ADY ENDRE halálának századik évfordulóján egy olyan írással szeretnék emlékezni a költőre, amely rendhagyó módon nem csupán róla szól. Az emlékezéshez segítségül hívom életének azt a baráti, őszinte, majdhogynem rokoni mélységű kapcsolatát, amely egyik, méltatlanul kevéssé ismert legjobb emberéhez, fogadott fiához fűzte a költőt.

Ez a fiú Steinfeld Nándor, aki a halála előtti nehéz napokban is igazán közel állt hozzá.

 

Aki legközelebb állt a szívéhez, az édesanyja – ahogy ő szólította, az Ides – nem volt vele. Nem lehetett ott. A halál bekövetkezte után Csinszka nem táviratozott idejében Ady szüleinek.  Az akkori közlekedési viszonyok miatt a temetésre sem tudtak feljönni, nemhogy ágya mellett lenni, és kezét fogni a halálosan beteg költőnek. Édesanyja 18 évig vádolta magát, egészen haláláig, amiért nem érezte meg, hogy fia mellett kellett volna lennie, mert annyira beteg. „Akár gyalog elindultam volna – mondta számtalanszor –, csak hogy vele lehessek. Meg kellett volna éreznem, hogy most nem úgy beteg, mint máskor.”

Ady Lajos január 23-án utazott haza Érmindszentre, és nem látta úgy, hogy Ady most tényleg a halállal harcol. Kinevezését várta, aminek intézésével még az utolsó, Veres Pálné utcai betegágyában töltött napokban is zaklatta bátyját.

De volt egy fiú, akit Ady nagyon szeretett, mégpedig Steinfeld Nándor, Ady fogadott fia. Ady halálakor még csak 24 éves volt. 18 évvel volt fiatalabb nála. Tulajdonképpen akár a fia is lehetett volna.

Hinnénk-e, hogy erre a fiatal fiúra bízta utolsó kívánságát a költő, tőle remélte azt, hogy kimenti a szanatóriumból, és egy vagon bérlésével őt titokban elviteti Érmindszentre a szüleihez?

 

De ne szaladjunk előre, lássuk, mikor ismerkedtek meg, és mi is volt a feladata a „fogadott” fiúnak, Nándinak, a titkárnak.

 

Ady Lajos a könyvében így fogalmaz:

 

„1912–1916-ban a Dorottya utcai Magyar Király az állandó hotelje. A Nándor fiúnak az édesanyja bérelte a hotelhez tartozó vendéglőt. Innen eredt az ismeretség, mégpedig akként, hogy a Léda-korszak lezárultával az addig ritkábban érkező női levelek hihetetlenül megszaporodtak.

Az egyre gyűlő, s választ, autogramot, fényképet, találkozást sürgető levelek egy részére pedig mégiscsak válaszolni kellett.

Erre a munkára vállalkozott az akkor 18 éves, naiv Ady-rajongó ’Nándor fiú', s lassanként a Bandi levelezésének intézése mellett minden fontos természetű ügy (pénzügyek, hitelezők) gondozása is az ő tiszte.

Így lett a Nándor fiú 'titkárrá' s vitte e tisztet 4-5 éven át szívesen és buzgósággal, anyagi ellenérték nélkül.”

 

Bölöni így ír róla: „A titkár Steinfeld Nándor, Ady hűséges ifjú embere, aki a kereskedelmi akadémia padjairól cseppent Ady körébe … Nándor szolgálatrakész gyermek, így lesz 'titkár' fizetség nélkül. Büszke a pozíciójára, és bejut Ady társaságába. Bandi a nők körüli buzgalmáért sokat évődött vele, s emiatt kapta a titkár tőlünk a tréfás Hangyász nevet. Kötődései során Ady rendjelet is alapított, és szolgálatai jutalmául kitüntette a ’titkárt' egy női fűző rózsaszín selyem szalagján az 'Alice-rend' térdszalagjával.”

Ady és Nándi között számtalan levélváltás történt.

Az aláírásokból következtethetünk arra, hogy Ady nemcsak viccesen, hanem komolyan és szeretettel gondolta a fiam megszólítást.

A legjellemzőbb aláírásai:

„Ölellek, drága fiam,
apád, Bandi.”
„Csókollak Ady apád”
„Isten veled édes fiacskám. Ölellek Adyd”

 A titkár pedig hasonlóképpen viszonozta ezeket:

„Drága jó Apám, Bandikám!”

A Kortárs című folyóiratban 1965-ben megjelent Illés Béla-visszaemlékezés alapján tudható, hogy a titkár a második világháború alatt az Adytól kapott leveleit három dobozba rejtve titkos helyre elásta, de a háború után sajnos már csak két doboz került elő.

Azt is megtudhatjuk ebből az írásból, hogy Nándor nemcsak Ady levelezését intézte – amúgy teljesen tudott Ady írásával írni is –, hanem komoly szerepe volt abban, hogy a fiatal írók Adyhoz küldött bemutatkozó írásait előválogassa, ajánlja, és megbeszélje a költővel.

„Nándor különös szerepet játszott közöttünk. Hol ettől, hol attól kért kéziratot és egyikünknek-másikunknak helyet harcolt ki a Nyugatban. Hogy mit jelentett akkor a Nyugat, azt ma már az irodalomtörténészek is csak félig tudják. Az ország nagyobbik és jobbik felét jelentette, legalábbis a mi szemünkben a legszebb álom volt: aki helyet kap a Nyugatban, az elérte élete célját. Sok ilyen fiatal társaság volt és Steinfeld Nándor többekkel tartott kapcsolatot. Ő jelentette a mi számunkra Adyt, nem a költőt, hanem az ifjú írók támogatóját.

Ő vitte el a kéziratainkat Adyhoz, és ha valami megtetszett Adynak, az ifjú szerzőnek jövője volt. Persze, Steinfeld kevesbé volt szigorú, mint Ady. Nem hallottam, hogyan vitatkoztak a kéziratokon, de azt láttuk, hogy Nándor sokáig kitartott azok mellett is, akiket Ady – ahogy ő mondta: Bandi – nem tartott tehetségesnek. Hogy mi volt a tehetség titka, azt nem tudtam, de Ady tudta. Egy pár sor után döntött: igen vagy nem.

[…]

A New York kávéház erkélyén több irodalmi központ volt, bizony, nagyjában fontosabbak a miénknél. Az egyik asztalnál majdnem minden este, egészen egyedül ült Szomory Dezső. Senkihez sem ereszkedett le, legfeljebb egy fejbiccentéssel fogadta a köszönéseket. Egy asztalnál minden este összejött Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső es Somlyó Zoltán. Pontosan lemérhettük Steinfeld Nándor magatartásán, hogy mi ezekről Ady véleménye. Kosztolányinak csak hidegen köszönt, Karinthynak nagyon melegen. Somlyó Zoltánnak hol barátságosan, hol barátságtalanul.

Ez volt Ady véleménye, ami Steinfeld szemében törvény volt.”

 

A visszaemlékezésben Illés Béla később elmeséli, hogyan sikerült találkoznia Adyval, 1915 októberében, s ez mennyire meghatározta a későbbi pályáját. Mindezt Nándornak köszönhette.

 

„Alighogy bementünk a New Yorkba, szinte belebotlottunk Ady Endrébe.

– Gyere Béla, bemutatlak Bandinak.

Én kétségbeesetten tiltakoztam. Nándor kézen fogott és szinte odavonszolt Adyhoz.

Megkezdődött irodalmi életem.

Adyval egy asztalnál ülni, beszélgetni Adyval, ajánlólevelet kapni Adytól – nem tudom elmondani, hogy ez mit jelentett. Nagyon nagy esemény volt és talán nem is túlzok, vagy legalábbis nem nagyon, amikor azt mondom, hogy ettől a naptól kezdődik az igazi életem.

Miután megkávéztunk, miután válaszoltam Ady kérdéseire, miután megírta az ajánlósorokat, kimentünk az utcára. Én boldog voltam, Nándor büszke.

[…] Ez el van intézve – mondotta az utcára kiérve Nándor és megdörzsölte a kezét, mint amikor nagy üzletet köt egy bankár. – Ha Bandi azt mondja valakire, hogy igen… De ne mondd el a fiúknak, hogy Bandi ajánlólevelet adott neked.

Akkor egyszerre ötvenen fordulnak hozzá, amihez sem kedve, sem ideje nincsen. Majd én egyenként összehozom őket. Már azokat, aki…”

 

A fentiekből is látjuk, érezzük, mennyire bizalmi embere volt Adynak az akkor még épphogy 20 éves Nándi fiú. A titkári szolgálatnál jóval több, fogadott fiúi kapcsolat egészen Bandi haláláig megmaradt közöttük.

 

Ady életének utolsó hónapjait jól ismerjük Csinszka visszaemlékezéséből, de számtalan barát leírása révén is bepillanthattunk az utolsó hetek történéseibe. Betegségének egyre súlyosbodó folyamatát sokan sokféleképpen örökítették meg.

 

Steinfeld Nándor a költő halála után egyszer nyilatkozott Adyról, a Huszadik Század 1919-es Ady-számában. Illés Bélának 1945-ben egy véletlen találkozásuk után elmondta, hogy könyvet szándékozik írni Bandiról.

 

„Meglátogattam Nándort a lakásán, megismertem a »drága-drága Alízt« és ők ketten elmondották, hogy hogyan terveznek – Alíz és Nándor – egy új, ismeretlen tényeket közlő Ady-könyvet. Igazán megható és lelkesítő volt. Sajnos, Nándor pár hónap múlva meghalt. Nagy veszteség az Adyról szóló irodalomnak.”

A megíratlan könyv helyett Steinfeld Nándor feleségének, Alíznak fennmaradt egy visszaemlékezése, ami épp Ady utolsó napjainak kevésbé ismert krónikája:

 

Utolsó találkozás Adyval

… Csucsáról visszafelé a vonat fűtetlen volt, emiatt az út tovább is tartott, és akkor fázott meg. Lázas lett és nagyon legyengült. Már súlyos beteg volt, mikor megkérte Nándort, hogy ne szóljon senkinek, főleg ne a családjának, de még a barátoknak sem, és titokban szöktesse meg haza Érmindszentre, az Édeshez. Menjen fel a Károlyi-kormány egyik miniszteréhez, és kérjen részére egy külön vagont, s vigye el őt, hogy senki ne tudjon róla. Nándor figyelmeztette, hogy otthon nem lesz megfelelő ápolása, mert nincsenek olyan orvosok és orvosságok, de ő mindenáron menekülni akart és Nándor vitte is volna, ha betegsége csak kissé is javul. Nándor és én felmentünk dr. Engel professzorhoz, aki Adyt kezelte, és Nándor érdeklődött, vajon nem a régi betegsége újult-e ki Adynak. A professzor véleménye az volt, hogy a régi betegségéből ki tudnák gyógyítani, de sajnos a spanyoljárvány tüdejét támadta meg és szervezete nagyon legyengült.

[… ] Délután szörnyű jelenetnek volt tanúja Nándi, ami Csinszka és Ady Lajos közt folyt le. Későn és rettenetesen feldúlva jött haza azzal, hogy ő mégis felmegy a minisztériumba, vagont kérni, és ha csak egy lehetőség van, viszi anyjához Bandit. Csinszka nem volt hajlandó Adyt zárt intézetbe adni, mint Ady Lajos ezt kívánta, illetve ezzel zsarolta. Ady Lajos kiabált, hogy Bandi még nem intézte el főigazgatói kinevezését, s ha nem táplálkozik rendesen, nem lesz ereje utána járni és zárt intézetbe viteti. Bandi meghallotta Nándor hangját, behívta magához és zokogva kérte: „Nándor fiacskám, ugye nem zárt, ugye nem zárt?” és szorongatta Nándor kezét. „Először menj fel a kultuszminisztériumba, menj és vigyél tőlem levelet, melyben kérem, hogy Lajost nevezzék ki főigazgatóvá.” Nándor nagy nehezen megnyugtatta és mikor Lajosék elmentek, Csinszkát Ady ágyánál megeskette, hogy nem egyezik bele, hogy zárt szanatóriumba vigyék, amit Csinszka be is tartott. Ady feltétlen bízott Nándorban, aki megmagyarázta, hogy ez jogilag is lehetetlen, mert az öccse nem intézkedhet ilyen irányban. Mikor később be kellett vinni a Jakab szanatóriumba, már nyugodtan ment orvosával és Török Károllyal (Csinszka nagybátyjával). Nándor utánukment és megkérte dr. Jakabot, a szanatórium igazgató főorvosát, akit Bandi szeretett és ismert, hogy naponta többször nézzen be hozzá megnyugtatásul. A szanatóriumba csak Csinszka mehetett be látogatni, éppen Ady Lajosék miatt, s az ő lakásán hallgatták meg a nagyon aggódó barátok a drága beteg állapotáról szóló híreket. Az orvosok biztatták a barátokat, ha lemegy a nagy láz, majd lehet látogatni. Egy este Nándor azt mondta: „Akármi lesz, én kimegyek a szanatóriumba, nekem látnom kell Bandit.” Vele mentem természetesen, és Nándor olyan erőszakosan követelte, hogy beengedjék, hogy a főorvos azt mondta: „Menjetek be hozzá, ez azt hiszem, jót tesz neki, mert folyton az ajtót nézi.” Bandi ült egy nagy fotelben, ránézett Nándorra: „Tudtam, hogy jössz, mondta, mert már nagyon vártalak.” Ápolónője volt mellette, Bandi suttogva mondott valamit Nándornak, de én sohasem tudtam meg, hogy mit. Gyönyörű kezei a karfán nyugodtak, s azt mondta nekem: „Simogass!” Alig tudtam a könnyeimet visszatartani. Nándor azt mondta: „Már megyünk is”, de Bandi  marasztalt, hogy az orvos majd bejön értünk. Ady kérte a főorvost, hogy Nándort engedjék be naponta hozzá. „Te mindég bejöhetsz” – mondta a főorvos, mire Bandi mosolygott. Így láttam utoljára Ady Endrét, Bandit. Pár nap múlva jött Nándorért Török Károly: Ady meghalt, s Csinszka kéri, menjen ki hozzá később. A főorvos azt mondta: „Csöndesen elaludt”.

Adynéhoz mentünk. Bandi szobájába bezárkózott Nándor és Móricz Zsigmond, sírtak és zokogtak. Siratták a drága barátot. Aztán mentek Adyt öltöztetni. Különös öltöztetés volt. Nándor adta az ingét, Zsiga bácsi a nyakkendőjét adta rá, szegény szívére a Csinszka arcképét Török Károly tette, és hárman adták rá sötét, elegáns ruháját. Idegent nem engedtek hozzányúlni.

Ady levelezése Nándorral életének kis apró mozaikkockáit mutatja, nagy és kis élményeket, nagy és kis problémákat, ami ha a mát élné, nem lehetne neki sem probléma, sem gond. Ahogy ő egyik levelében írja: „sok küzdés, szenvedés, de néha egy kis öröm is. Férjem a leveleket drága ereklyeként őrizte. Szerette olvasgatni és elbeszélte nekem előzményeit.

 

A fenti emlékezés, azt hiszem, híven tükrözi, hogy milyen bizodalommal volt iránta, és mennyire szerette Ady a fogadott fiát. Utolsó éveiben szinte betöltötte azt az űrt, amit egy saját gyermek hiánya okozott.

 

A költőt nem szülőfalujában, Érmindszenten, hanem Budapesten kísérték utolsó útjára, a temetés napja, 1919. január 29. gyásznap volt, a közintézmények zömében munkaszüneti napot tartottak, az iskolák bezártak.

 

Csorba Géza szobrászművész (az Ady-síremlék készítője) a temetésre való visszaemlékezésében olvasható a következő részlet:

 

„A koporsót leemelték. – A halhatatlan életre emelkedett költő útjára indult, az embersűrűn át – Arany szobra alatt – gyászhintón: a Kerepesi temetőbe.

Ez az út – közvetlen, igaz hódolata volt a népnek. – A sorfalak megbomlottak. A menet áradattá dagadva, lassan hömpölygött a halotti kocsi nyomában. Őrség, hivatalosság nem kísérte a költőt. Névtelen emberek közelítették meg a koporsóját, megsimogatták azt – majd elmentek, másoknak adván által helyüket.

A költőnek, ki életében dühödt öklöket láthatott csak – most cirógatásban volt része.

 A törpék és gonoszak szidalmai elnémultak. Azután bevonult a csend pantheonjába, Jókai szomszédságába.”

 

Ahogy Csorba leírásában olvastam a koporsó simogatásáról a menet alatt, eszembe jutott egy érdekes pillanat, aminek tanúja voltam 2018 júniusában az Ady-sírnál a Fiumei úti temetőben.

 

A Múzeumok éjszakájának részeként a Zuglói Filharmonikusok egy nagyszerű koncertet adtak a Nemzeti Sírkertben. A színpad a Jókai-síremlék elé, és így Ady sírja mellé volt felállítva. Mondanom sem kell, hogy milyen örömmel foglaltam el a helyemet az Ady-sírtól nagyjából 5 méterre. Ha jobbra néztem a műsor alatt, a platánfák között a csonka hold pontosan az ő szoboralakja felett világított.

A koncert végén még odaléptem az Ady-sírhoz, hogy csináljak egy-két éjszakai felvételt a platánok közt ragyogó holddal.

Épp ácsorogtam még egy darabig ott, a holdfényes éjszakában, miközben odalépett még valaki (egy hatvanas éveiben járó úr), és pár percig némán állt a síremlék előtt. Ekkor kicsit hátrébb léptem, és figyeltem őt, mert valahogy érződött rajta, hogy nemcsak nézelődik, s bizonyos, hogy nem most látja először a sírt. Elmélyülten állt ott, lehajtott fejjel, majd Adyt nézve. Talán két-három percnél nem is volt több, ahogy ott ketten ácsorogtunk a síremlék előtt, majd mielőtt elindult, lehajolt, és megsimogatta az Ady-szobor lábát. Olyan bensőségesen és szomorúan búcsúzva, mint amikor valaki egy közeli hozzátartozója fejfáját simítja meg távozóban a temetőből. Be kell valljam, meglepődtem, s talán meg is hatódtam kicsit. Lehet, hogy ott a sötétben, holdfénynél, a gyönyörű zenei élmény után érzékenyebb az ember lelke, de azt hiszem, mégiscsak ritka pillanat az ilyen. Hosszasan néztem utána, legszívesebben megkérdeztem volna tőle, ki ő, s milyen kapcsolat fűzi Adyhoz, és a költészetéhez.

De nem tettem.

Boldog mosollyal sétáltam kifelé, és már nemcsak a zenei élmény miatt. Örültem, hogy láthattam ezt a gesztust, mozdulatot, ettől az ismeretlentől, akinek ennyire a szívében van Ady Endre. 

A kifelé vezető úton egyik legnagyszerűbb versének sorait kezdtem el mondogatni magamban:

 

„Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,..”

                  (Kocsiút az éjszakában)

Az Ady Endre Költészetét Kedvelők csoportját két évvel ezelőtt hoztam létre a Facebookon.  Taglétszáma mostanra meghaladta az ötezret. Öröm, hogy sok fiatal is van benne.  Érdekesség, hogy tagként üdvözölhetjük Ady első szerelmének, Zsókának az unokáját, valamint egy ma élő utolsó Ady-rokont is. Amellett, hogy már maga ez a taglétszám is hihetetlen számomra, ennél jobban már csak a versek alá írt kommentek szoktak meglepni, és persze örömmel eltölteni. E visszajelzések miatt is érdemes fáradozni és időt tölteni Ady költészetének megismertetésével.

Példaként csak néhányat idézek:

 

„Ady verseit lényegesen jobbnak tartom, mint az összes többi költő bármelyik versét. Elolvastam az összeset (a kedvenceimet persze többször is) és ez alapján az a véleményem, hogy a verseinek fele jó és azok harmada zseniális. Ilyen jó arányt senki másnál nem fedeztem fel. Hogy mi benne a jó, ami nincs meg másokban? Az, hogy egymás után ír néhány teljesen ismert, hétköznapinak mondható szót és olyan többletjelentést kap az egész, hogy szinte hihetetlen. Ezt más költőknél nem érzem, vagy csak nagyon ritkán. Hiába használt Arany sokkal több szót. Attól még nem igazán lett több a verse, mint a szavak összértéke. Ady esetében ez szorzódva jelenik meg.

Pl: „Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban” stb.”

 

„Végtelenül szeretem. Drága halálos beteg ember. Mennyi csodálatos verssel ajándékozott meg minket, és még mennyit írhatott volna”

 

„Köszönöm! Ez a vers segített nekem túlélni, amikor 30 éves koromban elveszítettem a testvéremet.”

 

„Száz év után is élő a verse, és így lesz száz év után is.”

 

„Nagyon szívszorító és nagyon szép! Jó, hogy vannak még emberek, akik elolvassák és értik. Nem „divat" ilyen verset olvasni ebben a gombnyomogató világban.”

 

„Egyértelmű, hogy Ady költészete a császári korona a magyar nyelven.”

 

„Áldás azokra, akik emlékeznek Rá. Még nagyobb áldás azokra, akik értik is. „Nem volt egyszerű”, mondják Rá. Nem volt egyszerű és érthető az értetlenek, a szellemi kómában lévők számára. De akik a szívükkel látnak, azok értik, mindig is értették szavát. Jó érzés itt lenni, érezni, hogy sokan vagyunk még, akik értik a géniusz minden szavát, érezzük szíve hangját”.

 

És talán a legszebben megfogalmazott érzés:

 

 „Lassan száz éve, hogy meghalt Ady Endre.

Nyugvóhelyét platánok kerítik. Hatalmas platánok. Vastag a törzsük, óriási lehet a tuskójuk, a gyökérzetük. Már felfalták Ady szívét, koponyáját, minden kis csontocskáját. Ősszel hoztam egy gyönyörű platánlevelet, amely a fáról éppen az Ady-szobor ölébe hullt. Beleraktam összes versei kötetébe. Azóta testének néhány atomja itt van velem. Néha a szívemhez szorítom a falevelet, hogy érezzem azt a különös lüktetést, ami ő volt, ami Ady volt.”

 

Ady Endre több emberöltő óta halott, de szelleme hatással van ránk egy évszázad távlatából is. A mai napig itt jár-kel közöttünk: örül, bánkódik, néha szenved, gúnyosan fitymál, megmond és eligazít.

Mindezt versein és publicisztikáin keresztül.

Már meg sem lepődünk, hogy Ő ezt is előre tudta, sőt meg is írta:

 

„Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.”

Verseit sokan olvassák napi rendszerességgel, értik, szeretik, tisztelik Őt.

Nem merek könnyelműen jósolni. Vajon száz év múlva is így lesz majd? Kellenek-e még akkor a versek, és azok hatása a lelkünkre?

 

Befejezésül – a rengeteg visszaemlékezésből, ami akkor és azóta megszületett halála kapcsán – csak egy mondatot idéznék, amit Ignotus írt a Nyugat Ady-emlékszámába, utolsó sorként. Úgy érzem, hogy ennek a két mondatnak üzenete legalább annyira örök érvényű, mint a költő életműve:

 

„Ady Endre halálán látjuk, mennyire halhatatlan egy nemzet, amelynek mondanivalója van. Halhatatlan Ady, halhatatlan művészet, halhatatlan magyarság.”