„Likvidálás” – motyog Cucu szenvtelenül.

Zeitler tanár úr okos tekintete széles sávban söpör végig az osztályon, mintha az elhangzott szóra adott önkéntelen reakciókat regisztrálná.  

Súg a monitor, játssza a fekete-fehér filmet:

Nők, férfiak állnak nagykabátban, fejükön sapkával a folyóparton, körülöttük három-négy fegyveres katona; a folyó jegén másik három katona, egy fegyveres, két fegyvertelen. A fegyvertelenek egyike csákánnyal léket vág a jégen, nagy lendülettel csapkod, amikor készen van, elégedetten támaszkodik a csákány nyelére. Tereferélnek egymás közt: „jó lesz már, ha ez is mielőbb meglesz”, körbejár a lapos üveg, majd egyikük int a parton maradt fegyveres társaiknak, hogy „mehet!”

Azok sorba állítják a nőket, férfiakat, akik engedelmesen, pisszenés nélkül vonulnak a lék felé, mintha csak boltajtó előtt sorakoznának kora reggel, kenyérért.

Az osztályteremben mocorgás, rosszkedvű sóhajok.

A jégen ácsorgó katonák egyike előkészíti a kézifegyverét, még elhangzik néhány közömbös megjegyzés, a csákányos fellép a partra, vállán a szerszámmal, és megindul a likvidálás.

Zeitler tanár úr szája szélén, szinte észrevehetetlenül rezdül egy parányi mozgatóizom.

„Tanár úr, ez most így, tényleg? De ez most, miért…?” – nyávog a hátsó padban Ági, de nem folytatja, mert eszébe jut, hogy nyilván tanulták, hogy miért, csak nem emlékszik belőle semmire.

„Elhányom magam” – vinnyog a padtársa.

Zeitler tanár úr int, nézzék tovább a filmet, nincs már sok hátra.       

„Hülye állatok!” - csúszik ki Gergő száján a rekedt megjegyzés, de nem a katonákra, nem is a háborút okozókra gondol, hanem azokra az ártatlan emberekre, férfiakra és nőkre, akik ott állnak azzal a néhány fegyveressel körülvéve, és nem tesznek semmit, csak várnak, várják, hogy pucérra vetkőztessék őket, tarkón lőjék és a jeges folyóba lökjék a testüket.

Zeitler tanár úr az ablakhoz lép, háttal áll az osztálynak, úgy tesz, mint aki az üres udvart kémleli - a hársak koronáját, a padokat, a focipályát, a kápolna tornyát -, de valójában csukva van a szeme. Pontosan tudja, hogy mértékkel mindent lehet: uralkodni, gondolkodni, tanítani, háborúzni; de a természettől elszakadt idegbajos emberben az egészséges mérték örökké túlgerjed, és átmenetileg átcsap valami - ugyan önző érdekekkel könnyen megmagyarázható -, összességében mégis felfoghatatlanul torz, patologikus állapotba.

„Ez csak film” – mondja Márk élesen.

Zeitler tanár úr rápillant, Márk lesüti a szemét, ugyanarra gondolnak: na persze, még gyenge is ez a valóságot felvillantó történelmi film, a valósághoz képest.

A mindenkori háborúkat bemutató, Zeitler tanár úr által összeollózott jelenetek sorában most egy alig húsz éve forgatott, fekete-fehér dokumentumfilm-részlet következik.

- … a nővérem is ott volt, a papa, a mama, Emi néni, meg még sokan a faluból. A katonák betereltek minket az egyik romos házba, nem tudtuk miért. Bent voltunk a házban. Odakintről zaj hallatszott, a katonák kiabáltak, „csináljátok!” – mondta valaki, és akkor lőni kezdtek.

A házat lőtték. Minket lőttek. Kitörtek az ablakok. Néhányan elestek, Emi néni is elesett, aztán mások is lebuktak. Véres volt a ruhájuk. Aztán nagy csörömpölés, valami robbanás volt, de nem kint, hanem bent a házban. És akkor megint robbanás. Eltűnt a nővérem, a mamáékat se láttam már, kiabáltak sokan. Guggoltam a földön. Én is kiabáltam. Füst volt. Vércsík folyt el mellettem. Ott volt hátul, a sarokban egy nyílás a falban. Alig fértem ki rajta. Futottam az erdő felé, fájt a térdem. Elbújtam és néztem a házat. Füst jött ki belőle. Sikoltás. Vártam a nővéremet, a papáékat meg Emi nénit, de tudtam, hogy ők nem férnének ki a nyíláson. Sírtam. 

   Zeitler tanár úr nézi az udvart, az jár a fejében, talán még korai, még várni kellett volna a vetítéssel egy évet, hiszen nem biztos, hogy eléggé érettek már a kölykök. Úgy van vele, hogy a szörnyűségek bizonyos fokán már nincs mit tenni, az emberi mértéktelenséget helyreigazító csodálatos emberi gyógyír, az irónia sem segít, a vállalhatatlan történések megbocsátás és megbocsáthatóság nélkül kövülnek meg a sötétségben. Arcához emeli vékony ujjait, az örök mérték könnyű meggyalázhatósága még őt is megdermeszti. 

Bea macskaszerűen hajlékony, kecses felsőteste mereven görnyed a pad fölé, jéghideg, hófehér ujjai takarják sápadt arcát. A pityergős önsajnálat különös egyveleget alkot most benne a tompa világfájdalommal. Az osztály egyik fele által irigyelt, másik fele által kívánt test most megrezzen, a zöld macskaszempár elsötétül, a lány arra gondol, odasétál a terem hozzá legközelebb eső ablakához, kinyitja, mintha csak levegőzni szeretne egy kicsit, hirtelen elrugaszkodik és… Nincs értelme, hogyan is lehetne értelme élni.

Az éles, színes képekre váltó monitor váratlanul feldübörög, süvít és sistereg a háttér, gitár sikít, dob dühöng érthetetlen, állatias emberi üvöltés kíséretében.

A megmutatkozó táj kietlen, sárga minden a homoktól, itt-ott kőházikók.

A mozgókép bal alsó sarkában megjelenik egy alak. Csak egyenruhába bújtatott karjai látszanak, és golyóálló, vastag mellénye előtt egy átlósan tartott fegyver. Néhány civilruhás férfi és két fejkendős nő jön elő az egyik szemben lévő épületből. Valamit kiáltoznak, az egyik férfi széles mozdulattal int.

A bal alsó sarokban moccan a kéz a fegyveren, valami kattan, újra őrjöng a gitár, a dob, nyomukban az üvöltés:

–  Burn mother fucker burn…! 

A homoktól aranysárga tájat egy hosszú, téglavörös csík szeli ketté.

A csík eléri a kunyhók előtt állókat. Dühöngő lángnyelvek marják, tépik a menekülni próbáló hús-vér testeket. Száll a sikoly, a pörkölődő csontok fekete füstje.

–  Burn mother fucker burn…!

A lángcsóva a házak sötétlő belsejébe hatol.

Távoli robbanás rezgéshulláma löki meg a kamerát, a táj megremeg.

Zeitler tanár úr úgy bámulja az udvar fáit, mintha a leveleket számolná rajtuk. Higgadt elméjében a heves, vérszomjas lángok szelíden pattogó tábortűzzé válnak:

Előbb-utóbb  persze mindig béke lesz.

Mutatóujját az állán nyugtatva gondolkozik:

Melyik a fő motívum? A béke vagy a háború? Melyik az átmenet?

Végül minden jóra fordul… Végül minden rosszra fordul…

Arcán mosolyszerű rángás.

Minden csak félreértés.

Aggódón sandít a diákokra:

Talán mégsem most kellene ezt. Túl korai. Később kellett volna. Talán soha.

Peregnek a képek.

Ági a hátsó padban jajong, megborzong a gyilkos-kamerás perverzión.

Kriszti az első padból - tiszta fejjel, az érzelmeket a logika mögé lökve - ennek az alig néhány éve zajlott háború kirobbanásának tanult és vélt okait latolgatja.

Cucu a kézfejét bámulja, tűzforró homokszemek szúrásait érzi rajta, ínyét kissé felhúzva állja a képzelt fájdalmat. Arra gondol, hogy a vizesvödörből simán kimásznak a pusztulásra szánt csigák, mert a víz elől még el lehet menekülni, viszont a tűzből nem lehet csak úgy kimászni, mert a tűz az egészen más.   

Gergő és Márk összenéznek. Márkban birkózik a gyűlölet és a közöny, Gergő kapaszkodót keres padtársa pillantásában, fel is fogja a belőle áradó jeleket, de számára ez az ingerült gyűlölet túl macerás és fárasztó volna, a közöny viszont elviselhető és kellőképpen könnyű. Igen, legyen akkor vértelen, elmosódott közöny; hátradől a székén, karjait leengedi, a pad alatt megnyomja telefonján a gombot, hozzáér a képernyőhöz: jött pár üzenet, arcán ernyedt mosoly, mindjárt vége az órának, a háborúnak, a Zeitler meg bassza meg.