Ugrás a tartalomra

 

Örökké az út szélén hagyva

Meg tudnál-e bocsátani a testvérednek, ha megölné anyádat vagy apádat? Azon lennél-e teljes erőddel, hogy örökre a börtönben rohadjon, vagy inkább mindent megtennél annak érdekében, hogy legalább őt ne veszítsd el? Hogy reagálnál, ha egy éhenkórász csöves az orrod előtt nyúlná le a drága, starbucksos sajttortádat, amit mindennél jobban vágysz befalni? Agyonvernéd, vagy inkább széles, fogvillantó mosollyal tolnád fel a Facebookra, hogy végre történt veled valami? És ha berendelne a terrorelhárítás egy barátod miatt, vajon méltatlankodnál, vagy jóízűen elmesélnéd a közös sztoritokat, ami miatt ott ülhetsz egy fél napot a szervnél?

Ha kíváncsi vagy, mennyire tudsz túllépni önmagadon, és hogy miképp zársz le magad mögött egy-egy korszakot, esetleg egy kisebb-nagyobb traumát, érdemes beleolvasnod Csender Levente (1977–) könyvébe, mert nagy valószínűséggel meg fogsz lepődni. Az író, mondhatni, most már egész Közép-Európában ismert figura, sokan a magyar novellisztika egyik húzóemberének tartják. Menetrendszerűen két-három évente örvendezteti meg olvasóit egy újabb kötettel, legutóbb pedig egy Nívódíjat is bezsebelt.

Ezt az akkori legfrissebb könyvéért kapta, amely még 2017-ben a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. kiadásában jelent meg a karácsonyi könyvvásárra az Előretolt Helyőrség Íróakadémia program keretében. Címe Örök utca, amiről rögtön két szövegre asszociálhatunk. Az egyik a nagy német filozófusnak, Friedrich Nietzschének az egyik leghíresebb munkája, az Így szólott Zarathustra (pontosabban annak a Wildner Ödön-féle, kicsit már avíttnak számító 20. század eleji magyar fordítása), a másik pedig Kántor Péter  verse, a Kikötő Blues, amit a Göncölszekér zenekar dolgozott föl. Nietzsche – Wildner tolmácsolásában – így ír: „Ettől a pillanat-kaputól hosszú, örök utca vezet visszafelé: mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett, megtétetett, mellettünk elfutott légyen?” (Wildner Ödön fordítása) Az örök visszatérés témáját pedzegeti tehát, hogy ami volt, az újra eljön, s akkor szívhatunk újra. Nagyon passzol ez az idézet Csender novelláskötetéhez, amelyben más-más köntösbe öltöztetve ugyan, de ugyanazok a nyomorult sorsok térnek vissza. De ha már Nietzschét idecitáltuk, illő, hogy Kántor se maradjon el:

„Minden tengerpart örökutca
és minden örökutca nyár,
néha ősz van az örökutcán,
olyankor a nyár félreáll.”

Itt is megtalálható tehát az örök utca motívuma. Erre az utcára bárki könnyen ráléphet, mert Európának ez a szeglete már csak ilyen, könnyen borul a bili meg az élet. De nemcsak azért villantottunk fel ezt a versszaknyit Kántor költeményéből, hanem azért is, mert egy másik olyan motívum is feltűnik itt, amely Csendernél szerkezetszervező erővé lép elő, ez pedig nem más, mint a tengerpart. Túlzás lenne azt állítani, hogy Csender szövegei összefüggenek egymással, vagy hogy egy jól kimunkált keretbe ékelődnek be, annyi azonban biztos, hogy kimutatható egy erős motívumháló jelenléte a kötetben, amibe beletartozik az is, hogy tengerparttól tengerpartig „hajózunk”. Az első novellában ugyanis a Nirvana nevű szállodából látjuk az Adriai-tengert, az utolsóban pedig a Fekete-tengert foghatjuk be tekintetünkkel. A víz mindkét esetben keveredik a vérrel, ahogy az már lenni szokott, mindkét novella ugyanis egy-egy szülőgyilkosság és annak feldolgozása köré szerveződik.

A közrefogott írások változatos témákat ölelnek fel. Találkozhatunk itt szaftos kis házasságtöréssel, amit a gyerek szemével nézünk végig, belefutunk az elmaradhatatlan alkoholizmus-problémába, megismerhetünk egy papot, aki nagy elánnal járt a tilosban, de végignézhetjük egy mindig derűsen mosolygó és kuncsaftjait egy kedves kis kerti hintából leintő prostituált hatalmas karrierjét is. Hosszan sorolhatnánk a végigjárt témaköröket, de azt hisszük, ennyiből is sejtheted, mire számíthatsz. Persze, tudjuk! Azt mondod erre, hogy: „Na, megint itt egy ká-európa-könyv, tele van már vele a padlás!” Valahol igazad van, de ez is egy kicsit más, mint a többi. Hogy mivel? Azzal, hogy ezt gyakorló szociopaták is jó szívvel olvashatják. Az író ugyanis a legkevésbé sem várja el, hogy alakjaival együtt érezzünk, vagy érezzünk valamit egyáltalán. Csender sem ítélkezni, sem szánalmat kelteni nem akar, csak jelzi, hogy ez van, és kész. „Objektíven” regisztrál. Érdekesek lehetnek még számodra (de ezt már a reci elején is pedzegettük), hogy az alakok hogyan reagálnak egy-egy „eseményre”, személyes „kataklizmára” és hogy dolgozzák fel azt, ennek kapcsán ugyanis aligha fogod a legtöbb szövegben azt találni, amire számítasz.

Vegyük például a Csörögefánkot, ami nem éppen egy porcukros történet. A romániai rendszerváltás idején járunk, a sztori főszereplője Karcsika, aki most lép tinédzserkorba. Az anyjáról régóta nem tud semmit, apja masszív alkoholista. Karcsika tulajdonképp magát neveli, az iskolájában gondok vannak vele. Tapadós pisztollyal meglövi a főtitkár elvtársat, Ceauşescu ellenállhatatlan arcképét pedig drakulává dekorálja. A történet, amely visszaemlékezésekkel tarkítva ugyan, de egyenes szálon mozog, úgy van felépítve, hogy nagyon sokáig az apa tűnjön számodra negatív szereplőnek. Nemcsak iszik, mint a kefekötő, hanem balhézik is a feleségével, aki elhagyja őt, nem beszélve arról, hogy a fiát is teljesen elhanyagolja. Karcsika azonban ugyanúgy szereti őt, mint az anyját. Folyton várja, miután anyjához költözik Magyarországra. Aztán egyszer csak meg is jelenik, Karcsika azonban borzasztóan szégyelli őt; s egy félresiklott családegyesítés után újra eltűnik a színről. Totál beállva, szó nélkül megy el. Hurrá, fellélegezhetünk! Véget ér az apa „terrorja”, gondolhatnád. És akkor jön a váratlan fordulat: megtudjuk ugyanis, hogy anyuci „nagyétkűségével” kezdődtek a problémák. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden az ellentétébe fordul (mert sok minden árnyalja az eseményeket), de annyira mindenképp elmozdul a másik irányba, hogy egy jóval komplexebb képet kapj egy sok mindennel megküzdeni kényszerülő család széthullásáról.

Érdekes élmény olvasni a kötetnek azt a darabját is, amely Köpésnyire a múlttól címen fut. A középpontjában egy anyuka áll, aki „beteg” kisfiát neveli. Expressis verbis nincs kimondva, mi a fiú baja, erős a gyanú ugyanakkor, hogy autizmusban vagy annak valamilyen válfajában szenved. Megtudjuk, hogy a kissrác betegségének diagnosztizálása után a történész anya felhagyott a karrierépítéssel, időpocsékolásnak tartotta. Joggal gondolhatsz tehát arra, hogy egy nyomasztó légkörű szövegbe vágnál bele, ha olvasni kezdenéd, amelyben az anya a poklok poklát járja meg. Ez azonban még sincs így. Megmaradt kutatószenvedélye arra készteti a nőt, hogy kiderítse, miért is köpköd a gyermek, s arra kell rájönnie, hogy mélyen a történelemben gyökerező indokai vannak. Abban a történelemben, amelynek ő hátat fordított. De hogy mik is azok, most nem áruljuk el neked.

Ha esetleg kedvet kaptál volna a könyvhöz, de kicsit még mindig vonakodsz, azt ajánljuk, hogy a Mágussal kezdd. Mi ezt tartjuk a kötet legsikerültebb darabjának. Itt aztán van minden! Ármány, csalás, autósüldözés, budiszex, ahonnan mindenki „szarosan” tér vissza, emberkínzás vidéki módra és sok-sok házi tej. Garantáljuk, hogy ezt élvezni fogod. Ezután pedig te döntheted el, hogyan tovább. Mert hát olvashatsz ebből a kötetből is még jó néhány szöveget, de kipróbálhatsz mást is Csendertől. Ehhez érdemes tudnod, hogy a napokban jelent meg a szerzőnek egy újabb műve, A különleges Meditittimó kalandjai, amely az autizmus témáját járja körül, s amely közel állhat a feljebb bemutatott novellához. Csender ezzel ismeretlenebb vizek felé veszi az irányt, ugyanis kilép a novella műfajából, s ami szintén nem jellemző rá, határozottan megcéloz magának egy közönséget. Lépj te is túl önmagadon, és lapozz bele ezekbe a könyvekbe!

 

 


Csender Levente: Örök utca. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.