Jelige: kiminekgondol – Vészkijárat

A város minden szennyét rám terítette. Nyomasztóbb, mint József Attilának a város peremén.

Komor, fájdalmas árnyalakok húznak magukhoz. Görcsösen kapaszkodnak belém. Haragos felhők sóhajtoznak, majd terhüktől megszabadulva könnyedén úsznak tovább az égbolt végtelenjén.

Elmélázva haladok a belvárosban. Tócsák vize pöttyözi nadrágom.

Fel kell ébrednem! Ébredni kell! Kétlábú, rohanó, szivárványos ernyők sodornak magukkal. Egy könyvesbolt ajtajában tesznek le. A csend és nyugalom szigete vár rám. Talán.

            Belépek. Haragos barna, buklés szőnyegbe süpped a lábam. Eső csapkodta, sárfoltos cipőm talpát túl lelkiismeretesen törlöm meg. Szándékosan időzöm el. Szemem végig pásztázza a helyiséget. Orrom élvezettel szippantja a papír, a nyomtatott irodalom illatát. Lehet, teret engedek az agyamnak. Önállósítsa magát, amennyire csak szeretné! Néhány lépést teszek, érzem elveszek a könyvek bűvkörében. Hirtelen szembe találkozom egy mogorva, álmos, életunt tekintettel. Szerintem az eladó annak örülne, ha észre se venném.

Már megjelenésében is látványos. Termetes növésű. Végtagjai vastagon párnázottak. Annyira puhány. A jólét, a tespedtség lehet az oka? ”Gyors ítélet nem jár biztosan.” A fáradt, karikás szemet hordozó fejen, kissé megmosolyogtatón, bizarrul foglal helyet a szőkés, rakoncátlan, bozontos hajkorona. Mintha rejtőzködni szeretne az illető…

Tőlem nem kell tartania! Nincs kérdésem, kérésem. Tovább lépek. Sietősen nézem végig a polcok tartalmát. Ráérek. S mégis valami hajszol belülről. Szétvet a feszültség. Egyoldalú szerelem incselkedik velem, s zaklatja lelkem. Mindig ugyanazok a kérdések rohannak meg: Miért? Miért?

Nem akarok tönkre menni!- ez a tiltakozás hangot kap. Elszégyellem magam, amint az eladó pillantása rám szegeződik. Kaland, izgalom kell. A bűnügyi történetek felé veszem utam. Érzem, hogy szemével követ, s valószínű furábbnak gondol, mint én őt. A legfelső polc látványa magával ragad. Egy illedelmes köhintés, s mellém lép az a fura alak. Nem érdekel. Továbbra is abba az irányba bámulok, ahol az egyik legkedvesebb épületem kicsinyített mása, makettje pihen.

– Bocsásson meg a zavarásért!- szól hozzám egy érdes férfihang. Nem tekintek a hang forrására. Tudom, ő az. Meglepő kontraszt hang és a látvány közt. Néma maradok. Hagyom beszélni.

– Önt is magával ragadják a fehér csipkék, a vörösen izzó téglák, a mesés tornyok, a csupa romantika? Szerintem az ország egyik legbűbájosabb pályaudvari épülete. Áldom a tervező, Pfaff Ferenc nevét és 1901-et, hogy felépülhetett. Ha megengedi, kérem, nekem olyan, mint egy elbűvölő hölgy, hófehér, csipkés harisnyában. Igéző. Több éven át készült fotógyűjteményem van róla. És hányszor sétálok csak úgy arra, hogy álmodozzak.

Felé fordulok tágra nyílt szemekkel, meglepődve, de az egyformán gondolkodás szeretetével. Rögtön a szívembe zárom borzas hajával, s puhány, testes alkatával. Most végre én is szabad utat kapok, elmesélhetek néhány képzeletfoszlányt abból, ami ehhez az épülethez kapcsolódik.

– Már kisgyermekként rabja lettem. Voltam hercegkisasszony, lovag, kincskereső régész, s még számtalan alakot öltöttem. Mikor vonatunk kigördült, az ablakon túl nem a tájat szemléltem, csak a fantázia útjára léptem. Emlékszik még az első vágányról induló gőzösre?

– Igen, igen! Ő volt a sárkány, akivel meg kellett küzdenem, ha tovább akartam jutni.- a szeme ragyogott, ahogy hozzám beszélt. Mintha nem az a közönyös ember állna itt előttem, akit először megpillantottam.

– Én meg rettenetesen féltem a sípoló, pöfögő, gőzfüggönybe burkolózó mozdonytól. Kisgyermekként édesanyám volt a menedékem, később az álomszerelem karjába bújtam. Nagyon örülök ennek a beszélgetésnek. De tényleg!- az örömtől mámorosan kiáltok fel, kissé elfeledkezve arról, hogy üzletben vagyok.

– Úgy szintén. Ez egész napomat bearanyozza. Bocsásson meg, vár a munka. Ám mielőtt elköszönnék, szeretném megkérdezni megtekintené esetleg a könyvkezdeményemet, a fotókat. Nem dicsekvés lenne. Távol áll tőlem. Kiadásra vár, csupán összekötő szöveget kell hozzá írni. Fotók a pályaudvarról, legrégebbi felvételtől napjainkig. És persze évszakonként, hangulatonként is megmutatja arcát. Lenne kedve szövegalkotáshoz? Nekem nem erősségem ez. Már csak ez hiányzik a kiadásához. Megtisztelne vele, ha átnézné és felhívna ezen a számon. Erre az alkalomra vártam. Láttam az időutazást, az örömöt a tekintetében, mikor a maketten megakadt a szeme.- végre bemutatkozunk, nos, ráérzett, írásból élek. Úgy gondolom, ezt már kijelenthetem.

– Megtisztelve érzem magam, hogy Ön, rám bízta ezt a feladatot.- milyen jó, hogy ő nem ítélkezett az első pillantásra.

Kezemben a fotógyűjtemény, telefonszám, és egy írói munka. Érzem mindez csupán kezdete valami meglepő folytatásnak, amelyre nagy szükségem van, hogy kilábaljak egy szerelmi csapdából, melynek csak én lehetek áldozata. Kilépve az üzletből, újra erőt éreztem magamban és valami reményteli jövőképet. Utazásra vágyom. Az eső még mindig szemerkél. Mennyit jelent egy beszélgetés! Meg kell tanulnom a jelekből olvasni úgy, mint Santiagonak Az alkimistában. Végre pici mosolyra ível a szám. Jó ideje csupán Őt meglátva történt mindez. Annyira belegabalyodtam egy emberbe, ami eddig hihetetlennek tűnt. Most érzem annak a lehetőségét, hogy kibogozzam magam az érzelmek mély, sűrű szövevényéből.

Telefonhívás. Lányom újabb meglepetéssel ajándékoz meg. A várva várt utazás lehetőségével. Holnap reggel, ha addig nem halálozom el, nem töröm csontomat és egyéb nyavalya sem fog gyötörni. De, akkor is, ha kell négykézláb is, vonattal irány Pest, Korea Fesztivál a Bálnában.