A tábori szajhák és a vérszomjas rómaiak

Amikor egyik ismerősömet arról kérdeztem, miért nem olvas kortárs magyar regényeket, azt felelte: „A franc kíváncsi egy alanyi író siránkozásaira, meg a kókasztó valóságra, nekem is megvan a magam baja” – a hasonló helyzetekre szoktam ajánlani a Helyőrség Maszadában típusú könyveket, melyek megtörik az aszfaltszagú, borongó sémákat, és nagy iramban hagyják maguk mögött a szabványstílus–szabványhangvétel–szabványkonklúzió Bermuda-háromszögét. Horváth László Imre Helyőrség Maszadában című legújabb kötete egy vériszamós, kegyetlen időutazásra invitálja az olvasót.

Maszada egy ókori várrom Izraelben, maga a szó is „erődöt” jelent. Egy elszigetelt fennsíkon áll, a Júdeai-sivatag keleti szélén, közel a Holt-tengerhez. A történet Kr. u. 73-ban játszódik, amikor a rómaiak apokaliptikus háborúban leverik a zsidók felkelését. A lázadók utolsó erődje, Maszada eleste után a tizedik légió helyőrséget hagy a várban. A regény ott kezdődik, ahol a történelem véget ér: poszttraumás sokktól szenvedő maroknyi ember, katonák, rabszolgák, tábori szajhák, civil és nem civil, ártatlan és nem ártatlan túlélők próbálják folytatni az életet, a helyőrségbe osztva vagy annak alárendelve. Önkéntelen tanúi világok pusztulásának, vallások születésének, az örök háborúnak.

Minden bekezdésből tisztán érzékelhető, hogy a szerző nemcsak alaposan ismeri az ábrázolt korszakot, de érzi és szereti is. A tempó sebes, a dimenziók gyorsan formálódnak, és külön érdem, hogy a mesélő nem pusztán történelmi tényekkel és a száraz adatokkal való piszmogással igyekszik életben tartani a sztorit. Az olvasónak nehéz kivonnia magát magnetikus hatása alól, még ha csupán a történelem membránján keresztül is jutnak el hozzá az események. „A görögök és a többi nép gyűlölték a városaikban élő zsidó közösségeket, önhatalmúlag megtámadták őket, a zsidók pedig, mivel sokan voltak, védekeztek ellenük. Alexandriában is zavargások kezdődtek, a helytartó pedig hamarosan megparancsolta a tizedik légiónak, hogy verjen le minden ellenállást a Delta nevű zsidónegyedben, és szabad rablást engedélyezett a katonáknak. Ötvenezer embert mészároltak le néhány nap alatt. Akkor kezdődött a háború, gondolta Rufus, és nagyjából végig ilyen is maradt.”

A római katonák egyetlen öröme – a vérengzés mellett – az ital és a nők. A legkapósabb tábori szajhának különleges módszere van a férfiak kielégítésére: anyai szeretettel fogadja ölébe őket, az aktus után pedig nem löki el magától a jelentkezőt, mint kolléganői. A mai netes társkeresők világában kialakult osztályozó kódrendszer egy archaikus változata köszön itt vissza, amikor a katonák 1 és 10 között pontozzák a nőket – úgy tűnik, a jelenkori tárgyiasító osztályozás gyökerei igen messzire nyúlnak vissza a történelembe. Megtudjuk, hogy az Egyesek szánalmas teremtmények, a kliens csak annak örül, hogy élő szövetben mozog. A Kettesek még mindig nyomorultak, ám a Hármasok már megütik a mércét, és ittasan még dicsekedni is lehet velük. A Négyesek szinte már vállalhatók, de még mindig középszerűek, az Ötösök csak egy kicsivel szemrevalóbbak náluk. A Hatosoknál kezdődik a veszélyes szakasz, mert a Hatos nők bájos szajhák, akikbe könnyű beleszeretni. A Hetesek kifejezetten szépek, ám mindennek nincsenek tudatában, ártalmatlan, unalmas, fantáziátlan nők, a csinos külső váz nem takar tartalmas belsőt. A Nyolcasban viszont méreg van: az a férfi, aki kiveti rá a hálóját, számolhat vele, hogy később sok baj forrása lehet. Kihívó szépsége mellett sötétséget is hordoz. Aki volt már Nyolcassal, mindig vele akar lenni, kifordul magából és birtokolni akarja, ön- és közveszélyessé válhat. A Kilences és Tízes kategória elérhetetlen, királyok ágyasai közt és császárok háremeiben találkozhatunk csak velük. De hogy a melegek se maradjanak ki a jóból, a tábori orvos beszámolója szerint a fiúszerelem az istenekhez tesz hasonlatossá, hiszen kitör az ösztönök szűkös börtöncellájából. „A szajhák kényesebb pont volt. Több mint ezer hadifogoly rabszolga után, feljebb sétálva a házakhoz, Strabó az egyik előtt csak hetvennégy szajhát tudott felvonultatni, mint a légió egész készletét. Elméletben háromezernél valamennyivel több katonát szolgáltak ki az ostrom alatt, persze akár egy alkalmat is nagyon meg kellett becsülniük az egyszerű légionáriusoknak, kitüntetésszámba ment, ha nagyritkán jogot kaptak rá.”

A kosztümös filmek mára romantikussá színezték ezt az időszakot, a dölyfös római felsőbbrendűséget, ahogy zakatolva vonulnak, és mindig valami szerencsétlen, szakadt alakot lökdösnek maguk előtt, de abban az időben a valódi poklot hozták a megszállt népekre. Akik élve megúszták, rabszolga-kereskedők kezére jutottak; talán azok jártak a legjobban, akiket családostul hajszoltak öngyilkosságba. A végső pszichológiai csapást pedig az jelentette, amikor az életben maradtakat saját népük holttesteinek elégetésére kényszerítették.
„Először körbevették, és minden oldalról berontottak, az ellenállókat eltaposták, a kézre eső házakra tűzcsóvát dobtak. A fiúkat és apáikat, akik túlélték az első óra kavarodását, mert nem mertek fegyvert fogni a támadó lovasok ellen, saját falujuk közepére gyűjtötték össze. Mindent elvettek tőlük, sokukról a ruhájuk egy részét is leszaggatták. Rájöttek, hogy ez érdekes módon megnyugtatja a falusiakat, azt gondolják, rabszolgának viszik őket” – és ez csak egy csekély ízelítő a római harcmodorból; a gyerekkoruk óta küzdelemre idomított gyilkológépek kíméletlenül végrehajtották a parancsot, felsorakoztatták a népet a falu főterén, majd egyenként leszúrták őket. Alig néhány perc alatt több száz falusival végeztek. A rutinkivégzés mögött alaposan begyakorolt mozdulatok állnak: a kard hegyét tenyérnyi mélyen mártották az áldozat hasába, és felfelé húzták kirántáskor. A lágy részekbe kell szúrni, és vigyázni, nehogy elakadjon a csontban, így tanulták. Ha jól végezték a munkát, a test ezután összeroskad. A katonának már csak le kell mosakodnia.

Az isteneknek szóló bikaáldozat, valamint a harci jelenetek precíz, kegyetlenül látványos ábrázolása mellett szembeötlik az a kevésbé hangoztatott történelmi tény is, miszerint a szajhák legalább annyira fontos kellékei egy háborúnak, mint a posztó, a vas, az étel és a víz. Az aranyért pedig néha még a zsidók hasát is felvágták, mert úgy hírlett, sokan lenyelik a vagyonukat.

A végjáték egy olyan asszony beszámolója felé kanyarodik, aki egykor a város legkeresettebb szajhája volt. Elmeséli, hogyan mentette meg egy „vándor sivatagi próféta”, és miként gyászolt együtt az anyjával, amikor megfeszítették. A kötet szívbemarkoló vallásfilozófiai végkifejlettel zárul, mi pedig ráébredünk, hogy a jelenben éljük a múltat, és talán a jövőt is. A könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy a sorsnak nem szükségszerűen kell végzetnek is lennie.

Horváth László Imre: Helyőrség Maszadában. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.