„A fiatalok bolond szíve Tell Vilmos almájává változik...”
Szupertelefon
Ultrateléfono
– Horacio, te vagy az? – Tudom, hogy galambok
fészkeltek a hasadba,
kristálymotoroddal pedig
hangtalanul szeled az eget.
– Apa? – Azt álmodtam, hogy borosflaskád
kitört, mint a Tupungato vulkán,
benne volt összes dühöd s a verseim.
Igyál egy cseppet. Köszönöm. Már jól vagyok.
Hamarosan meglátogatlak, azzal a
varanggyal köszönts, amit a San Juan-i birtokon
öltem meg – ó, szegény! –, kővel dobáltam.
Majd bámultam, mint egy ökör, végül a két
unokatesóm kinyírta; serpenyővel földeltük el,
és rózsákat is dobtunk utána.
Változatok madárdalra
Sugestiones de un canto de un pájaro
Még nem született meg a halál, a rózsaszín
tengerparton alszik. Nézd csak a Görögöt:
hazugság, a bürökpohár nem ölhette meg:
ma is él, fentről világítja meg az Akropoliszt.
Ki mondta, hogy az irigység ujja
festette sárgára a ruhámat?
Csak egy pillangó volt, ami a felesleges
virágport épp felettem szórta szét.
Hallottad? A patkányok az irodában
nem harapdálják az igazgatók talpát,
csak a földre hulló, elszáradt
ibolyaszirmok esőjét hallani,
és a fiatalok bolond szíve
Tell Vilmos almájává változik.
Ceruza
Un lápiz
Tíz centavóért vettem a sarkon,
egy ügyetlen kis angyal adta el nekem,
hegyezni-faragni kezdte nyomban,
és máris láttam, milyen erős fegyver.
Előtűnt a hegye, ötleteim gyújtózsinórja,
aztán a szomorú angyal kicsit letompította.
Magammal vittem, csakhogy egy bronzarc
miatt hamar megfeledkeztem róla. Zavartan
bedobtam a táskámba a zsebkendők, levelek,
szárított virágok, hajfestékes tubusok,
buszjegyek, blokkok és cukorkák közé.
Aztán elindultam valamerre, valamilyen
villamosra vagy buszra szálltam, és jött velem
a táskám, és a mélyén ott lüktetett a bomba.
Alfonsina Storni (1892–1938) a XX. századi dél-amerikai költészet egyik legjelentősebb alkotója. Svájcban született, szülei söriparosok voltak, de a vállalkozás hamar csődbe ment, így visszaköltöztek Argentínába, ahol kocsmát nyitottak. 1907-ben csatlakozott egy vándorszínész társulathoz, majd folytatta tanulmányait, és tanítói diplomát szerzett. 1911-ben Buenos Airesbe költözött, ahol házasságon kívül, egy újságíróval folytatott kapcsolatából született meg a fia, Alejandro. 1916-ban anyagi nehézségei ellenére megjelenhetett első kötete, a „La inquietud del rosal”. Több neves íróval, költővel is összebarátkozott, többek között Manuel Ugartéval, Juana de Ibarbourouval, európai útja során pedig Federico García Lorcával. Az 1920-ban kiadott „Languidez” című kötetével több díjat is elnyert. Később irodalmat tanított egy egyetemen, a stílusa európai utazásai hatására pedig sokkal realistább lett, mint korábban, témái között feltűnt a feminista vonal. Barátja, Horacio Quiroga 1938-ban történt öngyilkossága után elküldte utolsó versét egy újságnak, és a tengerbe ölte magát.
