Jelige: Karmancs – Tűzgolyó

Idős Bruhnovits Károly komótosan tekerte a pedálokat elnyűtt biciklijén. Néha nyikorgott egyet-kettőt a hajtószerkezet fájdalmasan, nem mintha túlsúlyos lett volna a nyugdíjas öregúr, inkább csak úgy a rend kedvéért. Ilyen az, ha egy használati eszköz már annyira összeszokik gazdájával, hogy azt sem lehet tudni, hol kezdődik az egyik, s hol végződik a másik. Károly kimondottan szeretett biciklivel közlekedni. Nem sietett sehova, lassú ütemben nyomta a lábait ütemesen fel és le. Közben nézelődött és gondolkozott. 

Marika, a felesége küldte el a gázművekhez, hogy az év utolsó napjaiban rendezze az elmaradt számlát, a postahivatal már bezárt, és milyen dolog lenne tartozással átmenni az újévre. Felütötte kis mindenes noteszát, mutatóujját megnyálazva lapozgatott, azt az oldalt kereste, ahol a városi hivatalok és orvosi rendelők nyitva tartását vezette. Elégedetten állapította meg, hogy jól emlékezett a kedd délutánra. Ezért Károly, miután jóízűen elfogyasztotta tejföllel jól megrakott székelykáposztáját, a kávé után szedelőzködni kezdett és indulhatott is, hogy a dolog mielőbb rendezésre kerülhessen.  

Fekete kistáskájának zsebébe belecsúsztatta a sárga csekket, szemüvegét is magához vette és a kamrából előtolta járgányát. Az ülést rögzítő spárgán húzott egyet. Felpattant paripájára, és már élvezte is a szabadságot, nyí-nyí, a küllők vijjogtak, ha hazajön, majd megolajozza, futott át agyán. Bár december vége volt, a szürkés-barnás fellegek közül bágyadt napsugarak nyújtóztak elő, s a hideg sem volt túl mogorva, sőt, inkább friss levegővel telítette tüdejét, szabadjára engedve gondolatait.

Végigtekert hát az ismert utcákon, a szükséges kereszteződéseknél befordult, kerékpárját a gázmű előtti biciklitárolónál leláncolta. A hivatalban sorszámot húzott és elfoglalta a helyét, türelmes várakozásra berendezkedve. Az emberek nyüzsögtek, a hivatalnokok molyolva ütötték a számítógép billentyűit, ajkaik folyamatosan mozogtak, válaszokat adtak, kinek ezt kinek azt. Eddig a pontig nem igazán volt bármi különös Károly napjában. De egyszerre egy hang, egyetlen hang, a kettes ablaktól, átvette az általános csendes zsivaly felett az irányítást, és orkánként söpört végig a termen, akár egy tornádó.

– Tudja mit, azt kívánom, azt kívánom, bárcsak egy tűzgolyó pusztítaná el az egész földet! – az idősödő, csontos nő felállt, és elkeseredetten támolygott ki az irodából. De fekete ruhájának árnyéka ott maradt, mintha pusztító átkot zúdított volna mindenkire. Nem csak a várakozókra, az egész emberiségre.

A váróteremben egy szempillantás alatt mélységes csönd lett úrrá.  Előfordult máskor is, hogy az ügyfelek elégedetlenkednek, de volt annak a nőnek a hangjában valami végtelen keserűség, apró termetéből erő áradt, a vigasztalhatatlan lemondás hatalma. Vajon mi vezethet el egy embert, hogy egy városi gázmű hivatalában szembesüljön azzal, hogy a teher, amit az élet rá mért, már akkora, hogy nem képes tovább cipelni? Mi lehet az a megoldhatatlan gond egy ember életében, aminek orvoslásán már csak az egész világ pusztulása segíthet? Mi történhetett vele, mekkora ez a gyász és fájdalom, amit a szívében hordoz? Kimondatlanul, de a többiek is érezték, hogy itt nem a szokványos zúgolódó hangadásáról van szó csupán. Mindenki elhalkult és gondolataiba merült, az emberek alig mertek egymásra pislantani. De a szó, a hang ott maradt, ott lengedezett tovább a térben. Lelki szemeik előtt most lejátszódik az apokalipszis, ahogy megérkezik a hatalmas tűzgolyó, elkezdi perzselni a földet, az emberek sikítozva, eszeveszetten menekülnek, mígnem eljut a tudatukba, hogy már úgysincs hova. A halál lehelete megérinti őket – a robbanás előtti pillanatban néhányan közülük megbánják bűneiket, míg mások nem –, és végignézik, ahogy egy vérvörösen izzó, kolosszális kerék végigszánt az egész bolygón, bekebelezi őket, majd gigászi méretű, lángoló golyóvá formálódik, kénes-tüzes lángnyelvek csapkodnak ki belőle, majd megrázza magát és robban egy nagyot. Minden és mindenki megsemmisül.

Károly elrakta a befizetett csekket a táska cipzáros kiszsebébe és gondolataiba merülve kerékpározott a szokásos útvonalon. Eszébe jutott egy hír, reggel hallotta a rádióban – merthogy mindennap alaposan követte és átgondolta a világ napirenden lévő dolgait –, ami arról tájékoztatta a kedves hallgatóságot, hogy kábítószert foglaltak le a Liszt Ferenc repülőtéren. Egy olyan új fejlesztésű, szintetikus anyagot, amely már érintésre is felszívódik a bőrön. Tehát ha mondjuk a Kornélka odamenne dolgozni az ellenőrzési részlegre – morfondírozott magában –, és véletlenül, munkavégzés közben kiömlene a kezére ez a por, az elsőszülött unokám rövidesen belehalna. Az új szerrel százszoros haszonra lehet szert tenni – tudósítottak továbbá erről is –, mint az eddigi legkeresettebb kábítószerekkel, és a használók 70-80%-nál halálos végkifejletű a dolog. Egyes emberek előállítják, busás haszonnal továbbadják, s bár tudják, hogy másokat megölnek vele – esetenként, akár véletlenszerű áldozatok is szedve – ez egy csöppet sem zavarja a lelkiismeretüket. Gyakorlatilag hidegvérrel gyilkolnak, tudatosan, pénzért, büntetlenül.

Erről meg az a másik dolog jutott az eszébe, amit az újságban olvasott. A Duna alacsony vízállása miatt a felszínre került egy vezeték, egy ismert vegyi üzemnek a csöve. Hetven éve ez a gyár az ország legtekintélyesebb folyójának vizébe köpi a hivatalosan is kimutatott, mérgező vegyületeket. Hét évtizede erre senki nem mozdult rá, most véletlenül, a csővel együtt napvilágra került a hír, aláírásokat is kezdeményezett ellene valaki. Nyilván hamarosan elhallgattatják. Aki az üzemben azon a poszton dolgozik, annak mindvégig tudnia kellett, hogy ez mennyire káros! Könyörgöm, az egész ország szinte ezt a vizet issza! Holdfény, keringő, a kék Duna ezüstös szalagja, s benne a hemzsegő, mérgező kígyócskákkal. Lehet, ha hazaér, előkeresi a cikket, meg kellene tudakolni, hol kanyarintsa alá nevét. Mert csak kellene tenni valamit ezek a dolgok ellen!

Útközben betért a henteshez, vett egy darab disznósajtot, Marika ezt is felírta neki a bevásárló listára. Jobbára a szomszéd faluból szokták beszerezni a szalámit és a kolbászt, mert a sógorék minden évben vágnak disznót. Arról legalább tudja, hogy friss és mivel etették az állatokat. Fizetett a kasszánál és figyelte, hogy az üzletet épp friss baromfiáruval töltik fel. A múltkor a tévében látott egy keltető üzemet – jutott most eszébe –, a szerencsétlen csirkék vájúnyi helyen nyomorogtak egymás hegyén-hátán, tápot kaptak, és valami mesterséges anyaggal puffasztották őket. Még mondta is a Marika, ezért enged annyi vizet a csirkecomb a tepsiben, mert a fele nem is húsból van.

Károly dolga végeztével tekert hazafelé, hetykén odaintett Ferinek, aki a szomszédba udvarol. Bezzeg, ha ez is tudná, milyen valójában az ő Sárikája! Tegnap este átfutott az asszonyhoz traccsolni egy kicsit – nem tehet róla, hogy hallotta amit beszéltek, hát miért nem mentek be a konyhából a szobába, ha ő épp a késeket élezte a kredencnél. Akkor mesélte, hogy rajta van valami társkeresőn, magyarázta a Marikának, hogy az miként működik, mert neki már muszáj, mert már rég tudja, hogy nem a Feri az igazi. Szóval így panaszolta el, hogy igaz, még nem találkoztak, de mégis bizonyos benne, megtalálta végre a lelki társát, de hiába, mert a Rozika, akiről eddig úgy vélte, bizalmas barátnője, próbálta lebeszélni erről a férfiról, mondván, ott van neki a Feri. Mígnem megtudta, a Rozikával is összejelölték egymást, s bár az váltig állította, hogy merő véletlenségből, azt sem tudja hogyan van ez a jelölés, persze innentől nyilvánvaló, azért akarta csak visszatartani, hogy ő szerezhesse meg magának azt a férfiembert. Mekkora szemét, mondta, a legjobb lenne letakarítani a földről az ilyeneket. Mennyit segítettem pedig neki, elintéztem a polgármesteri hivatalban a segélyét is, merthogy ismerem régóta az osztályvezetőt, együtt jártunk általánosba, sziszegte a fogai között.

Károly gondolatai így kalandoztak, miközben már majdnem hazaért. Bekanyarodott a kis utcájukba, ott ti-ti-tá ritmusban huppant egyet az útkereszteződéstől három méterre levő, jobb szélső bukkanón – azt ígérték, jövőre leaszfaltozzák. Arra gondolt, talán hiányozni is fognak neki az utca megszokott, ismerős gödröcskéi. Ahogy hiányozna az egész földgolyó, ha elpusztulna, akármilyen is. Aztán felderengtek Sárika irigykedő, utálkozó szavai, akár valami zsizsegő csótány hadsereg. A szavak kiözönlöttek a szájából, elárasztották az utcát, tömérdek apró fekete pont, egy egész masírozó bogársereg. Végigpusztítottak a baromfifarmon, felfalva az egész állatállományt, aztán a rengeteg undorító rovar beugrott a Dunába, az emberek a csapból beleengedték a poharukba, ő kiáltani szeretett volna, figyelmeztetni mindenkit, de nem jött ki hang a torkán. Aztán a sűrű, kátrányos métely megtöltött néhány embert, volt egy nő, aki kiállt a tér közepére, elkiáltotta magát, és okádta magából kifelé a rondábbnál rondább szavakat. Egyre többen álltak mellé, és ők is követték példáját, miközben egymás felé rázták az öklüket.

Károly mindent beleadott az utolsó méterekbe és közben magába roskadva, mélyen elgondolkozott. A föld bolygóra gondolt, a gyönyörű kék és zöld labdára, úgy képzelte, ahogy az űrből, a légi felvételeken szokták mutatni. Lihegve lepattant biciklijéről és megnyomta a kapucsengőt. Levegőért kapkodott és érezte, ennek a gyönyörű Földnek is levegőre lenne szüksége, mert az emberek, akik a felszínén rohangálnak, parazita módjára behálózzák, vékony fonalakkal lekötözik, szurkálják, rugdossák és mérgeket fecskendeznek bele. Eszébe jutott a kétségbeesett asszony. Meg az is, hogy nem is csodálkozna, ha egyszer ez a gyönyörű bolygó, akivel fenséges anyakirálynőként kellene bánni, fogná magát és egyszerűen megrázná magát. Lerázna magáról mindent és mindenkit. S ekkor eszébe jutott a tűzgolyó.