Ugrás a tartalomra

 

Jelige: „RÓZA” – Róza, avagy a milfek csodálatos világa

Vékony Róza csak egy valamit szeretett világ életében, azt a pár centit a férfiak nadrágjában, nem tehetett róla, tizenhárom évesen egyszer rányitott a bátyjára a fürdőszobában, aztán nem volt többé nyugalma, olyat akart, amit bátran megfoghat, tekergethet, ennyi jutott akkor hirtelen az eszébe, bezzeg a lányok az iskolában azt mesélték, ők az olyannal már mi mindent csináltak, Róza nem értette, hogy lehet ennek örülni, aztán húszévesen már azt nem értette, hogyan nem lehet ennek örülni, és amennyi centit csak talált férfiak nadrágjában, azt mind el is tüntette, aztán negyvenkét évesen, immár kétgyermekes anyaként, a házuk kapujában egy csavargó külsejű, hatvanas férfi végigmérte, majd azt mondta neki, higgye el, én még az életben ilyen gyönyörű nőt nem láttam, szeretnék magával közelebbről megismerkedni, és ekkor, kínos mosollyal az arcán Róza azt érezte, valami nincs rendben, kezdeni kellene végre valamit az életével, kamatoztatni hajdani szépségét, hiszen huszonöt éve megyei szépségkirálynő volt, majd országos második, aztán színészek, politikusok szeretője, akik minden kiadását fedezték, az éjszakai élet ismert szereplője lett, minden mozdulatát megörökítette a bulvársajtó, bármit evett, ivott, nézett meg moziban, színházban, az téma volt, követnivaló, ha új telefont vett, a legújabbat, ha ruhát, a legszebbet, ha fodrásznál volt, vagy cipőboltban, ő volt a mérték, az etalon, aztán egy nap egy felolvasóesten, ki tudja már hogy került oda, néhány sor egy költeményből nagyon megragadta, ismételgette magában, amikor odament ahhoz a farmeres, pulóveres  fiúhoz, aki úgy mutatkozott be, hogy Szabó Dávid, elsőkötetes költő, és aki nem merte bevallani, hogy azt a két sort, amit Róza ismételget, valójában József Attila írta, és azt csak mottóként olvasta fel a verse elé, de mivel Róza annyira rajongott, nem mondta meg, had szeressék, ajnározzák, ritka pillanat volt ez az ő életében, azon az estén is csak azért került a pódiumra, mert a híres író, aki egyben a legfontosabb irodalmi lap vezető szerkesztője volt, késett, és csak addig, amíg meg nem érkezik, súgták Dávidnak a szervezők, ha vállalná, némi honoráriumért természetesen, ő először kissé zavarban volt, majd egyre nagyobb vehemenciával, a huszadik percben már teátrálisan, ágálva adta elő költeményeit, a közönség pedig kezdte élvezni, hatása alá kerülni, ám hirtelen a házigazda felvette a mobiltelefonját Dávid háta mögött, állt egy fél percig tanácstalanul, majd Dávidot félrelökve bejelentette, hogy az író úr, a szerkesztők szerkesztője, mégsem tud jelen lenni az eseményen, ekkor mindenki a ruhatár felé igyekezett, csak Róza és Dávid nem, akik még csak most ocsúdtak fel, és őrizni akarták a csodát, ami akkor úgy tűnt, talán egy egész életre szól; olyan jó ilyenkor elhinni, hogy jó úton vagyok, szép vagyok, boldog, ennél már nem is lehet jobb; de sajnos mindig eljön az a pillanat, amikor az ember felébred csipkerózsika álmából, és azt kérdezi, hol vagyok, hogy kerültem ide, és miért nem azt tettem, amit megfogadtam, ez a felismerés rohanta meg Vékony Rózát, amikor kilépett a kapun, és az a hatvanas kinézetű férfi megszólította, és az jutott először az eszébe, hogy vajon mikor lett ő egy vén kurva, vagy legalábbis annak kinéző, miért van rajta magas sarkú csizma, nercszegélyes bunda, és miniszoknya, érzi, hogy miniszoknya van rajta, de miért, tényleg nem változott semmit huszonöt éve, csak a centiket számolta, kitartóan, véget nem érően, hiába volt az a felolvasóest, és Dávid, végül hozzáment egy tizenöt centishez, és aztán örült, ha volt az nyolc, jó esetben tíz, nem, annyi sohasem, és eleinte tényleg nem érdekelte, hogy a férje más nőknél akarja bizonyítani azt a tizenöt centit, látta az akkori barátnőin, hogy sütik le a szemüket, ha beszélnek vele, jó, nem annyira fontos a házasélet, belátta ezt Róza, fő a barátság, lemérte sorra a barátnők férjeinek méretét, és nagy csalódás volt, tényleg a párjáé a leghosszabb, állapította meg, nem csoda, ha mindenáron azt akarták, de Róza egy nap megmakacsolta magát, nem akart osztozkodni tovább, válással fenyegetőzött, a férj kapott az alkalmon, Rózánál maradt a két gyerek, és a tartásdíj, ami, hamar kiderült, nem elég három embernek, így Róza először arra gondolt, valami munkát vállal, de rá kellett jönnie, semmihez sem ért, bár arra is rájött, hogy ezzel nincs egyedül, nagyon nincs, a fél ország menedzser, asszisztens, vagy politikus, vagy feleség, egyszerűen feleség, végül Róza is ezt az utat választotta, nekiállt lemérni, neki ki lenne a legjobb, aztán arra gondolt, a gyerekeinek ki lenne a legjobb, végül egy harmadik szempont győzött, ki tudja őket eltartani, nem kicsit, hanem nívósan, ez jó is volt, amíg egy nap a centi már nem centi volt, inkább milliméter, és egyre többször, Róza csak legyintett, legalább jól keres, a gyerekek szeretik, jó lesz így is, egy darabig, talán örökre, már ameddig az örökre szól, Róza érezte, ez most jött el, konszolidált ruhába bújt, lemosta a sminkjét és a körmeiről a lakkot, ekkor meg úgy látta magát, mint egy lepusztult negyvenes, akit még az a hatvanéves csavargó sem merne megszólítani, majdnem visszavette korábbi ruháit, amikor meglátta a szekrényben sötétkék blézerét, a hozzáillő hosszú szoknyával, igen, csettintett, ez a nekem való, és már nyúlt is a mobilért, megcsörgette Dávid telefonját, de rögtön le is tette, a sorsra bízva, hogy elég-e egy csörgés, a másik készülék persze máris jelezte a bejövő hívást, hogy a Mindenkinél Szebb kereste, így mentette el Dávid annak idején Róza számát, nem is értette miért, miért nem törölte ki az elmúlt húsz év alatt, hiszen nem lett annak idején a kávéházak eldugott szegletében eltöltött beszélgetéseikből semmi, még egy csók sem, a bulvárlapok szerint persze igen, más is, de Róza akkor még nem akarta Dávidot, tudta, neki olyan partner kell, aki számít, akinél megállapodhat, és bizony Dávid annak idején nem olyan volt, ekkor megcsörrent Róza mobilja, Dávid találkára hívta, rögtön, mielőtt újra eltelik két évtized, Róza taxit hívott, és bemondta az étterem nevét, Dávid az ajtóban állt, Róza mosolygott, leplezve a zavarát, mert nem erre a férfira számított, nem egy tokás fejre, körszakállra, hatalmas pocakra, gömbölyű járásra, katasztrófa, gondolta Róza, de ha egyszer végre belekezdett, végig kell csinálni, Dávid egy sarokasztalhoz vezette, koktélt rendelt Rózának, és belekezdett egy hosszú szónoklatba, hogy mióta nem látta, negyvenhét barátnője volt, talán több, és mindegyik Rózára hasonlított, ezért tudta elviselni őket, Róza bólogatott, nem tudta, mit lehet erre mondani, inkább szürcsölte a koktélt, úgy látta Dávid olyan lett az elmúlt évtizedekben, mint a  hajdani befutott írók, közönséges, felfuvalkodott, modoros, mintha járna neki a jobb élet, Róza ismerte ezt az érzést, tudta, ő is ilyen volt, ilyen lehetett hajdanán, talán Dávid ilyennek látta, ilyennek ismerte, és talán ezért akart ő is ilyen lenni, hogy felérjen hozzá, egyenlők legyenek, ez vezérelte az elmúlt két évtizedben, és mára ő lett az egyetlen irodalmi lap nagyhatalmú szerkesztője, akinek a kegyeit keresik a kortárs írók, költők, akiknek mondani kell, milyen kiválóak, simogatni kell őket, ajnározni, sohasem megmondani, milyen pocsékul, már csak önmaguknak érthetően írnak, nem is csoda, szinte mindig ugyanazok publikálnak, ez van, a  szerkesztők sem tökéletesek, és van az a pénz, amitől jó lesz az írásmű, és még fontos szempont a barátság, hogy a szerkesztőnek ki, mit tud elintézni, de ezen aztán semmi kivetnivaló nincs, így működik ez, mióta világ a világ, magyarázza Dávid, Róza pedig már egy ideje nem figyel, a második koktél hatása alatt van, érzi, valami nincs rendben, ő nem ezt a férfit szerette, ilyet ő biztos nem mondott volna, hogy a fiatal kis költőket utálja a legjobban, mert azok tehetségesek, süt az írásaikból, de őket nem fogja megjelentetni, mert nem elég a tehetség, ahhoz meg kell érni, a ranglétrát végigjárni, nem csak úgy beleböffenteni az irodalomba, a hajdani kis költő most teljes tüdőből hahotázik, Róza pedig úgy néz rá, mint egy idegenre, el is húzódik, miközben belekortyol a harmadik koktélba, hirtelen a homlokához kap, eszébe jutnak a hajdani sorok, belesuttogja a pillanatba, Dávid felkapja a fejét, és Róza felé nyújtja a kezét, ugye milyen szép, akkoriban még ilyen verseket írtam, József Attila, helyesbít Róza, nem, ingatja a fejét Dávid, ő ilyen szépet nem írt, vagy én nem tudtam olyan szépet írni, mint ő, legyint, mindegy, már nem is kell, Dávid felnevet, olyan, mint egy vaddisznóhorkantás, Róza összerezzen, majd feláll, szédelegve indul a kijárat felé, Dávid utána, te hova mész, kérdezi, haza feleli Róza, még nem is dugtunk, kiáltja Dávid, maradjon is így, fordul hátra Róza, kisétál az étteremből, int egy taxinak, Dávid akkor ér ki utána, amikor Róza már csukja a kocsi ajtaját, és szól a sofőrnek, hogy siessenek, Dávid az öklét rázza, Róza látja a visszapillantó tükörben, közben azt ismételgeti, ennek így kellett lennie, minek, kérdez vissza a taxis, Róza csak mosolyog, nem válaszol, most fogalmazódik meg benne először, hogy ő már asszony, nem az a kislány, aki megleste a fiúkat az iskolai vécében, és akinek később senki sem elég, mert mindenkiben az igazit kereste, aki elfogadja olyannak, amilyennek megismerte, és nem akarja megváltoztatni, jobbá tenni, hagyja menni a saját útján, persze ilyen nincs, sóhajt Róza, és nem is mindig jó, ha az ember a saját feje után megy, Róza felnevet, nincs olyan, hogy igazi, kacag, a sofőr hátraszól, hogy gyönyörű a mosolya, emlékezteti egy lányra, aki nála tanult autót vezetni, de már jó húsz éve, lehet, komorodik el Róza, nem emlékszem, de talán méret alapján, a sofőr értetlenül bámul rá, Róza rámosolyog, azt kérdeztem hány centi, a taxis erre mérgesen előrefordul, és végre csönd lesz a kocsiban, Róza pedig elégedetten hátradől.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.