Jelige: Te írtad – Mestermunka

Aba nem sírt, hanem hangosan nevetett a szülei temetésén. Apja vadászbalesetben vesztette életét, utolsó szavai azok voltak, hogy egy ilyen mosolytalan kölyök mellett eltöltött negyven év után úgyis csak könnyebben mehetnek a dolgok. Anyjára pedig még aznap, a hintaszékében talált rá, szíve az újabb vaddisznós falvédő kötögetése közben döntött úgy, hogy követi férjét a hosszú úton.

Nem volt könnyű életük egymás mellett.

Azon persze nehéz is mosolyogni, ha az ember a keresztnevét a névjegyzékben elfoglalt első helye után kapja. Apja ezt tréfának szánta, mint annyi minden mást az életben, nem is értette, hogy Aba miért nem találja ezt viccesnek. Mosolyogj, mantrázta az anyja egy életen át, mosolyogj, Aba, biztatták a tanárai, mosolyogj már, mondták a lányok. Aba ilyenkor összeszorította a száját, és nem felelt. Úgy ráfagyott aztán ajkára ez a negatív mosoly, hogy most, a temetés során már meg sem lehet megkülönböztetni a gyászoló fiú unott komolyságát a hétköznapokra tartogatott arckifejezésétől.

A plébános is óvatosan lép közelebb hozzá, fél szemét a ravatalon heverő koporsókon tartva. Csöndben gyűlik közben a gyásznép, eljönnek sokan, a fél falu, hogy leróják kegyeletüket az egyik legmódosabb helyi iparos előtt, és szájtátva, értetlenül bámulják a vastag leplekkel letakart koporsókat.

– Aba, fiam. - köhécsel a plébános. - Hamarosan kezdhetjük a szertartást. Megengedsz nekem egy személyes megjegyzést?

Aba ráemeli állott szürke szemét a kis emberre.

– Igen.

– Nagyon szép gesztus volt tőled, hogy … khm … te készítetted el a szüleid koporsóját. Igazán nagyszerű munka lehet.

Aba csak bólint, részéről lezártnak is tekinti a beszélgetést. Éjszakákon át dolgozott az asztalosüzemben, munkáját rejtegette a munkások szeme elől, hiszen ez végre tényleg az övé volt, nem szólt bele senki, min dolgozik éppen. Apja talán úgy kommentálta volna, hogy fia munkája úgyis csupán egyetlen alkalomra készülnek. Aba kiskorától kezdve szívta magába a nyers fenyőfa illatát, és szülei előtt egy percig sem volt kétséges, kinek kell majd tovább vinnie a családi műhelyt. Pedig ő mást szeretett volna, bolondult a motorokért, ki is volt tapétázva velük a szobája, első igazi keresetéből vett is magának egyet. Szülei viszont egész másképp képzelték el fiuk jövőjét.

– Jaj, Abuskám - forgatta anyja a szemét az első óvatos felvetésére - ez itt mind a tiéd, apád nagy gonddal építette fel a műhelyt. Tudod te, milyen kockázatos manapság új vállalkozást indítani? Ugye, hogy nem. Egyél még mákos tésztát.

– Méghogy motorok. - forgatta szemét az öreg is. - Büdösek és zajosak. Hát nem jobb neked a forgács szaga meg a fűrészpor? Benzingőzzel akarod tönkretenni a tüdődet?

Így lett Aba asztalos, és utóbb ez a folyamat egészen természetesnek tűnt. A dolgok egyenesen mennek, lépésenként egymás után. Végül is nem kell korán kelnie, elég csak átsétálnia az udvar másik végébe, este anyja úgyis a kedvére való vacsorával várja, körülzsongva az ő egyszem kisfiát. A zsongás pedig hol erősödött, hol halkult, attól függően, Aba milyen fajsúlyú döntést kívánt hozni éppen az életét illetően.

– A Jutka? Hát hová tetted a szemed? Görbe lábú unokát akarsz nekem hazahozni?

– Az Edit? Akinek gazdálkodó az apja? Azoknak csak a pénz kell. Kérsz még fánkot, Abus?

– Szilvike? Elment neked az eszed. Csórók azok, meg beteg az anyja. Nehogy már te tartsd el őket.

Aba így maradt felnőtt fejjel egyedül. A faluban mindenki úgy gondolta, hogy szülei hoztak helyette döntéseket, Aba viszont azon a véleményen volt, hogy ők csupán nyugtázták azokat. Senki kívülállónak nem lehet beleszólása a másik életébe, mondogatta magában, és ha egyszer nincs alkalmas jelölt menyasszonynak, akkor nincs. A mosolytalan fiú gerjedelme kihűlt a csiszolásra váró deszkák és a vadászatok körforgásában, amikor apja ráhagyta a hajtók vezetését, és a kiáltásra vártak, hogy hajthassák végre azokat a nyomorult vaddisznókat. Az erdő ilyenkor visszhangzott apja vaskos tréfáitól meg a többi vadász pálinkagőzös röhögésétől, a hajtók pedig fázósan toporoghattak a nedves fűben.

Egyre többen gyűltek össze közben, Aba megpillantotta apja vadászcimboráit is a sokaságban. Kézfogásukkal bevonták őt férfitársaságukba, ebbe a bűvös körbe, ahol a tréfák maguk is lövedékekként süvítettek el a füle mellett. El is gondolkodott rajta, hogy az öreg nevetségesnek találná-e ezt a helyzetet, amibe kerültek. Valószínűleg igen, és egy jóízűt röhögne az egybegyűltek arcát egybemosó gyász színén.

– Én nem tudom, te gyerek, hogy miért nem akarsz mosolyogni. - mondogatta apja. - Hát mivel vidítsalak fel?

Semmivel sem tudták. Az iskolaévek is egy szikra mosoly nélkül teltek el, a többi gyerek mintha elszívta volna Aba elől a nevetését. Nevettek, ha leszánkóztak a domboldalon, míg Aba értetlenül méregette a havas lejtőt maga alatt, és nevettek, ha nyaranta kimentek a kanálishoz fürödni egyet, nevettek akkor is, ha órán valakit puskázáson fogtak.

– Ha nincs kedve nevetni, akkor nincs kedve nevetni. - vette védelmébe anyja, és Aba végre bizonyságot nyerhetett, hogy ez így is van rendjén. - Senkinek semmi köze hozzá, hogy mikor nevet az ember, igaz, Abuskám? Mert a mosoly ajándék. Csak akkor igazi, ha a szívből jön. - anyja megtörölte a szemét, pedig nem is volt hagyma a közelben. - Kérsz még palacsintát, kisfiam?

– Akkor is. - füstölgött az öreg. - Az én fiamnak nevetnie kell, mert ez az élet. Nem csoda, hogy nincsen még unokám. Én már próbáltalak nevetésre tanítani, rajtam már nem múlik a dolog, a fene vigyen el.

Végül apja arra jutott, hogy aki nem tud egy jóízűt nevetni az életén, az nem tudja felfogni a komoly dolgok súlyát sem, ezért nem bízta fiára a műhely vezetését, miután nyugdíjba vonult. Munkatársai is eljöttek mind, arcukon ott ül a kérdés, hogy minek kell a koporsókat így rejtegetni; de megkérdezni egy sem meri, mert Abától úgyis csak kurta nemet vagy igent kaphattak volna csupán. Aba szófukarsága kioltotta apja nagyhangúságát és általában az emberei kárára elhangzó tréfáit, tényleg úgy tűnhetett, hogy neve ellenére ő éppen a sor végén állt, amikor a jókedvre való hajlamot osztogatták. Talán ezért sem nyújtotta még be a mestermunkát sem, apja le is mondott már róla, hogy fia egyszer még tagja lesz az iparkamarának.

Lassan megtelik a ravatalozó. A plébános köhécseléssel próbálja magára vonni a figyelmet, a halk fecserészés zsongássá mélyül, hiszen nem kevés vagyonról volt szó, néhány lányos helybéli szülő pedig azon igyekszik éppen, hogy az előtérbe tolják még pártában maradt gyermeküket. Mindenki igyekszik kíváncsisága ellenére komoly maradni, a vadásztársak pedig már a halotti torra hangolják a gyomrukat. Aba esze közben nem a lányokon, de nem is a szülein jár, hanem csodálatos megvilágosodással eltelve nézi az övéhez hasonlóan mosolytalan arcokat, az arcokat, amelyekről végre úgy gondolja, hogy mondanak a számára valamit.

A temetkezési vállalkozó kérdőn néz rá, Aba pedig a helyzet súlyának tudatában bólint felé. Unokanővérei és nagynénje ott állnak mellette, és mintha felfedeznének valamit az arcán, valami egészen újat a jól ismert vonások között. A két segítő közben nekilát felgöngyölni a lepleket, egyszerre kiszabadul a lakk illata, és Aba csodálkozva érzi, hogy rángatózni kezd a szája széle.

A sokaság egyik felét megbénítja a döbbenet. Másik felük hitetlenkedve hördül fel, de senki sem mosolyog, csak állnak és bámulnak.

Aba tüdeje és rekeszizmai új funkciót találnak maguknak, szinkronban arca átrendeződő izmaival. Végignéz a gyászolókon, és felnevet.

A gyászolók megrökönyödve kapják fel a fejüket, elszakítva tekintetüket a ravataltól, és most nem a szemüknek, hanem a fülüknek nem akarnak hinni. Aba ott áll egyedül a két hatalmas, vaddisznót formázó koporsó mellett, míg az emberek lassan elhátrálnak mellőle. Apja testét vastag, fölfelé kunkorodó faagyarak védik, erős csülkök nyúlnak a halálra vált plébános felé, úgy, ahogy azt Aba annyiszor láthatta a vadászatok végén, vaskos koponyákba ékelt élettelen faszemek nézik a gyászolókat, míg az anyját rejtő roppant fakoca duzzadt emlőket hord a hasa alatt. Aba pedig nevet, nevet rajtuk, és úgy érzi, végre érti, miről papolt neki egy egész életen át az apja.

Hogy min nevetett.