Ugrás a tartalomra

 

Aranykor

Az esti szürkületkor a sok millió – a kinti fényes nappal folyamán a sötét nyirkosságban a mennyezetről alácsüngő – denevér surrogva áramlik ki a barlang nyílásán, egyenletes fekete szemcsehullámként hagyják el otthonukat, indulnak az éjszakai vadászatra.

Az utolsó kirepülő egyed nyilván felkapcsolja majd maga után a villanyt, mert mondjuk a denevér show-nak az is a része, hogy az érdeklődő turisták lássák a barlang cseppköveit, meg persze a mellettük halomba rakott emberi koponyákat. De nem, ez pont nem a koponyás barlang, bár akár az is lehetne, hiszen van belőlük néhány, denevérrel vagy anélkül, de mindegy. Itt csak denevérek laknak, akik turisták kamerái előtt élik csüngő-pihenő és repülő-vadászó üzemmódban harmonikus, mindennel összefüggő és összeegyeztethető életüket, mit sem törődve az alattuk zajló eseményekkel, az esetleges diszharmóniával. Ha észre is vennék azt, nyilván nem különösebben érdekelné őket. Vagy fel sem fognák, még így járnak a legjobban.

Jó volna, ha mi sem fognánk fel az ember okozta rémtetteket, és nagyjából így lennénk velük: ugyan mi van már a barlang mélyén tornyosuló koponyahalommal? Mi van abban, ha valaki fekszik a saját vérében, miért, mégis ki másnak a vérében feküdjön? Vagy olyan távolságból néznénk a dolgokat, ahonnan csak azt tudjuk kivenni, milyen érdekes rajzolatot ad a vörösség a zöld gyepen, a szürke betonon, a barlang homályában. A messzeségből a halott vagy haldokló tömeg nem látszik annak, ami. Csak békésen szendergő emberek sokasága. A részletek összemosódnak, halovány mocorgások, itt-ott békésnek ható füstfelhők, odafent süt a nap, a vérfagyasztó kiáltások és halálhörgések összeolvadnak a természet üde hangjaival, szagokat meg nem visz túl messzire a gyenge szellő. És kész is a látszatharmónia. Részletek nélkül a világ egészen üdítő, sőt kifejezetten vállalható helynek tűnik. Jó is ez a távolsággal egybekötött kívülállóság.

Elhúzod a szád.

Most mi van? Ez jutott eszembe, mit csináljak.

Vagy akkor legyen úgy, hogy az ember el tudja magával hitetni itt és most, hogy a magunknak okozott borzalom nincs is. Mármint akkor régen, pár évtizede ugyan még volt, de már nincs. A fejlődés miatt.

Elég kellemetlen, hogy az Univerzum jóváhagy mindent, vakon leláttamozza a legextrémebb jelenségeket is, aláírja és engedélyezi az élet minden megnyilvánulását, nem tesz különbséget normális és abnormális, harmónia és diszharmónia között, mert csak a tökéletesen funkcionáló egészet fogja át, a részek hibái nem tartoznak a hatáskörébe. Hiszen az Univerzum nem szerelő, orvos, elmegyógyász, kérem szépen! Mindenki végezze csak a maga dolgát, hölgyeim és uraim, képességeinek megfelelően, nemdebár?

Szerinted jó lesz, ha most már lecsitulok végre.

Vagy úgy van vele, mármint az Univerzum, hogy a sok-sok torz kis elhajlás végül úgyis magától beleegyenesedik a végtelenben találkozó vonalak végpontjába. A végpontban meg úgyis minden Egy. Ide, az Egybe pedig a halál vezeti el az élőket, így minek is beleavatkozni a múlékony földi dolgokba. Csak hát, drága Univerzum, a halálban ott a keze a vállalhatatlan részleteknek.

Leintesz: – Most miért?

Például ott vagy te, igen, te vagy az, aki ugyan még nem hiszed el, de nem is lesz rá időd, hogy elhidd: hátrakötött kezekkel térdepelsz a domb tetején, a koponyás barlang tágas víznyelőjének a szélén, mert az imént ellentmondást nem tűrve felvezettek oda a fegyveresek. Mögötted egy hozzád hasonló hús-vér alak áll, lendíti a kezében szorongatott hosszú valamit, egy botot vagy fémcsövet. A távolból egyikőtök arca sem látszik, csak a körvonalak, meg az a hosszúkás tárgy, ami most a tarkódnak csapódik. A csupasz nyakadon alászaladó vércsík játékosan göndörödő hajtincsnek tűnik messziről, te meg fel sem fogod, mi történik veled. Nem bírod valóságként értelmezni a dolgot, azt, hogy a jól irányzott ütéstől beszakadt hátul a koponyád. Ennek köszönhetően tested akaratlagos mozgása megszűnik, a gerinced elernyed, a térdedre hanyatlik a fejed, a légzésed akadozik, és mire kibukna szádon a vérrel együtt a bugyborékoló kérdés: Miért?!, addigra már nincs légzésed, ami a szót a hangszálak rezegtetésével a világba küldhetné. Már alig vagy tudatodnál, csak haloványan érzed a rúgást a hátadban, mert úgy lett kitalálva ez az egész, hogy még pont élj, amikor a víznyelő száján át a barlang mélységes gyomrába rúgnak, hogy rázuhanj lassan hűlő ártatlan testvéreid, azaz a véres, fekáliás embermassza tetejére. Ha szerencséd van, már halott vagy, mire leérsz, ha nincs szerencséd, szétzúzott testtel, lyukas koponyával agonizálsz egyedül még percekig.

Szerinted jobb, ha meg se szólalok. Szerintem meg pont az van, hogy senkinek nem szabadna hallgatni.

Na jó, szem becsuk, nagy levegő, sokáig bent tart, az Univerzum igenis jó. Jó, jó, jó! Csak a távolság…, levegő kifúj, szem csukva tart, távolság, távolság, minden jól van, ahogy van: egy természetes személy holtan fekszik a maga és mások természetes vérében és ürülékében. Hát mi van abban? Némi testmeleg, vörösség és otthonos bűz. Nem?

Jó, hallgatok.

Ácsorgunk félszegen a dombtetőn, a víznyelő szélén, szédítő az alattunk tátongó mélység. Lemegyünk oldalt, a koponyás barlang földlépcsőjén, ácsorgunk félszegen odalent is, a barlangban, furcsa szaga van az utókor számára megőrzött koponyahalomnak.

Hányszor kértelek, hogy próbáld meg máshogy kifejezni magad, hogy például a jó büdös, rohadt, kurva anyjukba elmehetnek ezek is helyett mondjuk inkább fejezd ki magad úgy, hogy valahogy… kevesebb agresszióval.

Nézel rám, aztán a feltornyozott koponyakupacra, majd arra a bizonyos rücskös falfelületre meredsz jobbra, amihez a legapróbbakat csapkodták, mert hiszen annak idején a parancs úgy szólt, hogy a rendszer ellenségeinek gyerekeit is likvidálni kell. 

Hát, baszd meg!, mondod, de lehet, hogy nem is, csupán előítéletes vagyok veled szemben, azért érthettelek félre, amúgy éppen lejött utánunk pár turista, mormolnak érthetetlenül, meg egyébként is visszhangzik ez az egész kóceráj.

Kellemetlen a szag, pedig a csontok már csupaszak. Odakint kabócák zizegnek, dús, trópusi esők által hizlalt fák levelei sustorognak. Jobb edzett érzékekkel venni az adást, érdemes úgy tenni, mintha nem volna semmi, ami képes lehetne túllépni a felhólyagosodott, rozsdás ingerküszöbünkön.

Nézek a magasba, a víznyelő széles nyílásán portáncos napsugarak özönlenek át, éles reflektorfénykört alkotnak a barlang földes talaján.

Ha én térdepelnék odafent hátrakötött kézzel, abban biztos lehetsz, hogy a végsőkig feszíteném a lázadás kétségbeesetten remegő húrját, rúgkapálnék, harapnék, ordítanék, ahogy kifér a torkomon, mert nekem egy életem van, és azt senki nem veheti el csak úgy, koholt vádak, torz pártérdekek miatt.

Hülye vagy – dörmögsz a félhomályban.

Miért, te?

Fejezd be. Ennek semmi értelme.

Szerintem ez az egész itt a valamikor elkezdődött aranykor végét jelzi. Vagy éppen ez a mindent el- és befogadni kész, megbocsájtó aranykor kezdete, nem? Én látom, akár te is láthatod, az Univerzum kapujának mindkét oldalán ott a felirat: Ha van valami, ami ellen kifogásod van, ne gyere be! Ha már bent vagy, és valami nem tetszik, menj ki! Ha eleve fáj megszületni, akkor ne szüless meg, ha meg már késő bánat nem megszületni, akkor gyere be, vagy menj ki, de fogd be a szád, hiszen szabad vagy!

Ha isten látná, mi folyik idelent, tutibiztos lerókázna az égből – örülök, hogy ilyen szépen fejezted ki magad.

Istennek pont olyan mindegy minden, mint az Univerzumnak. Itt egy bolygó, amit vagy ő teremtett vagy nem, se nekünk, se neki nincs semmire semmiféle bizonyítéka, szóval isten azt látja, hogy ez a bolygó tele van élettel és működik. Megvan benne a szükséges körforgás, egyensúly – és slussz-passz. Tőle is csak ennyi látszik.

Lehet, hogy az az égi-mennyei-transzcendens stratégia, hogy a szenvedés kioltja a szenvedést, és ezzel a képlettel jön el végül is a halálos csend, a semmi, a nirvána, ami akkora ajándék, hogy érte érdemes volt egy életen át kínlódni.

Gyomrom a szívem magasságában ég, lüktet a halántékomon egy ér, tüsszögök, folyik az orrom. Biztos maláriám van. Szerinted feleslegesen járatom az agyamat, fújjam ki inkább az orrom.

Annyi, hogy ahol sokan vannak, ott mindig baj van – rávakuzol a koponyahegyre. Becsillan az előtte lévő vitrin üvege, de mindegy, a képen így is látszanak a betört tarkók, szétszakadt állkapcsok.

Hiába, a magány minden borzalom ellenszere.

A denevéres barlang előtt sokan vagyunk. Nézzük a show-t, a denevérek végeláthatatlan fekete szemcsehullámát az égen, érzékeljük az állatok apró hangjaiból szövődő finom rezgésfátylat. Az élményért cserébe tűrjük a fejünkre hulló guanót.

Majd kora reggel, a barlangba elsőként visszarepülő példány nyilván lekapcsolja a villanyt, az utolsó pedig behúzza a barlang kapuját. Vidám sustorgás a nyirkos, számukra otthonos sötétségben, egy-egy baráti megjegyzés a sikeres vadászatról, elégedett „jó nappalt” kívánságok, millió láb kapaszkodik, millió szem lecsukódik, a harmónia, az egység töretlenül folytatódik mély állatálmukban is, az örökkévalóságig.

Míg egy másik barlangban a meggyötört emberi testekből egykor kényszerűségből kipréselődött lelkek kétségbeesetten keresik a kiutat, sikoltoznak a porhanyós, büdös csontmaradványok felett, kihűlve, kékesen irizálva bolyonganak a nyirkos, embertelen sötétségben, az örökkévalóságig.   

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.