Ugrás a tartalomra

 

A legyőzhetetlen

A gólem nyerésre állt. Egymás után hullottak el a soproni gyalogos dandárok. Öblös, harsogó kacagása messze visszhangzott a Kármentő bércein, úgy hirdette az erőtleneknek, akik támolyogva és kásás dadogással készültek a megadásra ugyanolyan csatáik párhuzamos síkjain, páratlan erejét. Nem harc volt már ez, csak mészárlás. Ám ekkor feltűntek a portoricói huszárok. A Hülyeség-erdő rejtekéből törtek elő, váratlanul és hirtelen. Szablyáik csapásai alatt a gólem megtántorodott, de küzdött, vitézül, önnön legyőzhetetlenségének vak hitével. Mindamellett teljesen nyilvánvaló volt, hogy vége. A portoricóiakat még soha, soha, de soha nem győzte le. És általában, egy-egy veresége után másnaposan, émelygő gyomorral heverve maga sem értette, miért áll ki ellenük újra és újra, és vajon miért is jönnek ellene ezek olyan sokan. Mert a portoricói huszárok mindig rengetegen voltak, és sohasem kegyelmeztek. Ugyan miért is lett volna pont ez a nap kivétel? Bávatagon és bármi hosszabb távú elképzelés teljes hiányában megmarkolta a mellette izgő-mozgó, vékonyka bölcsészlány mellét, aki a saját, szenzibilis lelkéről locsogott, a világból nem maradt, csak két, részegen csillogó, barna lányszem, aztán az is elmosódott és ő berogyott a kocsmaasztal alá. A portoricóiak pedig köréje sereglettek, és ott is tovább kaszabolták.

 

 

Ismeretlen helyen ébredt, pocsék állapotban. Mindamellett ágyon feküdt, rendes, tiszta takaró alatt, ami megnyugtatóan hatott. Végül is lehetett volna helyette árokpart, vagy valami nyitva felejtett ajtajú lépcsőház is. A szobában enyhe félhomály, egészen enyhe, a fénytől derengő, pasztellszín függönyről kis piros macik mosolyogtak rá. Kibírhatatlan szomjúságot érzett, és erős vizelési ingert. Egyszerre. És émelygett. Meg kéne találni a budit − fogalmazódott meg benne. − De hol a picsában vagyok? Legalább a feje nem kóválygott. Ezek szerint kialudta magát. Esetleg volt éjszaka kinn? Mert akkor most talán valahogy vissza lehetne emlékezni rá. De nem emlékezett.

− Mindegy, bazmeg, akkor is meg kell találnunk − mondta a hólyagja. Igaza volt.

Csak ekkor jutott eszébe, hogy oldalra nézzen. Pedig az ilyesmi ilyenkor tanácsos. Hogy ki van még ott, az ágyban. Mert az nem mindegy. Látott egy másik takarót. Az erősen domborodott. Na, ki lehet? − vetődött fel benne, de úgy vélte, hogy ennyi információ jelenleg elég. Ő most egy Amundsen, egy Kolombusz, neki fel kell fedeznie a retyót. Ami ott lapul az ismeretlenben. Csak ne legyenek benne bennszülöttek. Az most nem lenne szerencsés.

 

 

− Maga kicsoda?! − Anyukának, aki rózsaszín pólóban és bő, sárgás vászonnadrágban otthoniaskodott, Darázs szerint valami méregdrága butikból, ez a kérdése cseppnyi udvariasságot nem tartalmazott. Vendégszeretetet sem. Hanghordozása vádló, és egy tízgömbös fagylalt hűvösségével bírt. Puncs-vanília. Vagy ilyesmi.

A görnyedten feszengő Darázs válaszként hirtelen a következőt tudta összerittyenteni: „Hol tartjátok a budit ebben a labirintusban, te burzsuj ribanc?!” Mert nem találta. Egyiket sem. Pedig biztos volt benne, hogy legalább három van. Minden emeleten egy. Így csinálják ezek! De lehet, hogy még több. Van a fürdőszobákban, meg külön is. Nehogy már lépcsőzni kelljen, ha valaki pont azon a szinten fürdik. A szemüveges, hosszú, fekete hajú fiatalember, aki tekintélyes orr-ral büszkélkedhetett, akkoriban a szélsőséges baloldalisággal kacérkodott, bizonyos Bakunyin nevű, rég holt anarchista művein pallérozódva. Mélységesen elítélte tehát ezt az egészet. Viszont indulatát erősen mérsékelte a jó nevelése, meg az, hogy érezte, ha egy fél percen belül nem kerül elé valami vécékagyló, a szőnyegre fog vizelni. Vagy be. Melyik a jobb?

Másik választ rögtönzött, egy reményei szerint célravezetőbbet:

− Kezét csókolom! Darázs vagyok. Lenne kedves megmondani, merre találom a toalettet? − és magában hálát adott az előrelátás istenének, aki nem hagyta, hogy alsógatyában keljen útra.

Az asszony szó nélkül odavezette, kinyitotta előtte az ajtót, majd, mielőtt az bezárulhatott volna, ellentmondást nem tűrőn rászólt:

− A konyhában várom.

Darázs, a beengedtetett, hosszú csobogással fejezte ki háláját. Aztán a mosdó csapjára görnyedt, és annyi vizet nyelt magába, amennyit csak bírt. Megkönnyebbülten fújtatott. Ez így már egészen más! Hát, ha még reggelit is kapna… De valami azt súgta neki, hogy nem azért kell a konyhába mennie. Pedig ilyenkor enni kell. Méghozzá tartalmasat, az segít igazán. A gyógysörben nem hitt: az csak egy újabb berúgás előszobája.

Ilyesmin tűnődött, míg a diófalépcsőn ereszkedett lefelé, az első fokon, aztán a másodikon is, szépen komótosan, elnézegetve az elegáns berendezést. Egyáltalán nem tűnt ízléstelennek. Ez zavarta kissé, mert amúgy le bugris-újgazdagozhatta volna őket. De túltette magát rajta.

A konyha tágas volt, világos, mindenféle gépekkel, szagelszívóval, meg mindennel. (Na persze, gondolta az egyre elnézőbb Darázs, milyen legyen? Az hülye, aki sötét sufniban főz, mikor tele van lével.) Erős és kellemes kávéillat itatta át a levegőt. A konyhaasztalon két csésze, nem egy, meg tejszín, üvegtartóban cukor, és egy könyv. Ez legalább további ötven százalékot olvasztott le a radikalizmusából. Anyuka az asztalnál ült, zord ábrázattal, és a kávéját kavargatta, másik keze a könyvön, hogy be ne csukódjon. Darázs negyvenötnek tippelte. Csinos negyvenötnek. Az arcán diszkrét nappali smink. Ahogy belépett, felpillantott rá, és intett, hogy üljön le. Darázs nem kérette magát.

− Lindácska édesanyja vagyok − kezdte Anyuka nem feleslegesen, mert így Darázs megtudta, hogy a takaró domborulatának Lindácska a neve. Kellemes, mély hangja volt.

− Darázs − mutatkozott be ismét Darázs, és megköszönte a kávét.

Az asszony bólintott. Aztán a szemébe nézett. Tekintete intelligenciát tükrözött. Darázs lopva a könyvére sandított, hogy mit olvas, de így, kinyitva nem tudta megállapítani.

Közben a radikalizmus utolsó csapatai is kiűzettek belőle, végképp teret adva az átkozott polgári nevelés konszolidatív intervenciójának. Igen. Darázs üldögélt, jól nevelten, és válaszolgatott.

 

 

− Mi a foglalkozása? Vagy tanul még?

Darázs itt kicsit megakadt. A sivár igazság, ha nem akar köntörfalazni, az, hogy semmi, illetve nem. Úgy döntött, köntörfalaz.

− Költő vagyok − mondta méltósággal. − És Bakunyint tanulmányozom.

− Értem − válaszolta az asszony, és Darázs a kávéscsészéjéről a szemébe pillantva megadóan látta be, hogy tényleg érti.

− Megkérdezhetem, hány éves?

− Huszonkettő.

− Nem kéne kezdenie magával valamit?

− Már kezdtem. Túlélőgyakorlatokat folytatok Orosházán.

Anyuka belekortyolt a kávéjába, aztán tűnődve nézegette egy darabig a polgárrá szelídült, másnapos anarchistát.

− Na és milyen lapokban publikál? − kérdezte végül, társalogva.

− Nos… − Darázs nagy levegőt vett, mert ez egy hosszabb téma volt, és tudta, hogy ha nem fejti ki részletesen, akkor az igazság, fogalmazzunk úgy, falsul hangozhat. De nem fejthette ki, és falsul is hangzott.

− Semmilyenekben. Underground vagyok. Leteszem az írásaim kocsmaasztalokra.

− Én a maga helyében küldenék párat szerkesztőségeknek. Amiket a legjobbaknak gondol.

Darázs szinte észre sem vette azt a finom átmenetet, ahogyan a beszélgetés hangvétele megváltozott. A „szerkesztőségek” az egyik vesszőparipája volt. Megint nekikészülődött, hogy elmondja az okait, meg a nézeteit. De most sem nyílt rá mód.

− Szereti a lányom?

A kérdés váratlan volt, annak ellenére, hogy számítani lehetett rá, és Darázs szerint övön aluli. „Honnan a fenéből tudjam?” − gondolta riadtan. − „Tegnap lehet, hogy szerettem, de kurvára nem emlékszem, szóval…” Ezt viszont nem mondhatja. Mondhatja ellenben, hogy igen. Csakhogy: mi van, ha közben lejön az izé, a Lindácska? Mert az pont úgy van ezzel, mint ő. Az ziher. De az se jó, ha túl sokáig hallgat. Nem, az nem jó. Sőt, az a legrosszabb. De hátha nem jön le?

− Igen.

Anyuka ezt is értette. Darázs ránézett, és tudta, hogy értette. Látta, ahogy kissé beharapja az alsó ajkát és eltűnődik. Aztán hallotta, ahogy a szép, puha, mély hangján azt mondja:

− Végül is… egyszer fiatal.

Aztán határozottan, szinte árnyékot vető tekintettel Darázsra nézett, aki csak hallgatott, mint a csuka.

− De ide mégsem hordhatja haza az alkalmi ismerőseit. Ha felébred, beszélek vele.

Ebben a „beszélek velé”-ben valami olyasmi érződött, amitől Darázs egészen biztos lett benne, hogy például a márvány tényleg hideg. Lindácska meg már biztosan jól ismeri az összes ilyen kellemetlen evidenciát…

A beszélgetés megint tónust váltott. A résztvevők pedig szerepet. És Darázs, aki ezt okosan észre is vette, kissé idegesen konstatálta, hogy neki ebben megint nem lett osztva lap.

Anyuka sóhajtott.

− Minden ilyesmi rám marad. Igazából minden rám marad ebben a házban.

Darázs megpróbált szemtelen lenni.

− Verje rá a férjére! − mondta minden nyegleségét összeszedve, ami ennek a nőnek a társaságában egyáltalán a rendelkezésére állt.

− Nem ér rá. Ő keresi ezt, itt − intett körbe Anyuka lágyan.

− Ami nem kevés… − bólintott Darázs.

− Nem. De ha nem lett volna az én apám maszek pék, aztán nem veszi meg a privatizácóval a Sütödét, akkor nem tudom, hol terítené a tartós bejglijét. − Bizonyos keserű lenézéssel pillantott a kihűlt kávéját szorongató fiatalemberre, aki bukott anarchistai mivoltában ugyan, de mégiscsak jelen volt, és rendelkezett fülekkel, hogy meghallgassa ezt. A fülek tulajdonosa pedig rájött, hogy ezt most nem neki mondja Anyuka, hanem Apukának. Az a varázs, vagy mi, amit nem is tudott pontosabban meghatározni, nos, az meg, mint valami gyorsan fogyó északi fény, eltűnt a nő körül. Ez pedig hiányérzetet keltett benne, mert minden drámai erőt nélkülözött.

„Ó, bazmeg!” − gondolta udvariasan szürcsölve a maradék, kihűlt kávéját, és együttérzően mosolygott. − „Bazmeg, Darázskám, te egy szappanoperába csöppentél!”

Azzal felkészült rá, hogy nem mozdul még vagy félóráig. Hanem hallgatja szépen Anyukát. Akinek az élete olyan az eddigiekből ítélve, mint a cukrozott szar. És neki azt végig kell hallgatnia. Mégiscsak kap tehát reggelit. Ezt a bizonyos édességet. Jó étvágyat!

És így is történt. Aztán, mikor már úgy vélte, eleget traktálta, Anyuka szépen kitessékelte őt. A jóllakott Darázs pedig, aki nem szerette a cukrozott szart, kifordult a nagy, kovácsoltvas kapun, és émelygett, csak úgy, némán, míg elég messzire nem ért. Aztán megállt, visszafordult és így szólt:

− Hogy csesznétek meg a burzsuj édesanyátokat! Kizsákmányoló rohadékok!

Azzal kiköpött, és úgy döntött, haza sem megy. Hanem egyenesen a Kétárbocos kocsma felé vette az irányt. Nekiindult, súlyos, lassú, döngő léptekkel, megállíthatatlanul. Aki pedig az utcán látta, nem is vette észre, hogy immár óriási, félelmetes, mitikus agyagszobor: egy gólem, és legyőzhetetlen.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.