Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Madárház – Hadiösvényen

Az utcán rengetegen voltak. A férfi mellett sűrű tömeg hömpölygött el, jött vele szembe. Néha neki-nekiütközött valamelyik járókelőnek, de inkább kitért előlük. Kereste azt a kimérést, ahol a legolcsóbb italt kaphatja. Éhes nemigen volt. Tegnap úgy berúgott, hogy az ennivalót egyelőre nem kívánta.  Az első sörét pillanatok alatt megitta, a kiszolgálónő fejcsóválva nézett rá, amikor az üres üveget visszarakta a bódé pultjára. Lilára fagyott ujjai kilátszottak szakadt kesztyűjéből, miközben azt számolgatta, maradék pénzén mit tudna még inni.

A kiméréshez egy család érkezett. Az apa öltönyt, nyakkendőt viselt, jó húsban lévő felesége vadonatúj bundában virított mellette. Magukkal hozták lányukat is, 16-17 éves forma lehetett, és gyönyörű szép. Bundában ő is, ízlésesen kisminkelve, kis kalappal a fején. Mint egy látomás. A férfi egy pillanatra azt hitte, a képzelete játszik vele. A delírium jelei, mondta neki az ügyeletes orvos egyszer még régen a detoxikálóban.

A szülők nagy adag forralt bort rendeltek, a lány csak egy kis pohárral. Míg az italra vártak, mocskos kabátjában a férfi próbált láthatatlan maradni. A lány átnézett rajta, mintha ott sem lenne, az anyja azonban annál jobban szemügyre vette. Arca leplezetlen megvetésről árulkodott. Nem csoda, hisz a férfi nem éppen megnyerő látványt nyújtott gubancos szakállával, hosszú ősz hajával, felpüffedt ábrázatával.

A szülők gyorsan elfogyasztották az italukat, és a műanyag poharakat bedobták a kukába. A lány sajátjának csak a felét tudta meginni. Ő is be akarta dobni, amikor a férfi csendesen szólt, ha odaadná, szívesen meginná, kár lenne érte. A lány nagy szemeket meresztve, szinte akaratlanul nyújtotta át a félig telt poharát. Miközben a férfi nyúlt érte, a pillantásuk egy pillanatra találkozott. Mindent kiolvasott a lány tágra nyílt szeméből.

Ugyanaz volt benne, mint sok-sok éve Balatonon, amikor elfogyott a pénze, nagyon éhes volt és az étterem kerthelységében a németektől kézzel-lábbal mutogatva elkérte a tányéron hagyott krumpli-maradékot. Azok is épp így néztek rá. Zavarta őket a hosszú hajú, mezítlábas fiú, aki ott könyökölt a kerítésen és korgó gyomorral figyelte, hogy esznek. Előtte való nap a koncerten úgy berúgott, hogy a zuhogó esőben elveszítette a saruját. Ötliteres dunsztosüvegből itták cimboráival az olcsó kimért bort, úgy érezte szabadon él, dobogott az agyában még másnap is.

Végül az egyik pocakos turista nem bírta tovább és a krumpli körítésére mutatott. A fiú vigyorogva bólintott, átdobta magát a kerítésen, és csak úgy kézzel kezdte belapátolni a hasábburgonyát. Akkor már pár napja nem evett rendesen. A többi német tátott szájjal bámulta, majd lassan mindegyik odaadta a maga adagját. A fiú az összes maradékot megette. A pincér ki akarta dobni, de a németek nem engedték. Érdekes volt nekik a fiatal csavargó a vasfüggönyön túlról. Még fényképet is készítettek róla, ahogy mezítlábasan tömte magába a krumplit.

Közben a kimérésnél az anya elhúzta a lányát és mondott neki valamit, de ezt a férfi nem értette. Érezte, ahogy a bor jólesően megy le a torkán, átmelegíti, ismét kezd a fejébe szállni. A család elindult, a lány még egyszer visszatekintett rá, de aztán bekanyarodtak a sarkon, hiába nézett utánuk.

Öreg, töpörödött néni csoszogott el a járdán. A nagyanyja is pont ilyen volt, gondolta a férfi. Ő még a múlt században született, amikor még élt Ülő Bika, Vörös Felhő, Sánta Őz, gyerekkorának hősei. Az örök túlélők.  Ez próbáltam lenni én is, villant át az agyán, az Örök Túlélő. Hadiösvényen jártam, kiástam a csatabárdot az egész világ ellen. Magányos harcosként hadiszíneket mázoltam az arcomra és vijjogó csatakiáltással nekiindultam ellenséget keresni.

De ha voltak is harcaim, kinek számítanak? Még magamnak se! Mit tettem azon kívül, hogy hangosan beleüvöltöztem a vakvilágba! Hogy borsot törtem tanítóim orra alá! Kigúnyoltam a rend őreit. Őrületbe kergettem főnökeimet, gyermekeimet, feleségem. És beleadtam apait-anyait, hogy lehetőleg minden szabályt megsértsek. Páros lábbal tiportam a kihajolni veszélyes, fűre lépni tilosakat. Még csak mosolyogni sem tudok rajtuk. A nagy, mindent eldöntő harc hiányzik. Az Én Nagy Csatám.

Hemingway szerint egy férfi életében legnagyobb kaland a háború. Ő kalandozhatott kedvére. Apámnak ott volt ’56, nagyapámnak a Don, dédapámnak Piave. És gondolom, a többi ősöm is megvívta a maga csatáját. Talán Világos, talán Mohács. Talán Batu hordái. Talán az augsburgi gyalázat. Csak nekem nem jutott semmi. Csak én nem tudtam bizonyítani. Én, az örök túlélő. Nevetséges!

A téren a kopasz fákra aggatott égőfüzérek vakítóan jelezték a közelgő karácsonyt, a belvárosi templom harangja is megkondult. Vidáman vihorászva egy csapat fiatal lány ment el a járdán, kacagásuk fehér páragömbként szállt fel a nyirkos hidegben. A férfi követte őket a szemével, amíg el nem tűntek ők is a sarkon. Lassan megitta a lánytól kapott fél adag bort, az üres poharat bedobta a kukába. Fogta a két tescos-szatyrát és elindult a hókásás úton az ellenkező irányba. ne bántsatok engem, mert én nem haragszom, dúdolta, miközben egyenetlen léptekkel távolodott. A régi, keserű blues a csontjáig hatolt.

Elnyűtt bakancsának nyoma elmosódott a latyakban.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.