Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Lovassy – Testvérek

Az egyetemen ismerkedtek meg. Alig voltak tizenkilenc évesek, amikor már együtt éltek és a diplomaosztóval egy időben tartották meg az eljegyzést. Mind a ketten gyorsan találtak munkát és néhány évnyi albérletben tengődés után készen álltak arra, hogy megvegyék a saját házukat. Harmincévesen megrendezték az esküvőt és már csak egyetlen dolog hiányzott az életükből: az utód.
A probléma ekkor kezdődött. Teltek az évek és mégsem akart a két csík megjelenni a terhességi teszten. Éva minden hónapban magába fordult, Ádám pedig hiába vigasztalta azzal, hogy makkegészségesek és csak türelmesnek kell lenniük. A harmadik év végezetével, a folyamatos csalódástól és eredménytelen koitálásoktól fásultan, felkerestek egy meddőségi klinikát, ahol megszületett a diagnózis: csak mesterséges megtermékenyítéssel van esély arra, hogy Éva megfoganjon. Nem akartak „laborban tenyésztett” gyermeket, ezért azonnal elvetették ezt a lehetőséget és megegyeztek az örökbefogadásban.
– Írd le azt is, hogy Ádám mit mondott, amikor kiléptünk a kórházból a zárójelentéssel a kezünkben! – böki meg Éva a vállamat.
Ádám felhördült és széttépte a következő szavak kíséretében:
– Kizárt, hogy a szerelmem hormoninjekciókat kapjon és tűkkel szurkálják, aztán meg rákos legyen a mellékhatásoktól.
Ilyen „egyszerűen” persze nem lehet rákosnak lenni, de szükséges kihangsúlyozni, hogy azonnal elutasították az ötletet. Tehát, maradt az örökbefogadás. Ádám és Éva konzervatív szülei fanyalogtak a gondolatra, de látták a fiatalok szemében, hogy mindennél erősebb bennük az anyai és az apai ösztön, ezért megbékéltek a tervvel, hogy nem vér szerinti unokájuk lesz.
Egy esős tavaszi napon érkezett a hír, hogy egy három hetes ikerpár családot keres. Azaz, hogy pontosítsak, dupla ikerpár, hiszen négy csemetéről volt szó. Az egyik fővárosi kórház inkubátorában hagyták a négy lánykát, és az örökbefogadást intéző hölgyemény a Lovassy házaspárt gondolta a legalkalmasabbnak a babák felnevelésére.
– Majdnem elejtettem a telefont és megszólalni sem tudtam: rögtön négy gyerek?! – kap a fejéhez Ádám.
– Először csak annyit mondtunk, hogy rendben, megnézzük őket, utána döntünk - szól közbe Éva.
Másnap elmentek a gyermekotthonba, ahol átmenetileg elhelyezték a csecsemőket.
– Első pillantásra megszerettük őket – néz rám Éva, és egy könnycsepp gördül le az arcán.
– Gyönyörűek voltak, de négyen négyfélék- mondja Ádám – Egykorúnak tűntek, mégis teljesen máshogy néztek ki.
– Leszámítva az anyajegyüket – jegyzi meg Éva.
Erről majd később. A testvéreket nem lehetett külön-külön örökbe fogadni, csakis együtt, ez volt az egyetlen kikötés azon a sárga papírlapon, amit a picik mellett hagytak. Habár egy névtelen anyának senki nem tartozik felelősséggel, a kislányok csak együtt érezték jól magukat, egyszerre kellett fürdetni, etetni, pelenkázni őket, ezért a gyermekotthon dolgozói még inkább tiszteletben tartották a világra hozó kérését.
Amikor a legkisebb, fehérhajú baba kinyújtotta a nyelvét Ádámra, tudták, hogy nincsen visszaút. Aláírták a szükséges papírokat és elnevezték az újdonsült Lovassy-testvéreket: Veronika, Hanna, Éva és Helga. Fejvesztett üzemmódban berendezték a gyerekszobát, megvették az összes szükséges holmit, és arra eszméltek, hogy négy baba szuszog náluk. Ádám kivett három hét szabadságot, hogy az elején mindenben segíteni tudjon a feleségének. Állandóan fáradtak és éhesek voltak – akárcsak a lányaik –, de a kicsik elképesztően gyorsan nőttek és okosodtak.
– Lenyűgöző volt, komolyan! – erősíti meg a bébiszitter, aki heti pár alkalommal besegített az elhavazott szülőknek. – Mintha az elejétől kezdve értették volna minden szavamat. Csak akkor sírtak, ha túl hideg volt a szobában.
– És ha túl sokáig értünk hozzá az anyajegyükhöz – állapítja meg Ádám.
Igen, az anyajegyek. Nem számoltam be róluk részletesen, de most megteszem, és bemutatom a testvéreket is. Mint említettem, a legkisebb testvér a fehérhajú, halványkék szemű Veronika volt. Imádott incselkedni az emberekkel, hatalmas szeme állandóan huncutságra készen csillogott, és ha vita támadt a testvérek között, azt minden bizonnyal ő okozta. Természetesen soha nem bizonyult hibásnak, remekül tudta palástolni a rosszaságait. Hangosan kacagott, ha valaki bedőlt egy trükkjének, gyermekkorától kezdve igazi mókamester volt. Hanna vörös hajú, szeplős lány volt, szintén kék szemű, de az övében izzott a tűz. Állandóan mozgott, tett-vett és képtelen volt a nyugalomra. Rendkívül izmos, csinos lánnyá fejlődött és rengeteg csodálója volt, akiket rendre elnáspángolt az iskolában. A harmadik Éva, hosszú, ébenfekete hajú lányka, mélyen ülő barna szemekkel. Imádta a zenét és az éneklést, minden alkalmat megragadott rá, hogy kieressze zengő hangját. Ezen kívül rendkívül falánk volt, a testvéreitől eltérően nem undorodott még a spenóttól sem, mindenféle ennivalót szívesen elfogyasztott. Éva kimondatlanul is őt szerette a legjobban, mert a kicsi druszája gyakran segített neki a bevásárlásban és a főzésben, amikor rendre megvitatták az élet nagy dolgait. A negyedik testvér a szőke hajú Helga, álmodozó, világosbarna szemekkel. Szótlan, magába forduló gyermek volt, a testvérein kívül alig-alig kereste az emberek társaságát. Ő volt a legokosabb és a legérettebb a Lovassy-ikrek közül, állandóan olvasott, illetve csodásan rajzolt. Művei többnyire Rorschach-teszthez hasonlatos fekete ábrák voltak. Ádám azonban nem ijedt meg a különös figuráktól, hamar felkarolta a festőpalántát és alig nyolc éves korában már kiállításokon is megjelent Helga egy-egy festménye.
– Olyan boldogok voltunk a mi négy csodaszép és okos lányunkkal – törli meg Éva a szemét.
– Csak ne lett volna az a sötét folt a szívük környékén! - kiált fel a bébiszitter.
– Évről évre máshogy nézett ki. Amikor először mondtam Évának, hogy megváltozott a kis Hanna anyajegye, csak nevetett- néz Ádám a feleségére kissé bosszúsan.
– Annyira valószínűtlennek tűnt. De a biztonság kedvéért megmutattuk egy bőrgyógyásznak, ő nem talált semmi kórosat - teszi hozzá Éva.
A lányok az iskolát kezdték, amikor a születésükkor teljesen egyforma, babnyi méretű folt egyre sötétebb színű lett. Az egyik évben fogyott, a következőben nőtt, és volt, amikor egy halvány körvonaltól eltekintve majdnem láthatatlanná vált.
– És ha egymás mellé állítottuk a lányokat, folyamatában látszódott az egész, valahogy így - nyúl a bébiszitter egy papírért és a következőket rajzolja:
ͽ ͼ ● ○
Idővel mintha a lányok kiválasztották volna a kedvencüket, mert a tizenharmadik születésnapjuk beköszöntével az anyajegyek többé nem „vándoroltak” egyik testvérről a másikra. Mind a négyüknek lett egy sajátja.
– Sorrendben Veronika, Hanna, Éva és Helga jele – mutat a rajzra a bébiszitter.
A Lovassy-család élte a nagycsaládosok zajos, mozgalmas életét, nyaraltak, moziba jártak, együtt tanultak, ünnepelték a karácsonyt és más fontos napokat. A házaspár a lányoknak soha nem beszélt arról, hogy örökbe fogadták őket, mert teljes szívvel és lélekkel a sajátjuknak érezték az ikreket.
Egy áprilisi délután azonban, pontosan a lányok tizennyolcadik születésnapján, kitört az apokalipszis. Veronika tombolva érkezett haza. Vizes kabátját elhajította az előszobában, ledobta a cipőjét meg a széttört esernyőjét és káromkodva caplatott végig az előszobán.
– Rászóltam, hogy ezt mégis hogy képzeled kisasszony, pakolj el rendesen és ne használj ilyen szavakat! – emlékszik vissza Éva.
– Mire ő megfordult – mintha a falra vetülő árnyékán megjelent volna egy korona is – és elüvöltötte magát, hogy TE NEKEM NEM PARANCSOLSZ, NEM VAGY AZ ANYÁM! – fejezi be Ádám, miközben magához öleli síró feleségét.
A kiabálás hangjaira megjelent Hanna a lépcső tetején. Toporzékolt és a falat csapkodta, miközben folyamatosan szidta a testvérét, amiért az elárulta a titkukat.
– Egész életükben tudták - mondja Ádám fásultan.
A Lovassy-ház tovább zengett a féktelen haragtól. Legalább negyed órája zajlott már a szócsata, amikor nyílt a bejárati ajtó. A kicsi Éva és Helga is hazaért, tekintetük felhős volt, akár a kinti égbolt és a szemükben gyilkos villámok cikáztak.
– Az utca végén is hallani lehet a kiabálásotokat – szólalt meg Helga halkan, majd a viszálykodókat kikerülve elindult a szobájuk felé.
– Persze, menjél csak és vond ki magad mindenből, ahogy szoktad! – kiáltotta utána Veronika.
Helga arcán különös árnyék suhant át, majd felhúzta a pulcsiját.
– Még nem jött el az én időm. - suttogta - Látod, testvér? A jegyem nem izzott fel, de ha megtörténik, elvégzem a feladatomat. Az első óra a tiéd.
– Takard el, te ostoba! - parancsolta Veronika riadtan.
Veronika olyannyira megrémült, hogy észre sem vette, Ádám odalépett hozzá. Nem törődve legmakacsabb lányának sikoltozásával, felhúzta annak átázott pólóját.
– Soha nem fogom elfelejteni a látványt. - szólal meg a férfi színtelen hangon – Az anyajegye vérvörösen lüktetett.
A ház nyomban elhalkult. A testvérek hosszan egymásra néztek, majd kézen fogva eltűntek a szobájukban.
– Eltelt egy óra. Ádámmal szótlanul gubbasztottunk a nappaliban, amikor megjelent a kicsi Éva, egy mérleggel a kezében - folytatja Éva - Azt hittem, tortát akar sütni, de ehelyett megállt a szoba közepén és meztelenre vetkőzött. Az ő jele is izzott.
– Azt kántálta, hogy eljött az én időm – borzong meg Ádám- Azonnal a telefonomért nyúltam, hogy hívjam a mentőket, de a készülék elromlott.
A házaspár dermedté váltan hallgatta lányuk monoton beszédét, aminek a hatására újabb és újabb tárgyak tűntek el a szobából, végül semmi nem maradt a házukból, csak a szőnyeg, amin álltak.
Ismét eltelt egy óra. Megjelent Veronika és Helga, szintén meztelenül, vörösen lángoló anyajeggyel. A négy testvér megfogta egymás kezét.
Eljött az én időm - suttogta Helga, miközben egy kasza jelent meg a kezében.
– Ez az utolsó, amire emlékszünk. - néz rám Ádám - Segíthetünk még valamiben?
– Nem, köszönöm. - mosolygok rájuk – Pihenjenek, az őrangyalok vigyáznak magukra. Higgyék el, igazán szerencsések, hogy az apokalipszis kitörésekor haltak meg és nem kell végignézniük a testvérek pusztító útját odalent.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.