Egy évszázadnál hosszabb év

(részletek)

1968. augusztus 27.

Tegnap kora este, már hazafelé készülődtem, hirtelen közölte a diszpécser, hogy a Smíchov negyedből, a Na Bělidle utcából egy várandós nőt kell sürgősen a szülészetre szállítani. Gyorsan odamentem, de sehol senki. Visszahívtam a diszpécsert, hogy mit tegyek, nem jött oda hozzám semmilyen várandós nő, nem tudtam, melyik bejáratban lakik. Választ azonban nem kaptam. Már meg akartam fordulni, és visszamenni, amikor az egyik kapualjból kilépett egy férfi egy nővel, ő volt az, domborodott a hasa, és a kezében egy kis bőröndöt tartott. Megkérdeztem a férfit, velünk tart-e. Amikor bólintott, beültek. Nem kapcsoltam be a fényjelzést, nem akartam felhívni a figyelmet a mentőre, gond nélkül haladtunk az utcákon, de amikor észrevettem három vagy négy katonai autót és a járőröző katonákat, mégiscsak bekapcsoltam a megkülönböztető fényjelzést és a szirénát. Úgy tűnt, gond nélkül elhaladok mellettük, amikor az egyik katona hirtelen kilépett az úttestre, és elkezdett integetni egy zseblámpával. Épphogy sikerült kitérnem előle, majdnem elütöttem, gyorsan a fékre léptem. Ekkor lőni kezdték a mentőt. Az első sorozat azonnal széttörte az oldalsó ablakot, a szilánkok szanaszét pattogtak a kabinban, de senkit nem sebesítettek meg. Attól tartottam, hogy a nő sikoltozni kezd, de uralkodott magán, csendben maradt, a férje sem siránkozott, csak olyasmit kiáltott, hogy menjek tovább, és ne álljak meg. Sokkos állapotban voltam, kihajoltam a szétlőtt ablakon, és odaordítottam nekik, hogy ti utolsó szarháziak, nem látjátok, hogy ez egy mentő, rohadt állatok, egy nőt viszek a szülészetre! Még két sorozatot kilőttek, de nem álltam meg, tovább száguldottam, forrt bennem a düh. Aztán már nem történt semmi, időben odaértünk, a nőt azonnal bevitték a szülőszobába. Egy kicsit ott maradtam, hogy megnyugodjak, meg kíváncsi is voltam, hogyan végződik a szülés. Egy fiatal nővér megkérdezte, nem vagyok-e éhes, és amikor azt mondtam, hogy nem, adott egy Tatranky nápolyit. Csak miután megettem, vettem észre, hogy szörnyen éhes vagyok, így hát adott még egy száraz zsemlét és egy darab fokhagymás szalámit. Kislány lett. Jó, hogy az élet megy tovább.

Ma Dubček beszédét várjuk. Tudtuk, hogy a küldöttség hazatért Moszkvából. Elsőként Svoboda elnök mondott beszédet, de hallgathatatlan volt. Nem volt se íze, se bűze. Bár azt mondta, hogy „nem hátrálunk egy tapodtat sem”, nem volt meggyőző. Dubček csak este fél hat körül mondott beszédet. Aztán megállt az idő.

Kővé dermedten álltak az emberek, mint a szomorúság és a reménytelenség szobrai, hallgatták a rádiót, a táskarádiók köré gyűltek. Dubček hangja tele volt elfojtott érzelemmel, mintha mágneses hullámok áradtak volna az éterből, melyek úgy a hatalmukba kerítettek mindünket, mint a görög mitológia gorgói. Nem emlékeztem mindenre, amit mondott, azt azonban érzékeltem, ahogyan mondja, és tudtam, hogy vége, hogy minden összeomlott, már semmi sem lesz úgy az életünkben, mint eddig volt. Dubček nyilatkozata gyorsan terjedt röplapokon és az újságokban egyaránt.

„Nehezen találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném a hálámat, mellyel elhalmoztatok engem és a többi elvtársat, akiket visszavártatok… Népünk élete a történtek után olyan viszonyok között zajlik majd, melyek függetlenek az akaratunktól… Mindenáron meg kell akadályozni a veszteségeket, mert a helyzet a veszteségek árán sem változik meg, csak meghosszabbítanák a hazánkban fennálló abnormális állapotot. A megoldáskeresés feladata elé állítottak bennünket. Végső célunk, hogy elérjük a csapatok teljes kivonását, méghozzá mielőbb. Nem ragadhatnak el a szenvedélyek vagy az őrület ezekben a napokban. A helyzet normalizálása alapvető reális előfeltétele annak, hogy az igyekezetünket ismét arra összpontosíthassuk, hogyan haladjunk tovább az úton komoly hibák és jelentősebb fennakadások nélkül, azon az úton, melyben velünk együtt annyira hittetek, és hiszem, hogy még mindig hisztek… Ha figyelmen kívül hagynánk a valós helyzetet, az csak anarchiához vezethetne… Az első, amire szükségünk van, a lehető leggyorsabb konszolidáció, abban az esetben is, ha foganatosítanunk kell néhány ideiglenes intézkedést, amelyek korlátozzák az általunk elért demokrácia és szólásszabadság mértékét… Kérem, bocsássatok meg nekem, ha időnként szünetet tartok a nagyrészt improvizált beszédemben! Az előttünk álló út nem lesz könnyű – bonyolult lesz, és hosszabb is, mint hittük…”

Aztán néhány másodpercre elhallgatott, hallatszott, milyen hangosan veszi a levegőt, és hozzátette, a kiborulás szélén hullámzó hangon: „Nem pusztul el az a nemzet, amelyiknek minden tagja képes arra, hogy az ész és a lelkiismeret vezérelje…”

Sírt. Vele együtt sírtunk. Sejtettük, hogy nem mondott el mindent, amit szeretett volna. Nem tudta elmondani. De rájöttünk. Vége.

Este elgondolkodtam Dubček szavain, és szinte ösztönösen ráébredtem, hogy valami mást akartam hallani. Közölnie kellett volna kereken: megadásra kényszerítettek! Ellopták a szabadságunkat! Ne higgyetek nekik! Brutálisan és kíméletlenül lerohantak! Ölik az embereinket! De ne törjetek meg! Maradjatok büszkék és önérzetesek a passzív ellenállásotokban! Előbb-utóbb legyőzzük őket… Előbb-utóbb győz az igazság!

Késő éjszakáig hallgattam a Beatlest. De az sem hozott megnyugvást.

(…)

Azt mondtam, amit gondoltam. Úgy tört elő belőlem, mint forró gejzír a föld mélyéből. Ösztönös volt, de annál érzelmesebb és meggyőzőbb. Amikor befejeztem, zavart csend támadt. Brezsnyev azonban gyorsan magához tért.

Ha előbb még nagyon igyekezett is, hogy megőrizze az ilyen­olyan illem és protokolláris udvariasság látszatát, most mindent félrehajított, és egyszeriben tényleg azt mutatta, aki valójában volt, akit megpróbált elrejteni: egy imperialista hatalom arrogáns képviselője, aki fittyet hány bármiféle ideálokra. Sutba dobta a hivatalos stílust a szocializmus érdekeiről és az ellenforradalom veszélyéről. A szememre hányta: anélkül csináltam belpolitikát, hogy kikértem volna a tanácsát, hogy figyelmen kívül hagytam utasításait és tanácsait. Megindító volt, főleg, amikor családiasan Szásának kezdett szólítani, ahogy néhanapján szokta. Arca elvörösödött, és nyilvánvaló volt, hogy nehezen türtőzteti magát.

„Az, amit Dubček és Černík mondott, visszavet bennünket. Ha otthon is így akarjátok előadni, még nehezebb lesz a dolgotok…”

Aztán felém fordult, hangja a düh és a hízelgő kedvesség között ingadozott: „Szása! Az oltalmamba vettelek, amikor azt fontolgattuk, hogy ki kerüljön Novotný helyébe. Hittem neked! Kérdeztelek, nem jelentenek­e veszélyt rád Novotný emberei. Kérdeztelek, mely minisztereket akarod lecserélni. A belügyminisztert? A védelmi minisztert? Le akarod őket cserélni? Azt a látszatot keltetted, hogy jó elvtársak, és egyszer csak jelentették, hogy lecserélted őket, meg más minisztereket is lecseréltél, és a Központi Bizottság titkárait is! Küldtem észrevételeket a februári fordulat huszadik évfordulójára írt beszédedhez, kértelek, hogy változtass rajta. De te nem! Ilyen egy együttműködés? Hiszen semmit sem tárgyaltál meg velünk! Mi is kollektíven döntünk idehaza… Alá kell rendelnünk a nézeteinket mások nézeteinek, de te nem ezt tetted… Ennek ellenére mindenkit győzködtem, hogy Szása jó elvtárs, de nagy csalódást okoztál! Nem tartottad be, amit ígértél… A személyi kultuszod ápoltad!”

Úgy ordibált, mint egy falusi kocsmában: „A medencébe is hozzád méltatlanul ugráltál, csak hogy mutogasd magad! Hányszor figyelmeztettelek! Szásenka, nézz csak körül, hiszen ez ellenforradalom! Hívtalak telefonon, írtam neked, nógattalak… Te ezt azonban elhallgattad az elnökséged előtt! Amikor megjelent a Kétezer szó című kiáltvány, akkor sem tettél lépéseket! Indra bírálta, de ti nem támogattátok őt, inkább támadtátok…”

Mély lélegzetet vett, egy kicsit megnyugodott. „Ma lehetetlennek tűnik számotokra, hogy elfogadjátok a követelményeinket. 1956­ban viszont Gomulka is ellene volt, hogy csapataink segítsenek Magyarországnak. Ha ma mondanánk neki, hogy kivonjuk a csapatainkat Lengyelországból, akkor magánrepülőre ülne és felkeresne, hogy megkérjen, ne tegyem! Elismerem, hogy csapataink bevonulása után nehéz helyzet állt elő Csehszlovákiában. Az emberek mindent érzelmileg közelítenek meg. Meg tudok bocsátani neked és a pártvezetésnek is, és meg tudom érteni, hogy nem látjátok helyesen a dolgokat. Mi azonban arra a véleményre jutottunk, hogy már nem lehet bennetek megbízni. Azt csináltok, amihez kedvetek van, és hiába beszélünk, se a jót, se a rosszat nem halljátok meg. Az országotok azonban szovjet katonák által felszabadított területen fekszik. Szabadságotokat nagy áldozatok árán váltottuk meg, és nem távozunk erről a területről. Mi érezzük magunkat veszélyben! A második világháborúban elesett halott katonák nevében, akik a ti szabadságotokért is életüket áldozták, jogunk van ahhoz, hogy elküldjük hozzátok a csapatainkat, hogy a közös államhatárainkon biztonságban érezzük magunkat. Katonáink a háború alatt eljutottak egészen az Elba folyó vonaláig, és ott van ma a mi határunk is. A második világháború eredményei sérthetetlenek számunkra, és akár egy új háborús konfliktus árán is kiállunk mellettük!”

fordította Pénzes Tímea