Bébi

Szeretett volna markáns férfinak látszani, gonddal szabott szakállával a bikaviadalok hősét, Hemingwayt utánozta, maszk mögé dugta azt a kedves, félénk fiúcskát, akinek született, s amilyennek nevelték. Magas nyakú pulóvert vagy szénfekete t-shirtöt hordott, soha senki sem látott rajta inget, nyakkendőt pláne nem, a két nadrágszár, mint két kályhacső meredt a földnek, vállig érő haja lobogott, séta közben szövegeket mormolt, más volt a testbeszéde, ha egy novellamagot csiszolgatott, más, ha drámai szöveggel viaskodott.

A Süllyesztőben volt ő igazán otthon. Így nevezte a Város azt a romkocsmát, ahol esténként összegyűltek a színészek, szerkesztők, írók. Bébi az asztalfőn trónolt, Hemingway-szakállával meg is illette ez a hely.

Lángoltak rögtönzött előadásai:

– Jó az – mondta –, ha andante a kezdet, az csapjon át fortissimóba, a rubatóval megbicsaklik, így lesz izgalmas, mert a rubato rablást jelent, s akkor még hátra van a hiány, azt előidézni a legnehezebb, valamit ki kell hagyni, el kell rejteni, amivel felcsigázod az olvasó érdeklődését, tudjátok, ugye, a tornádók tölcsérének a közepén szélcsend van, ezt a szélcsendet, ha nem viszed be a novellába, megette a fene az egészet. Aztán…, aztán legjobb, ha nincs végkifejlet, rá kell bízni az olvasóra a megoldást, akkor vagy modern.

Szívesen kalandozott a zenebirodalomban, mert nevelőanyja csellószvitjein nőtt fel.

Különös ellentéte volt ennek a sziporkázásnak a beceneve, a Bébi, inogott az, lengedezett, mint egy vékony szárú kankalin.

*

A nagynénje, Kulcsár Angéla nevelte föl, ő szólította még akkor is Bébinek, amikor érettségizett. Bébi ballag holnap tíz órakor, sírta el magát a szomszédoknak, s úgy készült erre a nagy ünnepre, mintha az ő fejére tennék fel a menyasszonyi koszorút.

Bébi édesanyját a zebrán ütötte el az autó, az apja újranősült, a mostohának nem kellett kétféle gyerek, így került másfél éves korában Angéla nénihez, aki a város pletykái szerint még mindig szűz, a nőgyógyász csak végbélen keresztül tudja megvizsgálni.

Bébi sokáig nem tudott erről, az iskolában mondták meg neki egyik szünetben, amikor véresre püfölték egymást egy kopott futball-labda birtoklásáért, zabigyerek vagy, Bébi, fattyú, kiáltották, Angéla a nagynénéd, és nem az anyád, még soha senki nem baszta meg, szűz, ami akkora sokkot jelentett neki, hogy elnyújtott ordítással rohant hazáig, s sikoltva követelte Angélától, mondja meg az igazat, ki az ő anyja, mi történt vele, hazudnak vagy igazat mondanak az osztálytársai az iskolában.

Napok kellettek, amíg lenyugodott.

– Nem tehettem másképp – zokogott Angéla –, édesanyád pusztulása után senki nem volt normális a rokonságban, nyakcsigolyáján ment át a kerék, szemei kifolytak az aszfaltra, örülj, hogy nem emlékszel semmire, elhoztalak, etettelek, itattalak, nem tudtál olyan kívánságot kiszólni a szádon, amit ne teljesítettem volna, fogadj el továbbra is anyád helyett anyádnak, nem én szültelek, az igaz, de egész életemet neked adtam, úgy esküdtem örök szüzességet református létemre, mint egy apáca, pedig közben kérőim akadtak, nem is akárkik, mindegyiket kikosaraztam, te lettél az életem szent vőlegénye, vezércsillaga.

És sokáig sírt, boldogan zokogott.

A szüzesség mindig legendát szül, a szüzesség önmagában legenda, a nagynéni virág nélküli virágzása nimbusz volt, körbevette őket, beburkolta, ugyanakkor kiemelte a város lakói közül, s a gyerek, az unokaöcs csak növelte a legendát, hisz száraz kórón nyílott virágbimbó volt ő. Életük hasonlított a délignyitóra, mert miután hazajött Bébi az iskolából, Angéla megölelte, kecses zenészujjaival végigsimította a haját, megcsókolta, s boldogan merültek el krizantémillatú életükben. Elővette a gordonkáját, leült erre a célra készült öblös karosszékébe, lába közé vette a hangszert, ilyenkor bő szoknyája felcsúszott, látszottak szép combjai – csipkeszegélyű, színes bugyikat hordott –, és áhítattal játszott Mendelssohnt, Schumannt, Chopint, Bébi hamarabb megtanulta, mit jelent a rubato, az allegro, az andante, mint a diáknyelv zaftos malacságai. Igen, volt némi rendhagyó, majdhogynem botrányos a kapcsolatukban, Bébi törökülésben hallgatta a szoba közepéről a cselló édes hangját, s kezdetben szégyenkezve, de ahogy kamaszodott, kéjjel egyeztette össze a bugyik színeit a zeneszerzőkkel, a világoskék bugyi Chopin, a bordópiros Ravel, a zöld Mendelssohn, és így tovább, kétféle hullám zubogott át rajta, hol szégyenkezett a fantázia szennyes játéka miatt, hol büszkeség feszítette a mellét, de kalandozhatott kedvére, mert a nevelőanyja úgy elmerült a zenerévületben, hogy fogalma sem volt arról, mit lát az unokaöccse a gordonka mellett, szétvetett lábai között.

Megpróbálta valamilyen hangszerre szoktatni Bébit, de ő rövid, párnás ujjacskáival, tele tenyereivel olyan ügyetlenül nyúlt vonóhoz, húrokhoz, hogy lemondott a nagy álomról, arról, hogy maga helyett zenészt nevel a Városnak.

A könyvek pótolták a csellót, a hegedűt, amikor Angéla esténként is vállalt magánórákat rangos családoknál, Bébi egyedül gubbasztott a nagy franciaágy közepén, és megszállottan olvasott ponyvát, detektívhistóriát, krimit, rangos szépirodalmat, még az eposzokat is sorra vette.

Pucukának nevezték arrafelé a fiúgyermekek fütyülőjét, ami rövid időre felbillentette a tutajukat. Angéla hetente legalább kétszer beleállította a gyermeket a tusolókabinba, és szappanos kezével tetőtől talpig lecsutakolta, de ahogy nőtt Bébi, úgy nőtt a pucukája, fürdetés közben meg-megkeményedett, s egyszer, amikor túlontúl nagyra nőtt Angéla tenyerében az életfa, füle hegyéig pirult, olyan lett az arca, mintha Szent Antal tüze terült volna szét azon – törülközőt nyomott az unokaöccse kezébe, és átvonult a nappaliba.

– Fejezd be a mosakodást – mondta –, törülközz meg, én addig megvetem az ágyad a kicsi szobában.

Nagy esemény volt, mert addig együtt háltak, ez a különválás nagykorúsította Bébit, tudomásul kellett venni azt, hogy ő már férfi, és a férfi a szűz ordas ellensége.

*

A ballagás Angéla legszebb napja volt, annyit sírt, hogy pecsenye lett a két szeme, de örömkönnyek voltak azok, lám, mégiscsak véndiák lett az ő drága pucukája.

Bébi, mint megszállott irodalmár, természetesen a B, vagyis a humán osztályba járt, de Angéla csak egyetlenegy lányos arcú fiatalt látott, amint vállára vett botocskával, a botocska végén a vándortarisznyával lépked, s énekli a hagyományos dalt: Ballag már a véndiák…

Bőröndnyi nyersanyagot vitt magával Bébi az egyetemre, a bölcsészkaron mindenki irodalommal fertőzött, és ő úgy úszkált ebben a médiumban, mint ebihal a tó vizében.

Nehezen vált meg Angélától és a Várostól, emiatt sűrűn leveleztek, gonddal, finom ízléssel megfogalmazott levelek jöttek-mentek, ebből keletkezett Bébi első könyve: Levelek Angélához.

– Látjátok? Nemcsak nevelőanyám Angéla, hanem a múzsám is – mondta.

A címlapon meg kellett válni a ragadványnevétől, a Bébitől, az édesanyja lánykori neve a Kulcsár volt, természetesen az Angéláé is, ezt vette föl, és a hivatalos iratokban szereplő keresztnevét: Örs. Ízlelgette az írói nevet, Kulcsár Örs. Meg volt elégedve, jól hangzik, fajsúlya, férfias töltete van, a keresztnév a hétvezérek korába mutat, a Kulcsár egykoron kincseskamrák őre lehetett.

Hitt a névmisztikában. Vallotta, hogy jól hangzó, súlyos tartalmú írói név fél siker.

A tragédia ötödéven csapott az életébe, levelet kapott otthonról, kórházban vagyok, írta Angéla, gyere, látogass meg, tudjak elbúcsúzni tőled.

A méhrák legsúlyosabb válfaja támadta meg az örök szüzességet fogadott, még mindig karcsú, délceg járású leányasszonyt; a filharmónia zenekara kísérte a temetőbe, Mozart Rekviemjét játszották, a sírt az igazi, az anatómiai édesanya mellett ásták meg, Bébit a temetkezési vállalkozó két izmos embere kísérte ki félájult állapotban.

*

Az egyetem után hazaköltözött. Várta nevelőanyja finom ízléssel berendezett lakása, várták a kollegák, várta a Város. Ott folytatta életét, ahol érettségi után abbahagyta.

Különös koherenciát érzett Bébi a sírhalmok és a Süllyesztő között. Szégyenérzet kínozta a szentségtöréssel felérő társítás miatt, de az interferencia a mélytudatban munkált, misztériumot szült, Bébi legalább annyira vonzódott a romkocsmához, mint a két sírhelyhez.

*

Az egyetemen határozta el, megírja nagy drámáját Zsigmond magyar királyról és német-római császárról. Nincs férfiasabb arc a magyar történelemben, mint az övé, s mivel őt éppen markáns férfiassággal nem áldotta meg a természet, eszelősen vonzódott hozzá.

A címet úgy hordozta évekig, mint gyümölcs a magját: Zsigmond, a császár.

A Süllyesztőben a Hemingway-asztal törzstagjai csak Zsigmondról vitáztak, az ő korát, az ő alakját konvertálták át a jelenbe, a jövőbe.

Mintha eposzt játszottak volna, felvonult a város szellemi krémje: Szekfű Arnold, a megyei lap főszerkesztője, Geréb Alajos, költő, Zsoldos Alpár, színművész, Boda Péter, kritikus.

– Áthallásos lesz – mondta Bébi –, minden kor számára aktuális és sokkoló. Tudjátok, mi a világ legnagyobb baja? A jövőtlenség. Olyan sebességgel haladunk egy ismeretlen örvény felé, amelyet irányítani, fékezni már nem tudunk. Emiatt lettünk jövőtlenek. A múlt folyamából kell kihalászni a ritka aranyrögöt, amiből megalkothatunk egy modellt, ami figyelmeztet.

– Képzeljétek el! Zsigmond fél Európát uralta. Az ő titkát kell megfejteni. Ő az aranyrög. Hogy sikerült neki egyensúlyban tartani ennyi országot, ennyi népet? Egyesítette Európát! Legalábbis annak keleti felét. – Úgy egyesítette, hogy a népek szuverén hatalma megmaradt! Nemzeti volt, és nemzetközi. – Németnek született, magyarrá lett. – Gyermekkora rejtélyes. Négyéves, amikor megkérték számára az egyéves Anjou Mária kezét. – Akkor még nem volt angol-kóros Európa! – Ki lehet csiholni Luxemburg Zsigmond korából a kétezredik év elejét. – A nyelvi despotizmus ellen kell szólni! – Latin volt akkor a közvetítő nyelv, de az összes többi egyenrangú. – Most egy nyelv megfojtja a többit! – Ismeretlen volt akkor a kultúrfasizmus. – Aktualizálj, Bébi! – Nehogy kihagyd az esküvőt! Zsigmond és Anjou Mária egybekelését mindenképp meg kell írni, mert az Kelet és Nyugat egyesülése. – Dömötör bíboros esketi Budán a két fiatalt 1385-ben. – Hihetetlen! Német hercegből magyar királyfi lesz! Ilyen csoda sem esett meg több a történelemben! – Világteremtő szellem a magyar Szent Korona.

Bébi néha megállította a szóáradatot, és szokásához híven magasra emelte a mutatóujját:

– Tudjátok, hogy milyen veszedelmes döglött bomba sistereg ma Európában? A nyitott társadalom rögeszméje. A nemzeti karaktert akarják megroppantani, a szuverén államhatalmat akarják szétverni. Hát ennek nekirontok! Zsigmond példázza azt, hogy korona nélkül széthullnak a népek. A koronaeszmére ma is szükség van, csak másképpen nevezzük meg azt.

– Igazad van! Nehogy kihagyd a koronázás nagy jelenetét! Az is hozzánk szól! – De azért a dráma csúcsa legyen egy nagy történelmi tabló, a konstanzi zsinat! – 1414-ben kezdődött, négy évig tartott. – Ez Zsigmond uralkodásának csúcsa. – Három pápa, XII. Gergely, XXIII. János és XIII. Benedek hadakozik egymás ellen. – Szakadás előtt állt a nyugati kereszténység! Ezt akadályozta meg Zsigmond! – De legyen átlátszó a lepel! Ismerjünk rá a konjunktúra pápalovagokban Nyugat-Európa mostani uraira!

– Aztán lépjél ki, Bébi, a katedrálisok világából! Zsigmond fő gondja az iszlám volt, az oszmán. – Úgy van! Igaz! Színpadi fogásokkal, követségek látogatásával, levelek felolvasásával kell ezt megírni. – Jöjjön a futár, hozza a hírt, Timur Lenk Ankara mellett 1402-ben tönkre verte a török hadat. – Még I. Bajazid szultán is foglyul esett. – Minden évben hadjáratot vezetett Zsigmond, keresztes csapatokat toborzott. – Ő kezdte meg a végvárak építését. – Nem ez történik most is? Nem lettünk ismét végvár? Európa bástyája?

– Írj Epilógust a drámádhoz, Bébi! Nincs még egy uralkodó Európában, aki a trónján, császári díszbe öltözve halt volna meg. – Ugye, tudjátok? Znaim várából Cillei Borbálát, második feleségét akarta kiszabadítani, rosszul lett, érezte közelgő halálát, trónra ült, koronát tett a fejére, felvette az utolsó kenetet, misét szolgáltatott.

– Várjatok! – mondta Bébi. – Végül is én írom a drámát. Zsigmond monológjának utolsó szavait felolvasom, az már kész van:

„Ne merje senki bántani házasságon kívül, Morzsinai Erzsébettől született fiamat, Hunyadi Jánost. Úgy érzem, ő a magyar jövő, ő menti ki Magyarországot és Európát az oszmán hiéna torkából. Engem pedig temessetek első feleségem, Anjou Mária mellé Nagyváradon, lássa ország-világ, hogy jó hazafi voltam.”

*

Amikor Bébi visszatért a Nemzeti Színházból, a Zsigmond, a császár bemutatójáról, küldöttség várta az állomáson, a polgármester mondott köszöntő beszédet, és hatalmas tömeg kísérte haza. Angéla házán már ott volt a márványtábla, azt leplezték le, díszpolgárrá avatták, ami nagyobb siker volt, mint a fővárosi.

A márványtábla közepén állt a négy bűvös betű, és alatta a kitüntető szöveg:

BÉBI

A Város kedves fiát, Kulcsár Örs szépírót díszpolgárává avatta.

Polgármesteri Hivatal

*

Azóta is járja a Város utcáit Bébi, kedves tartózkodási helye a vártemplom, ahhoz közel esik a temető, éjszaka is jön, leül a kispadra, gordonkahangot szitál rá a csillagos ég, nemcsak képzeli, hanem valóban hallja a Holdfényszonátát, pirkadatig meditál, és szerkeszti, írja gondolatban novelláit, regényeit, drámáit.

Belenyugodott a törvénybe. Jó könyvet csak gyermeki lélekkel lehet írni.