Ugrás a tartalomra

 

Indián

Alkony előtt ért oda a testtel. Az utolsó szakaszon már az erdő takarásában cipelte. Senki meg ne lásson. Lassan haladt. Az orom meredek, poros-köves oldalán hasalva, fák tövébe, kiálló gyökereibe, sziklaszeletekbe kapaszkodva vonszolta fel magát és gyolcsokba csavart terhét.

Amint zihálva a kis fennsík porába gördítette, izmai megszabadultak. Dobhártyáiban érezte szívét. Ahogy a lüktetés fokozatosan eltűnt a belső végtelenben, fejét is teljesen leeresztette. Fülét egy kőfoltra simítva hallgatta, hogyan lélegzik egész testében a hegy. A hegy hatalom. A mélység ura. Úrnője az erdő. Apa. Anya. Tenyereimen melegség csorog.

Feltápászkodott. Kezeit a kabátjába törölte. Amit aznap hajnalra épített odafenn, érintetlennek tűnt. Megóvták a sűrűn köré rakott, méretes ágak. Fogyott a fény, elkezdte kiszabadítani alóluk a szabályos farakást. Egyesével dobta őket a lejtőre, ahol felkúszott. Egyre gyorsabban elhaló süvítéssel zuhantak, eltorlaszolva az utat, ahogy fennakadtak a fák törzsén és egymáson. Reggelig erre senki fia ne jöjjön. Az utolsó után mélyet sóhajtott. Épp a test fejénél állt. A távolt figyelte. Az orom körül mozdulatlan óceán lett a tér. A szinte mindent elborító erdő pedig az óceán mélye volt. A hegyek ívei kezdtek elveszni a messzeségben. Alig derengtek a Vadálló-kövek. Még nem esett rájuk a holdfény. Egy keskeny bozótos, ami a sűrűbe vezet, meg az ösvény, amit most a gallyak hálója borít – a többi szakadék. Ez vette körül a sziklát.

Térdre ereszkedett, mindkét karját a terhe alá csúsztatta, felállt vele, és a faszerkezet tetejére emelte. Megigazította. Poros lett a durva szövet, ami fedte. Száraz ág akadt meg az anyagban a szíve fölött, néhány apró, összecsavarodott levél ékeskedett rajta. Leseperte róla, majd leült az építmény mellé.

Lágyan kezdtek áramlani a gondolatai, akár a levegő. Hagyta. A szemeit nyitva tartotta. Megpróbált eggyé lenni a sötétedéssel. Látni, ahogy a farkasok látnak. Érezni, amit a farkasok éreznek. Mérföldekről meghallani a lódobogást. Belső éber csendjében venni észre azt, ami kívül történik majd. S ha kell, egyetlen mozdulattal állítani meg a vágtatást. Öreg vagyok. Születésem éjjelén apám apja szabad lovakkal álmodott. Nyerítve zúdultak át a patakon. Patáik zuhogása kettémetszette a vizet. Lehunyta a szemét.

A környező neszek felerősödtek, majd közelgő suhogássá álltak össze. Hirtelen villanással bagoly érkezett a holdból, árnyék az árnyak közé. A furcsa faépítmény sarkán vált majdnem mozdulatlanná. A mélykék lassan teljesen átadta helyét a feketének az égbolton. Hűs folyóban úsztam meztelenül a nagy szerelem éjszakáján.

Háta mögött a bokrok burkát két farkas szakította fel. Egészen a tarkójáig lépdeltek. Félelem nélkül. Csukott szájjal szagolgatták a ruháján a vért, ami nem volt idegen, orruk érintette a haját, meleg párát lélegeztek az arcára. Majd a hím kiállt a sziklatömb legkiemelkedőbb részére, s megemelt fejjel figyelte, ahogy a nőstény eloson a két embertest között, és a rakást megkerülve fel-felszimatol. Amikor újra kinyíltak a szemei, tudta, hogy még mindig ott ül a madár. Érzékelte feje apró rezzenéseit. Mélyet szippantott a levegőből. Édeskés húsillata volt.

Hátrafordult kissé. A farkasok sehol. A lejtő felső pereméből kivált egy őz, mintha mély tóból kapaszkodott volna elő. Átküzdötted magad a gátamon. De az ő területükön vagy. Szusszanj, és tűnj el! Érzed a szagukat, ugye? Ha ők megérzik a tiéd, halál fia vagy. A bak megrázta magát. Nem jött közelebb. Várt néhány másodpercet, fújt párat, aztán visszairamlott a gallyak tavába.

A bagoly elröppenése jelezte: éjfél. Szürke hold izzott a Szer-kövek[1] felett. Kést vett elő, és megkereste a fáklya elrejtett tartozékait a tölgyszerkezet belsejében. A nedves levelek közt nem száradt ki a szurok. Felállt, lehasított egy csíkot oldalt a lepelből. Egy pillanatra megtorpant, de végül az arcot mégsem szabadította ki. A kezében belobbanó lángcsóvával nyolcast írt a test fölött az éledő szélbe, majd keresztben áthúzta azt. A máglya olajos mélyébe tolta a fáklyát.

Visszaült. De már annak a legszélső sziklafoknak támaszkodva, aminek előbb a vezér hím. Nyitott tenyereit a térdein tartva, időnként elmosolyodva hallgatta a vad ropogást, melybe távoli farkasüvöltés vegyült. Nézte a tűzfény káprázatát, fa és test füstjének táncát a magasra csapó, rézszínű nyelvekkel. S egy hosszú bölcsődalt dúdolt újra és újra, míg a hamvak bele nem vesztek a hajnali szélbe.


[1] A Szer-kövek Dobogókő közvetlen közelében található sziklák, amelyek a régmúlt időktől fogva „szer”-tartások színhelyéül szolgáltak.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.