Ugrás a tartalomra

 

Idilli horrorpornó (csak erős idegzetűeknek!)

Az egy szál női nevet viselő regények számomra mindig baljósak. Nincs előhang, nincs ígéret, semmi utalás: itt valami történni fog. Valami súlyos és visszavonhatatlan. Bár engem nehéz zavarba hozni perverziókkal, a Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho régi lakói a könyvespolcomnak, néha újraolvasom őket, időnként a Lolitával csalva mindkettőt.

Ha a regények rendelkeznének glikémiás indexszel, ezt a kötetet kiugróan magas értékre sorolhatnánk be. Márkus András Elza című regénye igazi bestia, hatalmas falat még a tűzben edzett olvasóknak is. Adva van egy túlfűtött szexualitású, kamaszodó fiú, aki anyjával s Elza nevű ikerhúgával, valamint egyik cimborájával vakációját tölti a család mocsárvidéki vityillójában a nagyfaterral együtt. A gyanútlan olvasó az elején még azt hinné, hogy a maratoni recskázásnál durvább már nem lesz, pedig hamarosan egy hardcore Tüskevárrá gőzölög szét a történet.

Egy súlyos elferdülés membránján keresztül látjuk, amint perverz játék bontakozik ki a testvérek között, egy gizgazos, átláthatatlan, vadregényes helyszínen, ahol a napok lassan egymásba folynak, az idő pedig megáll. A lány egyetlen éjszaka leforgása alatt válik nővé, reggel már szinte ömlik belőle a zsigeri erotika, így a korábbi ártatlan testvéri civakodás ijesztően hamar vedlik szexuális játszadozássá, ám nem érik be kevesebbel, rögtön a legkeményebbel kezdik.

A szerző nagyjából az összes tabut ledönti, számos dolgot le mer írni, amit sok ember még elgondolni sem, mindazt hozza, amit egy tisztességes botránykönyvnek hoznia kell, mégsem csupán polgárpukkasztás a cél. A tér hol fullasztóan szűkül, hol megszállottan tágul, ott vagyunk, részt veszünk a látványban, a körülményekben, az illatokban és az érzelmekben is – akár akarjuk, akár nem. Sokkolóan brutális és letehetetlenül izgalmas. De miként is áradozhatnék erről a műről anélkül, hogy degeneráltnak tűnjek, pedig igazi különlegesség, és nem a téma, inkább a megvalósítás miatt. Akinek bejött a Keserű méz (a könyv) élményvilága, annak az Elza is ajánlott olvasmány lesz.

„Soha nem értettem, anyámék miért óvtak annyi mindentől kiskoromban, amikor ott volt a közelemben Elza. Ez a lány csak úgy árasztja magából a mámort, egyszerre ad magabiztosságot és taszít rettegésbe. Árad belőle a gyönyör, eleinte elijeszt magától, majd függővé tesz, és magához láncol.”  A gyanútlan olvasónak émelyítő lesz elfogyasztani e kötetet, bármelyik szereplővel rokonszenveznie pedig egyenesen lehetetlen, de a gyakorlottak már tudják, hogy többrétegű a kihívás, és nem a vulgaritás felmagasztalásáról van szó. Azon a trivialitáson már rég túl vagyunk, hogy „ezért alszanak az ellenkező nemű testvérek külön”, mert ebben a kíméletlenül fülledt közegben már alapból el van veszve minden ártatlanság, a romlott környék pedig megteremti a zabolátlan téboly kialakulásának feltételeit. Egy szexuálisan erősen megreccsent fiatal pszichológiai profilja rajzolódik ki előttünk, és az ösztönök is hamarosan elszabadulnak. Még meredekebben, mint eddig. A szadomazó nagyon hamar összefonódik a gyilkossággal, és még az a bizarr hierarchia is felborul, miszerint mindig az erősebb rontja meg a gyengébbet.

A pálinkagőzös debil vidéki idillbe hirtelen hasít bele a nyers erőszak, aztán mintha kicsit szétcsúszna a koncepció, mert akad bőven szándékosnak tűnő ellentmondás – ki létezik, és ki nem, ki hány éves is...? –, a zűrzavartól pedig még lebilincselőbb az olvasmány, „mert a valóság nem erősebb az álomnál. Csupán a valóság emléke erősebb.”

A kötet közepén szürreális csavar és némi magyarázat vár, a dolgok helyrerázódnak valamelyest, kiderül, honnan ered a testvérek közti egészségtelen szexuális összhang és a fiatal elbeszélő meglepően érett perspektívája. A skizoid suvadás szinte beleáll a levegőbe, és ahogy sodródunk az eseményekkel, az infernális atmoszférájú Ördög-tó közelében az idő is egyre képlékenyebb, a környék pedig egyre nedvesebb lesz, mintha a mocskos víz elönteni készülne mindent.

Az író végig tart egy határozott irodalmi szintet, amitől az egész nem válik ordenárévá és befogadhatatlanul közönségessé, már-már kellemes olvasni. Néha elkeni a fontos szerkezeti elemeket, néha csak lebegtet valamit, ami miatt nem tudjuk abbahagyni az olvasást. „Nem egyszer gondoltam Elzára, miközben magamhoz nyúltam. Eleinte még furdalt a lelkiismeret. Elgondolkodtam, hogy normális vagyok-e, Elza mégis a testvérem. Aztán valahogy egyre kevésbé foglalkoztatott a családi kötelék.”

Egy stílusos, profin összehozott regényről beszélünk, a feszes tempó végig kitart, minden mondat a helyén van, csakúgy, mint a szexuális aktusok érzékletes ábrázolásai. A fordulatok erőlködés nélküliek, az egész nem művi, nem túlírt, nem papírízű, nem mesterkélt, a „kéj” szó pedig új értelmet kap, mégpedig borzasztót. A helyszínválasztás sem hasraütésszerűen történt: az isten háta mögött járunk, egy elátkozott mocsárnál, melyet erdő övez; egy olyan erdő, amely mindent felemészt és elrejt, ahol a burjánzó gaz, a mérges gomba is ugyanúgy megterem, mint a szemet gyönyörködtető, mézhozó vadvirágok. Ebben az erdőben megdőlnek a józan ész és a hétköznapok szabályai, a tisztások sem ott vannak, ahol tegnap hagytuk őket: a vadállatok terepe ez. Errefelé nincsenek törvények, így az elszabadult perverziók eredetének kutatása is butaság. De még ez a lehetetlenül veszélyes közeg is képtelen leföldelni ennyi felgyülemlett pokoli energiát, amit a szöveg textúrája csak tovább fokoz. Mesélőnk közömbösségének zsibbasztó térereje teljes lefedettségben tartja a környéket, ahol a pusztulás virágai árasztják dekadens illatukat.

Talán egy kezelhetetlen skizofrénia krónikája ez, talán egy igényes idegösszeroppanás dokumentálása, ami olyan mélyre vitte áldozatát, ahonnan már nincs visszaút. A vérfertőző közösülések merészen aprólékos, gyomorforgatóan szemléletes megfestése utánozhatatlanná teszi a művet, pedig ugyanezt a témát meg lehetett volna írni nagyon rosszul is. Ebben az ambivalens, pszichedelikus utazásban az álom és a képzelet rögeszmékké mosódik össze, de az időnként beköszöntő valóság sem hoz enyhülést. Amikor már azt hinnénk, a vége felé kanyarodik a történet, és a lecsengés következik, az író nem kegyelmez: az aberrált páros  új lendülettel új játszótársakat cserkész be. „Nem tudnám megmondani, hány nap telhetett el azóta, hogy megérkeztünk ide. Elza kiöli belőlem az időérzéket, de cseppet se bánom. Az érkezés pillanatában elkezdődött egy idill, amit elrontana, ha időben mérném, vagy ha szavakba öntenénk. Ami időben mérhető, az egyszer véget is ér; ennek pedig, azt akarom hinni, nem lehet vége. Az Elzából áradó kéj örök.”

Az irodalomban ma már mindent szabad, a szodómiától a vérfertőzésig, az olvasó pedig majd eldönti, hova sorolja a tetszési skáláján, és abban csak reménykedhet, hogy a leírt történet csupán fikció. Egy biztos: az Elza nem lefekvés előtti olvasmány. Nem árt azonban egy dolgot szem előtt tartani: a maradandó kötetek felráznak és mély nyomot hagynak, ez a regény pedig nagy ívben elkanyarodik a hagyományos polgári irodalomtól, és a kommersz lektűrt is sikeresen kikerüli, egészét tekintve pedig a témája ellenére sem hatásvadász. Próbáljunk meg elvonatkoztatni az oldalakon ábrázolt brutalitástól, és ízlelgessük a kimeríthetetlen írói fantáziát, hiszen a hullámvasútra sem a biztonságérzetünk fokozása érdekében ülünk fel.

Beszippantós könyv. A koncepció meg a sztori amúgy egyáltalán nem elrugaszkodott, hiszen ennél bestiálisabbakat kapunk a déli híradóban a rántott hús mellé. A legmeredekebb nem is a primer és direktben ábrázolt cselekmény, inkább a mögötte meghúzódó motiváció. Arról sem tudunk meg sokat, milyen lelki torzulás vezet egy ilyen kegyetlen személyiség kialakulásához, és milyen utat járt be a főszereplő, hogy ezt megérdemelje, mi már csak a végeredményben veszünk részt. És ez így van jól.

Ez a démoni látlelet a legmasszívabb és legsikamlósabb őrületről a nemzetközi mezőnyben is megállná a helyét. Bármennyire is tetszett, jó volt ép bőrrel a végére jutni. Nem a tömegízlésnek készült: csak erős idegzetűeknek!

 


Márkus András: Elza. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.