatokban elvesztett lényeire.

A halálos injekció hatására a barna szempárban felszívódott a fekete szembogár, majd belülről kifelé elöntötte a szemlencsét a szürkeség, és Márk a titkolhatatlan mennyiségben termelődő könnyein át is tisztán látta, hogy mire a gödörhöz értek a szétvágott pamutpólóba bugyolált állattetemmel, annak nyitva maradt szeme kék lett, aztán amikor a földbe került a puhán nyeklő test, a szemek bezöldültek.

Márk haragszik a nagyanyjára, miért nem bírta egyedül elintézni ezt az egészet, miért kellett hazahívnia, vagy legalább miért nem mondott neki nemet, nem ér rá és kész, hiszen végül is a nagyanyja kutyája. Miért kellett ezt nekem végigélni?

„Mit?” – jön az értetlen kérdés a sötétből.

„Semmit.”

Márk markolássza a zsebében lapuló borostyánbarna, kerek, csiszolt üvegdarabot, amit még a sír ásása közben talált. Pont, mint egy élő kutyaszem. A Guriga szeme, gondolja. Pedig csak egy kutya, aki majdnem annyi idős, mint ő, közben meg vagy tízszer olyan öreg. A nagyanyján kívül még ő volt neki. Fekete gombóc, aki nélkül nem lehet elképzelni a házat, az udvart.

„Jó ez a sötét” – morogja, és szuggerálja, hogy sose jöjjön el a nappal, ahol ott az a sok szürke, a töménytelen kék és zöld, mintha a nappal csakis a halálra akarna emlékeztetni. Önkéntelenül megrándul a válla, ahogy egy halottnak is rándul még egy utolsót a teste, miután a tüdejéből kinyomul az utolsó adag beszívott levegő.

„Otthon voltál?” – kérdezi Gergő.

„Otthon.”

Az a kurva halál olyan, mint a hülye emberek, akikkel képtelenség egy értelmes szót is váltani, vág tenyérrel a sötétbe Márk ingerülten.

„Hát, ja, így…, igen.” - Márk meglepődik társa sóhaján, hiszen azt hitte utóbbi megjegyzéséről, hogy ezt is csak gondolta.

„Az a dolgok rendje, hogy baj van.” – jelenti ki Gergő.

Márk bambul a sűrű feketeségbe ágyazott fénypontokra, a megjegyzést ráhagyja az osztálytársára, nincs kedve kérdezni, és különben is, lehet, hogy nem is mondott semmit, csak képzelődött. Nyilván Gergő sem emlékezne, ha most megkérdezné, hogy mondott-e valamit az előbb, vagy sem.

   „…Meg a Zeitler csütörtökön, mi?” – Márk érzi, hogy Gergő feléje fordult, mert kicsivel közelebbről hallatszik a hangja. „…Az óra végén, hát hogy lehet ekkora fasz, hogy ilyet szóljon, nem?”

Márk ráérősen kutat az emlékezetében, de nem találja a csütörtöki napot, főleg nem a törióra végét. Hogy akkor mit mondott a tanár? Passz.

„Hát hogy lehet ilyet, nem?”

Márknak beugrik, hogy valami éppen aktuális tananyaghoz kapcsolódó háborús dokumentumfilmet néztek a tévén, a Zeitler meg mondott valamit a gyilkolásról, hogy a helyzet adja, és hogy megfelelő kondicionálás kérdése és akkor bárki képes szinte bármire.

„Ja” – törli meg az orrát Márk.

Az éjszaka folyamán most először, kivételesen ugyanarra a dologra gondolnak egyszerre: hátborzongató hullahegyek lassú, merengős képsorai a háború tetején. Torz arcú, mozdulatlan csont és bőr bábuk egymás hegyén-hátán.

„Mintha ez lenne egy normális törióra, hogy ilyeneket…, nem? A kurva anyjába.”

„Ja, rohadna meg.” – Márk nem tudná megmondani, mire gondol, ki vagy mi rohadjon meg, Zeitler tanár úr, a háború, a történelemóra vagy maga a történelem, amiből csak úgy zizeg kifelé a megszámlálhatatlan döglegyek felhője és árad belőle a hullaszag. De legalább aki halott, az már nem igazi, gondolja. Igazi az, aki él, a többi kamu-halom. Kiremeg a levegő a száján.

„Kamu-halom, ez jó!” – kuncog Gergő.

Márk meglepődik, erre is azt hitte, hogy csak gondolta, de ezek szerint ki is mondta.

Rosszanó puffanás hallatszik, erről Márk tudja, hogy Gergő a nedves fűbe hajította a kiürült borosüvegét. Ő is kiissza a maradékot a sajátjából, eldobja az üveget, véletlenül pont eltalálja vele a másikat. Fülsértő durranás, a váratlan hanghatástól mintha hirtelen kijózanodnának:

„Holnap hétfő.”

„Bassza meg.”