A csap alá tartom a salátával teli aprólyukacsos műanyag tálat. Lögybölöm, nyomkodom a zöldséget, csorog ki alul a víz, bele a széles, mély, zománcos üzemi mosogatóba. A nejlonkötényes lány, aki már itt dolgozik egy éve a konyhán, eltökélt mozdulattal kiveszi a kezemből az edényt, mutatja, hogy csináljam helyesen, éles, oktató hangon hadar is valamit hozzá.

 

Eddig sem értettem, most sem értem egyetlen hozzám intézett szavát sem. Ugyanúgy lögyböli, nyomkodja a salátát, ahogy az előbb én magam is csináltam.

A kezembe adja aztán a tálat:

–  Így, érted?

–  Értem.

Közben nem igazán tudom, vajon tényleg értem-e. Hogy végül is mi a valós szándéka. Folytatom a zöldségmosást, úgy, ahogy eddig, csak kicsit bizonytalanabbul. Azon gondolkozom, hányféleképpen lehet lögybölni, nyomkodni a salátát. Arra jutok, hogy lehet esetleg némi enyhe stílusbeli különbség, de alapjában véve… Sóhajt hallok, oldalra pillantok. A lány karba tett kézzel figyeli a mozdulataimat és elégedetlenül összeszorítja ajkait. Ráncolja a homlokát.

Gyorsítok a tempón.

Húsos-telt, morcos arcú angol lány. Fiatalabb nálam, valószínű érettségi után rögtön ide jött, az ötcsillagos hotel konyhájára. A föld alá, a mínusz második emeletre. Mert ezt a szakmát tanulta, vagy pusztán azért, mert valami munka mégiscsak kell. A föld alatt vagy föld felett, mindegy, csak fizessenek. A konyhafőnök utasítására ő tanít be engem néhány dologra. A munkafolyamatokat kénytelen-kelletlen, nyűgösen osztja meg velem, és amikor hozzám szól, hadar, amennyire csak bír.

Hámozom, vagdosom a zöldségeket, salátát mosok; tányérok százait díszítem zöldséggel, gyümölccsel, sajttal, a konyhafőnök közvetlen utasítása szerinti elrendezésben. A konyhafőnök negyven körüli portugál származású pasas. Arca mindig izzik, az erőltetett tempótól stresszesen csillog a szeme, valószínűtlen sebességgel jár a keze.

Itt mindig sietni kell.

Itt az örökös késésben fortyogás a természetes állapot, reggeli-ebéd-vacsora körforgás, itt mindenki mindenkit sürget, sürget odafentről az igazgató, a különböző szekciók, osztályok öltönyös-kosztümös menedzsereinek hada, idelent a műszakvezető, konyhafőnök, a szakácsok, a szakáccsegédek, a mosogatók, a takarítók, nincs megállás, nincs pihenés, a gépezetnek vég nélkül, olajozottan működni kell.

A vendégekért.

A vendégekért, akik úgy tesznek, mintha ráérnének, most, hogy egy hotelben ejtőznek éppen, pedig nem érnek rá. Éppen úgy sosem érnek rá, éppen úgy sietnek állandóan, éjjel-nappal, mint mások, mint mi, a csóró dolgozók. A vendégek azért fizettek sokat, hogy a pénzükért magas elvárásaikat pik-pak, szaporán teljesítsék, hogy simán, zökkenőmentesen, a legapróbb, ártatlan kényelmetlenség nélkül folyjanak itt is a dolgok, úgy, ahogy náluk, a gazdagoknál, az életben, az üzletben, a vállalkozásban, megállás nélkül, lihegve, sebesen. És ha véletlenül nem az elvárásuknak megfelelően történik valami, akkor jön a panasz, a követelőzés, mert nekik minden jár.

Minden.

A pénz miatt.    

A morcos angol lány, és harmincöt körüli, őszes halántékú férfikollégája a szemközti hosszú alumínium asztalnál dolgoznak, alig másfél méterre tőlem. Hagyma-és paradicsomszeleteket pakolnak jókora olajos tepsikbe. Közben kitárgyalják, mennyire haszontalanok a munkaközvetítő ügynökség által ideküldött külföldi pancserek. Mindent meg kell nekik mutatni, és akkor sem úgy csinálják, és annyi idő alatt már megcsinálnák ők maguk is a dolgokat, ráadásul angolul sem beszélnek.

Mindent érteni vélek, ami rólunk, ügynökség által küldött „pancserekről” szól. Rólunk, rólam, aki állítólag furán, veszélyesen fogom a kést, rosszul lögybölöm a salátát. Persze pontosan látják, hogy még soha életemben nem dolgoztam konyhán. Talán ez fáj nekik a legjobban. Hogy valaki nem itt kezdte.

Pancsereket küldenek a nyakukra. Morognak és kuncognak, nem néznek rám, nehogy ebből arra következtessek, hogy rólam beszélnek. Egyik lábamról a másikra nehezedve vagdosom a kígyóuborkákat félbe, aztán hosszában, körülbelül egy centiméter szélességű csíkokra. Igyekszem gyorsan csinálni, a kés rettenetesen éles, egyfolytában aggódom, hogy túlszalad, hogy megvágom magam, és akkor ezek iszonyú jót fognak kárörvendeni. Később egész más hangsúlyra váltanak, a hétvégéről beszélnek, valami családi programról, amihez már nincsen közöm, és ekkor, mintha önműködőn átkapcsolna az agyamban valami, gátlás alá helyezve a beszédértő központot, és innentől nem értem egy szavukat sem. Mintha a tudatom csak a nem nekem, de rólam szóló sértéseket engedné be, minden mást automatikusan kirekesztene.

Negyedik napja dolgozom itt. Egy román nő, Ramóna, akit szintén az ügynökség küldött ide, egy másik részlegen tevékenykedik. Időnként találkozunk. Ramóna vonásai fáradtak, de mindig barátságosan mosolyog. Pszichológusként végzett Bukarestben, közel másfél évtizede. Az egyetem után Olaszországban élt tíz évig, zsúfolt tömegétkezdében meregette, pakolgatta a tányérokba a levest, a főzeléket, a húsokat, és élvezettel osztogatta a könnyen felvett, pörgő olasz kifejezéseket. Másfél éve él Angliában. Ramóna, elmondása és viselkedése szerint a bukaresti pszichológia szakon egyetlen dolgot fejlesztett tökélyre, amelyet úgy őriz, és úgy gyakorol, mint a balett-táncos a hajlékonyságát. Ez a tökélyre fejlesztett, hűen őrzött dolog - a nyugalom minden pillanaton átívelő érzése.

Nyugalom.

Nyugalom.

Ramóna körül idegbajosan nyüzsög, sürög-forog az életnek nevezett élet, de ő, a festett barna hajú, zöld szemű, fáradt vonású, kizökkenthetetlen nyugalommal megáldott bölcs nő - maga a fergeteges hurrikánok békés középpontja. Rá is vonatkozik az ügynökségtől érkezőket sújtó előítélet, de ő ezzel cseppet sem törődik.

Irigylem Ramónát.

A konyhafőnök leküld a mínusz harmadik emeletre, a hűtőkamrából kell felhoznom egy zsák hagymát, egy zsák krumplit és patisszont. Kocsi lent van a folyosón, pakoljak rá, utasít, és siessek vissza.

A lift nem akar jönni, vágtatok a csapóajtón át le a kongóan üres lépcsőházba. A mínusz harmadikon a kies, szürke betonfolyosón, a neonfény alatt fehér és fekete kötényes emberek jönnek-mennek. Itt-ott ajtó nyílik a folyosóról, máshol beugrók vezetnek félhomályos pincehelyiségekbe.

Űrhajó gyomrában vagyok. Az irányítóterem, a sok-sok laborszoba, a növény-és apróállat farm, és a legénység lakhelye alatti szinten vagyok, amin túl már csak a hideg és barátságtalan űr van. Ettől a sötét űrtől csak a legkiválóbb mérnökök, tudósok által tervezett és kivitelezett űrhajó-géptest hasa választ el, semmi más.

A hűtőkamra ajtaja vastag és nehézkes, meg kell nyomni egy billenő gombot, hogy kinyíljon. Dideregtető hideg csap meg, borzongva lépek a szoba méretű előtérbe, ahonnan még két kamra nyílik jobbra és balra. Magamra húzom az ajtót. Mi lenne, ha idebent rekednék? Ha nem tudnám, hogy belül is van billenő gomb, vagy elromlana. A folyosón kötényes, egyenruhás, emberszerű gépek teljesítenek szolgálatot. Hiába dörömbölnék, nem hallanák meg, mert mondjuk nincs fülük, minek szereltek volna rájuk, amikor nincs rá szükségük, vagy hiába van fülük, egyszerűen nem lettek beprogramozva ilyen feladatok megoldására.

…És megfagynék.

De nem, nem fagyhatnék meg, mert a portugál konyhafőnök negyedóra múltán dühöngve utánam rohanna, kinyitná kintről a beragadt ajtót, és hiába örülnék a megmentőnek, ő gorombán leszidna, amiért miattam csúszik az ebéd, és a konyhán mindenki más is engem szidna, hogy még ezt sem lehet rám bízni!

Ezután jön a haszontalanoknak járó büntetés: egy hangtalan gombnyomás, az űrhajó hasa kicsapódik alattam, testemet a másodperc törtrésze alatt kiszippantja az űr, tudatomba ömlik a jeges sötétség, és már nem is vagyok konyhai munkás, ember sem vagyok, ha egyáltalán az voltam eddig. De hiszen nem is lehettem ember, mert egy űrhajón minden „segédmunkás” - gép csupán.

Gép voltam, nem ember.

Robot.

De ezt nem tudtam, amíg éltem.

Keresgélem a hűtőkamra polcain alul és felül, a hagymát, a krumplit és a patisszont. Apránként megtalálom őket, már csak egy gurulós kiskocsi kell, hogy felpakoljak. Megnyomom a billenő gombot, kinyílik az ajtó, mászkálok a folyosón, a pincehelyiségekbe is benézek, de kocsi sehol sincs. Érdeklődöm a fekete és fehér kötényesektől, de nem tudnak segíteni.

Visszamegyek a kamrába, megemelem a krumplis zsákot, nehéz, inkább csak húzom a földön, a műanyag háló szájánál fogva, a liftig. Aztán visszatrappolok a többiért.

A konyhafőnök már vár. Vörös a feje, rettentő feszült és morcos, de nem szól, csak int, hogy hová tegyem az árut. Kihúz a szárítóból egy hatalmas, széles pengéjű kést, megmutatja, hogy miután meghámoztam a patisszont, mekkora darabokra vagdossam és hogyan. A darabkáknak hoz egy alumíniumvájdlingot, megnézi, hogy csinálom utána a műveletet, bólint és otthagy.

Most egyedül vagyok ebben a konyharészben. Rálátok innen a többi szekcióra. Szakácsok, szakácssegédek, konyhai kisegítő-mosogatók sürögnek-forognak.

A műszakvezető halad végig a munkaterületen a alumíniumpultok között, hosszú, elöl lazán nyitva hagyott fehér köpenyében, mint egy elégedett kórházigazgató, aki közgazdász létére büszke hanyagsággal hordja az orvosok egyenruháját. Kezében egy teleírt lapot lenget, kedélyesen szót vált a szakácsokkal, a lapra tekinget, majd eltűnik az irodák felé vezető csapóajtó mögött.

Tizenhárom darab patisszon. Elleszek velük egy ideig. És ott van még a hagyma is. Csípni fogja a szememet, de az nem számít. Remélem, túlélem ezt a napot is, és nem nyel el a jeges űr.