Jelige: Karamell – Ez itt nem balett terem!

– Amanda néni remek pedagógus! – mutatta be az igazgató évnyitó beszédében az iskola új elsős tanító nénijét. Az lehet, hogy új volt, de a pályát biztosan nem ma kezdte. Rövid haja zsírosan tapadt a fejbőrére. Levendula színű kosztümje gyűrött volt, mosolyogni próbált, ami inkább egy hiúz vicsorgására emlékeztetett. 

Lili anyukája elnyomott egy elégedetlen sóhajt. Hiába járta végig az összes bemutató órát a városban, hiába informálta le az összes tanító nénit és választotta ki a legkedvesebbet. Erika néni még a nyár elején áldott állapotba került, azt suttogják, veszélyeztetett terhes, már meg sem kezdte a tanévet. Pedig mindenki azt mondja, tanító nénit kell választani, nem iskolát.  A páros sorokban álló kislányára mosolygott bátorítóan, meglátod, minden rendben lesz, üzente neki a szemével. Lilivel soha nem volt gond, az óvodában a feladatokat ügyesen megoldotta, barátkozós, cserfes kislány volt, két fonott copffal és néhány szeplővel az orra körül.

Lilike már júniusban megkapta az iskolatáskáját és felvillanyozva választotta ki a kiscicás tolltartót a kedvenc írószerboltjában a tömérdeknyi kincs közül. A füzeteket a szüleivel csomagolta, érezte, hogy itt valami nagy dolog történik most vele. Iskolás lett. Már nem ovis, mint a szomszéd Krisztián, akit reggel még ölbe kell venni, és sírva kötik be a gyerekülésbe a kocsiban. Ez már nem az óvoda. Ő már nagylány. Izgatottan szorította anyukája kezét, amikor első reggel beléptek a nagykapun. Csak nézte a rengeteg rohangáló gyereket, némelyek óriás felnőttnek tűntek. A bejáratnál emelkedő szobor mellett elhaladva – ami egy bácsi fejét ábrázolta – megfogadta magában a kőfejnek, hogy ő igazán mindent bele fog adni, hogy méltó legyen erre az iskolás címre. 

Az első feketepontját a harmadik napon kapta.  A kis szöszi Ninettával, aki a padtársa lett, a második óra után bátran felmerészkedtek az emeletre, ott sorakoztak ugyanis a lány WC-k. Szorították egymás kezét, azon a szinten voltak a nagyok osztálytermei, át kellett verekedni magukat a felsősökön, ordibáló, mellet növesztett, bajuszpelyhedző nyolcadikosokon. Sorba álltak, pisilés után szappannal jól megmosták a kezüket és kicsit beszélgettek a tükör előtt, megmutatták egymásnak a karkötőiket. Lilike elmesélte, hogy az övét maga fűzte. 

– Hozzátok ki az ellenőrzőtöket! – dörrent rájuk Amanda néni, amikor visszatipegtek a terembe, ahol már mindenki bent ült pisszenés nélkül. – A kisasszonyok talán azt hiszik, nekik nem szól a csengő? Aki a folyosón flangál, ahelyett, hogy a számtan órán jeleskedne, az bizony így jár. – Lesújtva vitte ki az ellenőrző könyvét, lesütött szemmel. Úgy érezte szégyent hozott magára, egész családjára, galád gyermek módjára.

Mindenesetre jól megjegyezte, hogy ebédig ne menjen fel többet pisilni, tartogatta egész nap, lábacskáit jól összeszorította a pad alatt.

Lilike délutánonként továbbra is vidám volt, a játszótéren együtt hintázott a pajtásaival, a babáinak vacsorát főzött a műanyag kiskonyhában és rózsaszín tütüben balettra járt. Békás gumicsizmájában nagyokat ugrott a tócsákba, szívesen etette meg a kiscicáját, színes zsírkrétáival virágokat, házat és bele királylányt rajzolt.

Ellenben Amanda néni elégedetlensége egyre duzzadt iránta. Anyukáját is be kellett hívni, mert Lilike visszafelesel. Hiába próbálta védeni édesanyja, hogy pedig ő nem olyan. Akkor legalább a ceruzái lehetnének hegyesebbek, bökte oda. De hát mi odafigyelünk erre a férjemmel, szabadkozott. Hát épp ez az, ez már nem a maguk dolga kellene, hogy legyen, ennyi idősen már ideje lenne felelősséget vállalni.  

Amint hazaért és levette hosszú gyapjúkabátját, hívta is Lilit a gyerekszobából, aki épp nyitott szájjal koncentrálva kerekítette az o és hajlította az m betűket, egyik sort rótta a másik után.

– Kislányom, hát nem tudod, hogy a tanító néninek nem szabad visszabeszélni? Miért mondtad uzsonna előtt, hogy te nem állsz sorba? Tőled is szeretném hallani – faggatta őt védelmezőn.

– De hát anya, én csak azt mondtam, még előbb elpakolom a színes ceruzákat – csilingelte őszintén.

– De miért a ceruzákat rakosgatod, amikor sorba kell állni? – gondolta, tessék, most megfogja.

– Mert Amanda néni a múltkor azt mondta, addig nem állhatunk be a sorba, amíg a ceruzák nincsenek a helyükön.

Ebből is látszik, Amanda néni rendkívül kötelességtudó pedagógus volt. Egy sejtelmes versenyszellem hajtotta is emellett, amiről feltehetően csak ő tudott. Másodikos korukra elhatározta, hogy a város összes általános iskolái közül ő fogja legelőbb megtanítani a szorzótáblát. A család hónapokon át gyötrődve bifláztatta Lilikével a viharos gyorsasággal hulló szorzásokat. Amanda néni büszkén hirdette ki a szülő értekezleten, hogy ők, elsőként a városban, áprilisra már végeztek. Lám, ez a hatékonyság. Kedves szülők, lehet nevelést tanulni.

Lilikének esténként színes képeskönyvből olvasott anyukája az ágyban a puha takaró alatt, így a kislány örömmel jelentkezett, kezét fürgén lendítette a magasba, amikor mesemondó versenyt hirdettek. Megnyerte az iskolait, a városi megmérettetésre még Amanda néni is eljött, hogy szurkoljon neki. Lassan ő következett, izgatottan gyűrögette a szoknyácskáját, a hasában egy gombóc ragadt, mindjárt ki kell állnia ennyi idegen ember elé. Szereplése előtt Amanda néni odasúgta:

– Azért annál jobban kell itt elmondanod, mint az osztály előtt, mert különben nem kapsz semmi helyezést! – és vállacskáját meglódította, hogy induljon.

Lilike izgult az eredményhirdetésnél, egy oklevelet nyomtak a kezébe a részvételért, ki kellet érte menni, egy szemüveges néni gratulált.

– Látod, én megmondtam! – vetette oda neki szigorúan összehúzott szemöldökkel a tanító nénije, miközben a fogashoz kísérte vissza. Ő meg majdnem elpityeredett.

Meg kell hagyni, Lilike sok mindenben jeleskedett, de a torna nem volt az erőssége. Egyik nap – épp egy hétre rá, hogy kikérték egy testnevelés óráról, mert a balett csoporttal karácsonyi fellépésük volt az öregek otthonában – a kötélmászást kellett gyakorolni. A második félévtől már osztályzatokat kapnak, szóval lesz tétje. A kislány tanácstalanul állt a barna és vastag, ijesztő kötél mellett, annak alsó csomóját bámulta. Felfelé pislogott és arra gondolt, ha onnan leesne, vajon túlélné-e. Náluk nem volt lakótelepi szőnyegporoló a ház előtt, sem fáramászós cseresznyefa, ahogy az apukája mesélte. Nem igazán értette, hogyan is fogjon hozzá. Tétován lendített néhányat a karjával, így látta TV-ben a tornászokat, amikor bemelegítettek, gondolta, hátha ez a mozdulat segít. Amanda néni sasszemeivel azonnal kiszúrta a próbálkozást.

– Mit repkedsz itt Takács Lili, csak ne nagyon csapkodj a szárnyaiddal, mert még a végén elrepülsz! Ez itt nem a flancos balett terem, itt nem szerepelni kell, hanem az eredményen dolgozni! Nézzük csak, ugyan mire megy a kötéllel a művésznő!

A gyerekek körbevették, az egész osztály hangosan rajta nevetett. Mert Amanda néni ilyen viccesen okított. Szeme könnybe lábadt. Csendben hüppögött csak, aprókat rázkódott a válla, de nem akarta, hogy a többiek észrevegyék. Forgott vele a világ, a hatalmasra tátott szájak vihogtak körülötte, mintha lenyelnék őt varkocsostul, szeplőstül. Beleszédült és arra vágyott, bárcsak megnyílnának a tornaterem padlójának szigorúan összeillesztett rései, és elnyelnék őt, a vicsorgó gyerekszájakat, és vele együtt kidülledt szemű osztálytársait is. 

Kár, hogy Lilike ekkor még csak hét éves volt, és nem huszonhét.  Akkor felvehette volna a kesztyűt. Nyomott volna egy piruettet, elé pörgött volna és illedelmesen meghajolva megkérhette volna Amanda nénit, a százhúsz kilós, hájas, ápolatlan hajú, dagadt lábú és bajuszos szájú tanító nénit, hogy ugyan mutassa meg már neki azt a kötélmászást. Sőt, még legyen szíves a bukfencet, a szekrényugrást, és a cigánykereket is.